8. fejezet - Itt a tökéletes alkalom

Drága Olvasóim!

Hatalmas bocsánat kéréssel tartozom, tudom. Mostanában eléggé megbízhatatlan voltam az ócska ígéretekkel, hogy majd hozom, ígérem jönni fog stb. Nem akarok megint csalódást okozni, éppen ezért gondoskodom arról, hogy ezen a blogon is hetente friss rész legyen! :)
Hihetetlenül köszönöm a kommentjeiteket, a kedves szavaitokat, a díjakat, komolyan mondom elképesztő, amiért még mindig mellettem álltok, nem számít mennyit kések! Rettenetesen hálás vagyok, amiért olvastok, sőt vannak, akik még szívmelengető megjegyzéseket is hagynak! Csodálatosak vagytok, köszönöm, köszönöm, köszönök mindent!
Remélem tetszeni fog ez a fejezet, nekem még túlságosan új, bízom benne, hogy idővel én is és Ti is megszokjátok! :)

Millió puszi és szeretet, Azy
_________________________________________________________________

július 30. 12:39

Az agyam össze-vissza kattog, végig az motoszkál bennem, hogy hogyan nem vettem észre? Miért voltam ilyen figyelmetlen? Tulajdonképpen a saját anyukám gyötrődései felett siklottam át. Azt hittem mindig is, apa miatt van ez az egész. Miatta ilyen keserű és mogorva, miatta nem tudja élvezni már az életet. De tévedtem, a fő oka a Ryan volt. Bármennyire se mutatta ki, bármilyen mélyen ásta el magában az érzelmeit, azok szép lassan felemésztették.
- Sajnálom - szökik ki a számon, félve pillantok rá.
- Én is... - süti le szégyenkezve a szemeit, úgy dönt, mégis megajándékoz a társaságával. Lassan visszajön, leül az ágyamra, kezével az enyém után nyúl.
- Soha nem mondtad, hogy ez bánt téged - mondom halkan, nem akarok túl mélyre ásni a szavaimmal, Isten ne adja, hogy még inkább megbántsam.
- Nem kérdezted - jelenti ki nemes egyszerűséggel, de még így is kihallom belőle a keserűséget. Igaza van, soha nem kérdeztem rá. Pedig ha megtettem volna, talán már korábban meg tudtam volna érteni.
- Szerintem nem kell feltétlen így lennie... - válaszolok egy kis idő után, elgondolkozom, mi is itt a valódi probléma. Elvégre még semmi sincs veszve!
- Mármint minek? - vonja fel szépen ívelt szemöldökét. - Nem kellene utálnom a zenét, amiért már a második családtagomat akarja rabul ejteni és elvenni tőlem?
- Anya, a zene nem képes elvenni embereket a másiktól - rázom meg finoman a fejemet, türelmesen igyekszem kezelni a helyzetet. - Összehozni viszont igen... Miért nem próbálsz újra nyitni Ryan felé?
A kérdés pedig annyira egyszerű, mint ahogyan a legtöbb dolog lenne, ha nem bonyolítanánk túl minduntalan.
- Már késő - rántja meg a vállát.
- Dehogyis - legyintek. - Nem lakik messze, simán lehetne tartani a kapcsolatot.
Pontosan tudom, hogy a büszkesége az, ami igazából megakadályozza a cselekvésben. Nem mer lépni, egyszerűen nem képes belátni: hibázott. De én bármennyire is szeretném, nem fogom kioktatni, elvégre ő a felnőtt, és furcsán venné ki magát, ha a tizenéves fejemmel tanácsokat osztogatnék. Ezt neki kell eldönteni, neki kell megoldania. Csak így van értelme, erőszakkal nem érdemes rávenni.
- Megyek - hagyja figyelmen kívül a szavaimat, egyszerűen feláll. Nem engedem el a kezét, így nem tud tovább menni, vontatottan, egy halk sóhaj kíséretében megfordul.
-  Örülnék, ha jóba lennétek, legalább próbáld meg, kérlek - vetek rá egy könyörgő pillantást. - Ő még mindig a bátyád, emlékszel? Ryan-ről van szó! Nem haragtartó!
- Avril.... - sóhajtja, de mintha egy kicsit látnám rajta, hogy megtörik a jég. - Nem kellene a saját életeddel törődnöd?
- Éppenséggel de - engedem el a karját egy halvány mosollyal, pontosan tudom, hogy idővel be fogja adnia a derekát, csak várni kell.
Anya kimegy, én pedig rájövök, hogy igaza van. A saját dolgaim is romokban hevernek, azokkal kellene foglalkoznom. Maya. Nem köszöntem el tőle, valószínűleg még mindig azt hiszi, Calgary-ban vagyok...
Mivel új telefonnal még mindig nem rendelkezem, a vezetékesről hívom fel, csak reménykedhetek, hogy megérti. Pár napig beszélgettünk csak, és nagyjából egy egész napot töltöttünk együtt. Nem dől össze ettől a világ, kétlem, hogy én lettem volna az egyetlen barátja. Ami pedig engem illett... Hát nem vagyok az a barátkozós-fajta.
- Halló? - szól bele a készülékbe Maya.
- Szia, Avril vagyok - kezdem, kínomban elkezdem tekergetni az egyik kék tincsemet.
- Á, szia - derül jobb kedvre. - Miért hívtál?
- Az a helyzet, hogy vissza kellett jönnöm Hanna-ba - húzom el a számat, bár azt ő úgyse láthatja.
- Úgy érted már el is mentél a városból? - lepődik meg.
- Úgy bizony - nyújtom hosszúra az "ú" betűt. - Sajnálom, amiért nem szóltam előbb.
- Nem, semmi gond - nyugtat meg hamar, de azért kihallok egy aprónyi csalódottságot a hangjából. - Csak jó lett volna még összefutni. De ha máskor itt jársz, feltétlen szólj! - köti a lelkemre, mire a lelkemről még egy mázsás súly leesik. Egyáltalán nem mérges.
- Ígérem, így lesz - mosolyodok el.
Egy ideig még csend van, egyikőnk se tudja, mit kellene mondani, végül mégis Maya töri meg a csendet.
- És most mik a terveid a jövőre nézve? - érdeklődik kíváncsian, pontosan tudja, miért is voltam Ryan-nél. Bizonyára össze lehet zavarodva, elvégre eléggé sietősen változnak körülöttem a dolgok, nekem is nehéz lépest tartanom magammal, nemhogy neki.
- Elmegyek Franciaországba az apukámhoz- válaszolok habozva. - Ott kijárom az egyetemet, utána - a bent tartott levegőt egyszerre fújom ki. - Utána visszajövök...
Igen, ezt fogom tenni. Adok időt ennek az álomnak, megnézem mekkorára növi ki magát. És ha nem csalódok, újra megpróbálom valóra váltani. Mert nem adom fel.

3 évvel később...

- Salut! - köszönök apának, arcomra hatalmas mosoly kúszik, amint meglátom. Ő is hasonlóan reagál, nem tudja figyelmen kívül hagyni, hogy ugyanazt csinálom, mint a nyár eddigi napjain. Fekszem a luxuskéglijének medencéjében, miközben a hasamat süttetem. Jó kis program. 

- Nem unod még? - vonja fel bozontos szemöldökét, futólag felméri az időt és a kert állapotát is.

Egy hatalmas kerítésnek köszönhetően nem látnak át hozzánk. A gyep gondozott, gyönyörű zöld. Az ég tiszta, egyetlen felhő sem látszik rajta, szikrázóan kék. A veranda fölött lévő tető beárnyékolja a területet, éppen ezért hagytam ott a pohár limonádémat, aminek szélén egy citrom virít. Így legalább hűvös marad a hőmérséklete.  A napágyam ezzel szemben a medence közelében van, rajta a fehér törülközőm hever, száradni tettem ki. 

- Ezt nem lehet megunni - tolom fel a napszemüvegemet, óvatosan ülök fel a matracon, amin eddig feküdtem.

- Egy ilyesmi választ vártam - vigyorodik el. - Nézd, adok neked kettő meglepetést is, csak gyere ki előbb! - int, kezében meglenget két levelet.

- Húha, izgalmasan hangzik - csillan fel a szemem, lecsúszok a műanyagról. A bőrömhöz váratlanul ér a hideg klóros víz, ezért sietősen kiúszok, az sem érdekel, hogy közben néha a számba is megy egy kis víz. Mivel kicsit rám tör a fázhatnék, felkapom a törcsit, magam köré tekerem, és apa elé sietek. 

Korához képest igazán fiatalos, egyedül szőke haja az, amibe itt-ott őszes tincsek vegyültek. Arcán nincs borosta, rengetegszer borotválkozik. Egy halványkék ingben van, meglazítja a nyakkendőjét, aktatáskáját szerencsére már az ajtó mellett hagyta. 

Cuppanós puszit nyomok az arcára, meg is ölelném, de mivel csöpögök a víztől, ezt nem látom túl jó ötletnek. Azonban ő máshogyan gondolja.

- Az ing megszárad, ne viccelj - neveti el magát, vakító mosolya feltűnik az arcán, egy határozott mozdulattal húz közelebb magához. 

Ezért is szeretem. Azon kívül, hogy ő a leglazább, legjófejebb, legaranyosabb és legszabadelvűbb ember a világon, nagyszerű apa. Ez a három év, amit aktívan vele töltöttem életem egyik hihetetlenül klassz szakasza volt. Nem csak azért, mert támogatott és megerősítette bennem, hogy továbbra is a zenével kell foglalkoznom. Úgy általánosságban folyamatosan vidáman és boldogan tartott. Valamennyire sajnálni fogom, hogy jövő héten vissza utazok Kanadába. De persze várom is, hihetetlen szintű izgatottság van bennem, Kíváncsi vagyok, mit fog Ryan és anya szólni ahhoz, aki vált belőlem. Azt szeretném, ha büszkék lennének majd rám.

- Na, lássuk - engedem el, gyorsan megtörlöm a kezemet, és kiveszem a kezéből az egyik borítékot. Anya cifra betűi ütik meg a szememet. Gyorsan feltépem a borítékot, egy pillanatra teljesen elfeledkezem a másik meglepetésről, mosolyogva olvasom a sorokat. Anyával sokkal jobb lett a kapcsoltunk mióta eljöttem. Bár azt hiszem ebbe az is benne van, hogy hiányzunk egymásnak, én pedig megváltoztam. Az előző énemet tényleg nehéz volt elviselni.
- Mit ír? - érdeklődik kedvesen apa.
- Mióta felvette Nicole-t, megy a üzlet - újságolom vidáman, lelki szemeim előtt látom, ahogyan anya és újdonsült barátnője Hanna legjobb cukrászatát működtetik.
- Nagyszerű! - mosolyodik el, megvárja, amíg félreteszem a levelet, gondolva, hogy majd úgyis válaszolok rá később. - Készen állsz? - húzza fel izgatottan a szemöldökét, kezdem azt érezni, őt jobban boldoggá teszi a másik levél, mint engem fog.
- Teljes mértékben! - bólintok egy nagyot, alsó ajkamat szétharapdálva pislogok.
- Egész biztos vagy benne? - vigyorog, szándékosan húzza az agyamat.
- Na már, ne szórakozz! - nevetek fel, ujjaimmal kicsippentem a keze közül a másik borítékot.
Az előzőtől nem különbözik annyira, szintén Kanadából érkezett, annyi különbséggel, hogy a feladó Ryan Peake, a kedvenc nagybácsim.
- Kíváncsi vagyok mit szólsz hozzá - fonja össze a mellkasa előtt a karjait. - Remélem örülni fogsz!
- Te tudod mi van benne? - húzom fel a szemöldököm, mire apa csak amolyan "persze, miért, mire számítottál?" módon széttárja a karjait. Nem győz azzal büszkélkedni, hogy mennyire jóba van a sógorával. Bár Ryan-nel nem nehéz, ezt inkább nem teszem hozzá, csendesen és mosolyogva nyelem le a csípős megjegyzésemet.
Kissé remegve nézek bele a borítékba, a szívem kihagy egy ütemet, amikor meglátok benne kettő téglalap formájú, kissé kemény lapból készült papírt. Koncertjegyek. Méghozzá Nickelback koncertre. Ma estére. VIP. Mellette csak egy cetli, sietős macskakaparással: "Hozz, akit szeretnél! Várlak! Ryan"
Az agyam lebénul, fogalmam sincs mit reagáljak. Nem, nem és nem. Én erre nem készültem fel. Hogy újra lássam őket, újra szembesüljek azzal, hogy anno elküldtek? Igazuk volt, én is tudom, és szégyellem magamat, amiért úgy viselkedtem. Azt hiszem muszáj lesz bocsánatot kérnem. Csak ne ma... Nem számítottam erre, túl hirtelen. Úgy reméltem lesz időm felkészülni.
- Arra gondoltam... - szabadkozik apa, azt hiszem nem ilyen reakcióra számított. Ja, én se.
- Ne aggódj, ez szuper! - rázódok fel hirtelen, hálásan pillantok rá. - Köszönöm! - Vizesen fonom köré szabad karomat, mikor elengedem még egy puszit nyomok az arcára. - Pusztán meglepett, ennyi az egész! - magyarázom.
- Akkor jó - simít végig az arcomon, miközben a ház belseje felé fordul, ahol megcsörren a vezetékes telefon. - De természetesen nem kell elmenned, ha nem akarsz - jegyzi még meg, és látom a lágy barna szemeiben, hogy nem haragudna rám, ami abszolúte megnyugvással tölt el.
- Rendben - suttogom már csak magamnak.
Lassan lerogyok az egyik fából készült fotelra, ami halk nyikorgással engedelmeskedik. Feketére lakkozott körmömmel ütemesen pöckölöm a kettő koncertjegyet. Tekintetem a medence nyugodt vízfelszínére téved, ahol a napfény ezer meg ezer darabra törve csillog.
Félek ettől a találkozástól, az az igazság. Mégis csak három év telt el. A Ryan-től szerzett információm szerint most fogják befejezni az európai turnét, Párizs lesz az utolsó helyszín.
Én pedig nem rég fejeztem be az egyetemet. De anyát elkeserítve még mindig a zene érdekel. Erről nem tudott lebeszélni. Bár lehet már lassan hozzá szokik a gondolatához.
- Ahj, mit csináljak? - sóhajtom, félreteszem a jegyeket, tovább merengek.
- Törpilla - érkezik hirtelen apa hangja mögülem. Igen, még bőven látott kék hajjal, és miután minden apró részletbe beavattam, ami Calgary-ban történt, ő se félt a rám ragasztott becenevet használni.
Összerezzenek, amit észrevesz. Mielőtt még hátrafordulhatnék, letelepszik a bal oldalamon felállított fotelbe. Könyökét megtámasztja a térdén, homloka ráncokba fut, kissé aggodalmasan pillant rám.
- Minden rendben?
- Csak fogalmam sincs, elmenjek-e - vallom be őszintén, vállamon aprót rándítok, mintha semmiség lenne, pedig mindketten tudjuk, hogy ez mennyire fontos számomra.
- Attól tartasz, mit fognak szólni hozzád? - ad hangot a fejemben kavargó gondolatoknak.
- Eléggé zűrösen léptem le - túrok bele idegesen a hajamba. - Kellemetlen lesz, miután annyira gázul viselkedtem.
- Itt a tökéletes alkalom, hogy megváltoztasd a rólad kialakított képet, és újra megkérd Ryan-t, hogy segítsen - mosolyog rám biztatóan.
Nem válaszolok rögtön, elgondolkozom a szavain. Igaza van, ha most nem megyek oda, és nem mutatom meg, megtudtam változni, akkor azt a hisztis tini fog az emlékeikben élni örökké. És egy hét múlva úgyis hazautazom, feltehetőleg addigra is ők visszaérnek, és Ryan-nek lesz egy kis szabadideje rám. Most már komolyan kell vennie, esélyt kell adnia, hogy bizonyítsak.
- Nem tudom, készen állok-e, reméltem, lesz még egy kis időm... - húzom el a számat, legszívesebben hagynám az egészet, és nem mennék el.
- Egy hét ide vagy oda!
- De akkor is - makacskodom.
A tulajdonságaim közül a legtöbben megtartottam, csupán a hevességemből, önfejűségemből, akaratosságomból és éretlen viselkedésemből vettem vissza. Ezeken kívül még mindig ugyanolyan szenvedélyesen érdekel zene, ugyanúgy kiállok az igazamért, és az sem változott, hogy azért olyan nagy a szám, mert félek a sebezhetőségem miatt.
- Avril, kérlek, ne kreálj magadnak problémákat, ez csak egy koncert - nevet fel szabadon. - Találkozol velük, meglátják, hogy kinőtted a gyerekes viselkedésed, bumm, és akkor mi van? - áll fel, nyom egy puszit a vizes fejbúbomra. - Ryan pedig biztosan fog segíteni, főleg, ha megmutatod neki a demóidat...
- Jaj, apa - fancsalodok el, a rosszullét kerülget, ha arra gondolok, hogy Ryan esetleg meghallgatja a demómat.
- Még mindig az Engedj el! a kedvencem - mondja kicsit hangosabban, aztán végleg magamra hagyva bemegy a jó hűvös házba.
Pont az, mint nekem... A szám címének hallatára fülemben elkezdenek csengeni az ismerős akkordok, pontosan tudom, hol hajlítok, hol kell lágyan levinni a hangokat. Minden részletét ismerem már. Csak egy a gond. Én a dalt egy duettnek képzeltem el, eddig mégsem találtam megfelelő embert, akivel úgy érzem tökéletes egyetértésben össze tudnánk hozni. És tudom is miért. Mert egyetlen személy van, akinek a hangja illik a számhoz. Ő pedig egész biztosan soha nem fog leállni velem énekelni.