10. fejezet - Büszke vagyok rád

Drága Olvasóim!

Íme itt lennék a szám szerint tizedik fejezettel. Ismét csak egy hatalmas élmény volt bepötyögni, nem is tudom, talán azért, mert igazán csak most kezdődnek el a dolgok, és túl vagyunk a történet egy olyan pontján, ami rendesen bonyolít mindent. Őszintén bízom benne, hogy ugyanakkora örömet okoz az olvasása, mint az írása!:)
Szeretném megköszönni, amiért ennyien támogatták az imádni való szavaitokkal. Ez a sok támogatás abszolút meghat, és a könnyeimmel küszködve olvasom a hihetetlen véleményeteket. Rengeteget jelentetek számomra, eszméletlen hálás vagyok, amiért ezt a blogomat is figyelemmel kíséritek. Bevallom, sokszor féltem, hogy mivel nem One Direction-ös, senki sem fogja olvasni... Azonban tévedtem, hiszen itt vagytok nekem Ti, ami egy csodálatos dolog, köszönöm nektek még egyszer!

Millió puszi, Azy
_________________________________________________________________

július 30. 23:17

- Mikor indultok tovább? - kérdezi Ryan-tól apa, mire a válasz körülbelül azt tartalmazza, hogy ma éjszaka még szívesen beugrana hozzánk, ha nem gond. Már a sokkal nyugodtabb körülmények miatt is megéri, azonban szerintem a döntő ok, hogy Ryan imádja apa pizzáját. Jó, mondjuk ki nem? Apa szakács, az összes étel után, amit készít megnyalom mind a tíz ujjamat. 

Még beszélgetnek, azonban én nem figyelek oda, csak gyorsan megszakítom őket.

- Sajnálom, kiszaladok a mosdóba - hazudom, bár szörnyen nehezemre esik. Legszívesebben sírnék. - Öt perc - vetem még oda, nem várom meg, hogy mit reagálnak, nem akarom, hogy sok kérdést tegyenek fel.

Ott hagyom őket a színpad mellett, elindulok valamerre, nem számít, hogy tulajdonképpen fogalmam sincs merre találom a vécét. Kikerülöm Mike-ot és a barátnőjét, tovább verekszem magam a tömegen, mikor egyenesen Chad-ékhez érek. Rögtön megtorpanok, képtelen vagyok tovább menni. 

Chad észrevesz. Egy pillanatig tart, ameddig ott állunk egymás előtt, és végig mérjük mit okozott három év. Egyetlen egy pillanatig, mégis mintha egy év lenne. Észreveszem a szemébe kiülő döbbenetet, és értetlenkedést, amit nyilván valóan az arcom okozta látvány keltett benne. Tekintetét rám szegezi, de továbbra is a barátnője, élettársa, akármije derekára simul a keze. A nő is végig mér, de nem mond semmit, szerintem éppen azt próbálja felmérni, ki is lehetek.
És akkor érkezik el a tudatomig, mennyire gyáván viselkedek. Újra meg újra el akarok szaladni, ha valami rossz történik. Itt van a megfelelő alkalom, hogy saját magamnak bizonyítsak. Semmikor máskor nem mutathatom meg jobban. Nem szabad elmenekülnöm, szembe kell néznem azonnal a dolgokkal, amik rosszul érintenek. És a legrosszabbul Chad érint. 

-Mi történt az arcoddal? - szegezi nekem rögtön a kérdést, csodálkozva húzza fel a szemöldökét.
Kénytelen vagyok átszelni azt az öt métert, amilyen messzire lecövekeltem. Bátorságot gyűjtök, teljesen közelebb lépek hozzájuk, úgy teszek, mintha nem lenne barátnője. Mintha semmi se történt volna. 

- Semmi - terelek, halántékomat óvatosan vakargatva folytatom: - Nem érdekes.

Nem mond semmit, sunyi mosoly kúszik fel az arcára. Jellemző. Nyilvánvalóan tudja, hogy valami szerencsétlen baleset áldozata lettem. Az meg se fordul a fejében, hogy esetleg valaki megvert? Előfordulhat... Oké, nem nagy rá az esély, de nem kell teljesen kirázni, megeshet.
Mélyet sóhajt, lenyeli feltörekvő nevetését, azonban mielőtt még mondana tudna valamit, ami nyilván nem a kedvességéről tenne bizonyságot, a nő megelőzi.

- Eva Ovelt - mutatkozik be, egy kedves mosolyt is varázsol az arcára. 

Meglepődök ezen, és egyszerre még jobban fáj. Ha ronda, gonosz és ellenszenves lenne, könnyebb lenne az egész. Így azonban bűntudatom támad, amiért tulajdonképpen megutálni készültem, csak azért, mert Chad-el jár. És miért is tulajdonképpen? Ez miért zavar engem? Elvégre mindannyian tudjuk milyen is ez a Kroeger, soha, de soha nem akarnék tőle semmit. Egyszerűen csak meglepett a dolog, ennyi az egész. 

A fejemben lévő undok kis hang azzal szekál, hogy akkor Mike barátnője miért nem keltett bennem ilyesfajta érzelmeket, sőt miképpen lehet, hogy annak egyenesen örültem? Boldogságot kívántam nekik a fejemben, míg Chad-éket legszívesebben szétszakítottam volna. 

- Avril Lavigne - mutatkozom be, kezet rázunk egymással, próbálok én is kedves lenni. Nincs okom utálni, semmit se ártott. 

- Törpilla - vágja rá Chad vigyorogva, úgy tűnik ma jó kedve van, és szívesen idegesít. 

- Bunkó paraszt - válaszolok reflexből, játékos, mégis gunyoros mosolyt öltök fel.

Eva értetlen képet vág, mire aranyos mosollyal az arcomon megrázom a fejem, mintha nem lenne érdekes. Kicsit megsajnálom, mert őszintén össze lehet zavarodva, nehezen lehet követni a viselkedésünket. Még én se vagyok képes. Éppen enyhítenék valahogyan a kialakuló kellemetlen helyzeten, mikor Ryan és apa megérkezik a hátunk mögé, úgy tűnik későbbre halasztják a maratoni beszélgetést.

- Nem is mentél mosdóba? - pillant rám, mire csak megvonom a vállamat, amolyan "majd máskor" stílusban.

- Majd inkább otthon - mosolyodok el, és ő pedig nem is feszegeti tovább a dolgot. 

Chad-ékre pillant, férfias szokáshoz híven kezet rá vele. Ők már régen találkoztak, apa inkább csak Ryan-nel ápol szoros barátságot. 

- Ő itt Eva Ovent - mutat a mellette eddig csendben szobrozó hölgyre. 

- John Lavigne - üdvözli apa, illedelmesen mosolyog. 

Azt hiszem be fog állni a kínos csönd, de szerencsére ez nem következik be, hiszen Mike és Daniel kísérőikkel csatlakoznak a kis csoporthoz. Innentől kezdve pedig nem hogy csend nem lesz, hanem érteni se lehet a másik szavát. 

Daniel szeret beszélni, nem is keveset, így hevesen kezdi ecsetelni mindenkinek, milyen felháborító történetet halott az előbb feleségétől, nevén nevezve Dorine-tól. Eléggé hadar, és ki is hagy néhány részletet - mert hát azok minek? Ennek következében a helyzet az, hogy ezt Ryan-en kívül senki se érti, így ő próbálja elmagyarázni, hogy a szép arcú nőt valamilyen részeg pasas próbálta letapizni. Eközben Mike is egyetértően fejti ki véleményét arról, milyen ocsmány emberek vannak.

- Az én koncertemen, érted, az én feleségemet! - ismételgeti, és bár úgy tűnik őt jobban izgatja a téma, mint Dorine-t. - Esküszöm, ha egyszer megtalálom széjjel verem! - karolja magához szorosabban a nőt, aki erre csak hozzá bújik, de nem mosolyog, lehet tényleg komolyabban megrémült. 

Furcsa így látni Danielt, úgy értem, bennem sokszor az a kép élt róla, hogy nehezen fejezi ki az érzéseit, és nem annyira ragaszkodó. Ellenben most nyíltan látszik rajta, mennyire szereti a feleségét. 

Felettem mindenki elkezdi osztani az észt, apa egy idő után rendesen fel is húzza magát, pedig nem is az ő feleségéről van szó. Ez azért durva.

Egyedül Dorine és én maradunk csöndben. Az előbbi azért, mert valószínűleg az események hatása alatt áll. És én? Én nem akarok mondani semmit, végig azon merengek, vajon Chad is ennyire megvédené Evát, ha arról lenne szó? Olyan hevességgel szereti, mint Daniel Dorine-t? Olyan tűz ég a szívében, hogy úgy érzi ezer meg ezer darabra marja?

Lopva rá pillantok, amikor észreveszem, hogy ő is éppen engem néz. Nem akarom, hogy azt higgye bámulom vagy ilyesmi, így elkapom a tekintetemet, inkább a karkötőmre szegezem a pillantásom. Egy ideig még azokkal babrálok, utána ismét felemelem a fejem. Azt remélem most már legalább nem vizslat, de tévedek. Amikor ismét rá nézek, engem figyel. Nem tudok semmit se leolvasni az arcáról, az egész egy rejtély. Kicsit olyan, mintha azon morfondírozna mi történhetett az arcommal, lehet megfordul a fejében, hogy tényleg megvertek. És ekkor... ekkor végre valahára elfordul. A beszélő Ryan-re szegezi pillantását, de látom, hogy keze ökölbe szorul, mintha képes lenne apró cafatokra szaggatni valakit, aki a keze közé szorul. 

Két nap telt el a koncert után. A többiekkel többet nem beszéltem, bocsánatot sem kértem a viselkedésemért, egyszerűen nem volt rá jó alkalom. Majd egészen biztosan kerítek rá sort. Azt hiszem egyszerű lesz őket ismerve, és ez nekem amúgy is fontosabb, mint nekik. Még az is előfordulhat, hogy túlreagálom a dolgot, ők egyáltalán nem értékelték annyira gázosnak a viselkedésemet, mint én. Bár erre kevés esélyt látok.
Szerencsére a Nickelback még nem megy tovább Párizsba, így a héten még itt maradnak Lyon-ba. Ryan addig nálunk vendégeskedik, a többiek pedig a kijelölt szállodában. Elég jól érzi magát, főleg, hogy apa direkt még szabadságot is ki vett, hogy vele lehessen. Nagyon örülnek, amiért végre van idejük sörözni, meccset nézni és a fociról beszélni. Szerintem apának hiányzik a kanadai élet, amikor gyakrabban volt ideje pihenni, és azt csinálni, amit szeretett. 

Még nem beszéltem Ryan-nel a zenélésről, eddig hagytam őket jól szórakozni, de azt hiszem most már nekem is kijut egy darab a nagybátyámból. Pláne, hogy ez nagyon fontos számomra. Ha most sikerül őt meggyőznöm, utána nem valószínű, hogy meggondolja magát. És mivel a turné után pihenőt kaptak, lesz ideje bemutatni a megfelelő embereknek.

A másik ok, amiért eléggé sietős beszélnem vele, az az én lelki állapotom. Negyvennyolc órán keresztül kínlódok, úgy érzem lassan beleőrülök ebbe a értetlenkedésbe. Annyi kérdésem van, tulajdonképpen saját magamnak, mégsem tudok egyre se tudok válaszolni. Vagy igen, csak az nem őszinte. Pontosan tisztába vagyok vele, hogy csak azért érdekel Chad, mert idegesít. Húzza az agyamat, kikészít. Ennyi az egész. Semmi több. És egyszerűen csak zavar, amiért barátnője van, mert a csaj sokkal jobbat érdemelne. Itt kész, vége. Ezért van minden. 

Mélyet levegőt veszek, visszamerülök a klóros vízbe, idegességem levezetése céljából úszok még pár hosszt. Ha úszok, legalább nem jár az agyam, egyedül a csillogó kékségre koncertálok. A medence végére érve feljövök a víz alól, kisimítom az arcomból a hajamat. Feltornázom magamat a szélére, megtörlöm az oda készített törülközővel az arcomat, majd teljesen kiegyenesedek. A teraszon alatt álló asztal felé tartok, ahol Ryan és apa éppen bepótolják az elmaradott éveket, vagyis annyi sört isznak, amennyi kimaradt. Szuper.

- Van egy kis időd? - használom ki az éppen csendes percet. - Fontos dologról akarok beszélni - magyarázom.
Ryan arcára kíváncsiság ül ki, ellenben apa biztató mosolyt küld felém. Ez valamennyire erőt ad. Halványan viszonozom, majd újra a nagybátyám felé fordulok.
- Szeretnék megmutatni valamit, amiről érdekelne a véleményed - túrok bele a hajamba idegesen.
- Persze, csak ezt még megiszom, rendben? - mutat a sör felé.
- Oké, addig én úgyis felöltözöm - bólintok, majd ott hagyva őket, hogy befejezzék a beszélgetést, elindulok felfele a szobámba.
Ott gyorsan levetem a fürdőruhámat, átöltözök valami szárazba, ami jelen esetben a rövidnadrág és egy fekete, oldalt hasított ujjatlan felső tesz ki. Hosszú szőke hajamat nedvesre törlöm, ahogyan száradni fog, úgyis lágy hullámok költöznek bele. Miközben a törülközővel dörzsölöm a tincseimet, elmerengek a tükörben. Tisztán él az emlékeimben, amikor kék voltam. Mennyire furcsa volt és szokatlan. És mintha nem három év telt volna el azóta, hanem legalább ezer.
Az arcomon lévő sebek szerencsére már valamennyire begyógyultak, azonban még így is jelentős nyoma van annak, hogy valami igencsak történt velem. Kifejezetten elrondít, szinte rosszul leszek, ha belegondolok, hogy mindenki így lát.
- Bejöhetek? - kopog a szobám ajtaján Ryan, mire visszatérek a valóságba.
- Persze, már kész vagyok - válaszolok, majd a hajamat végleg hagyva kiterítem a törcsit az erkély korlátjára.
- Na, mutasd mid van - csapja össze a tenyereit.
Egy pillanatra megdermedek, kissé félreérthető ez a kijelentése. Meglátja rajtam a lefagyást, szinte élvezet látni, ahogyan elképed, és gyorsan szabadkozni kezd.
- Nem úgy értettem, te jó ég! - rázza a kezeit hevesen, mire muszáj elnevetnem magamat.
- Semmi gond, tudom - röhögök fel jóízűen, és bármennyire is szeretném, képtelen vagyok abbahagyni. Ryan pedig ezzel párhuzamosan egyre kínosabban érzi magát, már vörösödik. - Sajnálom - nyögöm két lélegzetvétel között, és végleg felhagyok a nevetéssel.
- Nem vicces - sóhajtja, de neki is megjelenik egy huncut kis mosoly az arcán. Még mindig ő az én egyetlen jó fej nagybátyám, akit semmi és senki nem pótolhat. Te jó ég mennyire hiányozott.
Mosolyogva ölelem át a derekát, mire visszaölel. Talán nem is sejti, mennyire sokat jelent, hogy újra itt van. Három év kihagyás sok, és szükségem van egy olyan felnőttre magam körül, mint ő. Apukám helyett apukám volt, amikor az igazi éppen dolgozott.
- Szeretlek - engedem el, puszit nyomok az arcára.
- Én is téged, Törpilla - borzolja össze az amúgy is kócos hajamat.
- Ezért is remélem, hogy tudsz nekem segíteni - harapok ajkamban, kételkedve pillantok rá. - A zenéről van szó.
- Sejtettem, hogy nem mondtál le róla - vigyorodik el. - Chad-nek is sokszor megemlítettem, hogy az én unokahúgom vagy, előbb gyújtod fel magadat, mint hogy meghátrálj! - meséli büszkén, mintha ez az ő érdeme lenne. Nem értem az összefüggést, de biztos.
Chad nevének hallatára azonban újra eszembe jut az a mozdulat, aminek én nyilván sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítok, mint amilyen. Azonban mégis hova tegyem, hogy sokáig néz, utána ökölbe szorul a keze? Fogalmam sincs. Talán meg akart verni.... Na jó, erre nem sok esélyt adok, elvégre azért mégsem utálhat annyira.
- Remélem egyszer büszke leszel rám - szalad ki a számon, de nem bánom meg, mert Ryan annyi szeretettel a szemében pillant rám, hogy tudom, már azért is büszke, elvégeztem az egyetemet. - Ülj le addig, előkeresem a demóimat - jelentem ki, miután nem találom őket sehol.
- Ha te kéred - fekszik el az ágyamon, kényelmesen összefonja a karjait a feje alatt, mélyen kezdi elemezgetni a mennyezet hófehér színét. - Ez tök kényelmes - rugózgat fel-alá, a bordó ágynemű már teljesen összegyűrődik alatta.
- Látom, neked se kell kétszer mondani - forgatom meg a szemeimet, de leplezetlenül jó kedvem van, amiért hamarosan megtudhatom, mit gondol arról, amit három éve folyamatosan gyakorolok.
Feltúrom az íróasztalom fiókját, mire megtalálom a pendriveot, amire ráraktam a dalokat. Remegő kézzel nyúlok érte, az ágyamon heverésző Ryan felé fordulok, jelzem neki, hogy megtaláltam.
- De kérlek őszintén, oké? - húzom fel a szemöldökömet.
Muszáj az igazat mondania, különben sosem fogok fejlődni. Nem a szép hazugságokra van szükségem, hanem a csúf igazságra. Ez az ami egyedül segít.
- Én mindig az vagyok - vet rám egy jelentőségteljes pillantást, miszerint még a feltételezés is sérti. Felül az ágyon, megtámasztja magát a kezeivel, érdeklődve vár.
Feszülten indítom be a gépemet, ami szerencsére pár perc alatt működőképessé válik. Az adathordozót az USB nyílásba illesztem, türelmesen várok, ameddig elérhetőek lesznek a fájlok. Nehezen tudom eldönteni, melyiket is mutassam meg neki először, fontos az első benyomás. Végül az egyik kedvenc számomra esik a választásom, remélem azzal nem lőhetek félre.
- Ezen még egyedül énekelek, de duettnek szánom - figyelmeztetem bizonytalanul, szeretném, ha pontosan tisztában lenne azzal, mennyire kezdetleges az egész.
- Indítsd - bólint biztatóan, mire rányomok a play-re, a szobát pedig betöltik az Engedj el! dallamai. Szinte észre sem veszem, de együtt énekelek tulajdonképpen saját magammal. Akárhányszor csak meghallom, kiráz a hideg, imádtam megalkotni minden egyes pillanatát. Ahogyan telnek a másodpercek, annál jobban elfelejtem, hogy tulajdonképpen azon kellene izgulnom, Ryan-nek tetszik-e. Elvégre sok múlik ezen. Mégis a zene szeretete nagyobb nálam, mint a megfelelni vágyás. Természetesen összeomlanék, ha nem ezzel foglalkozhatnék életem nagy részében, de attól még mindig mellettem lesz. Részletkérdés, hogy boldogabb lennék, ha ezeket az érzéseket megoszthatnám az emberekkel.
Amikor a végére érünk, végre van bátorságom megfordulni. Ryan arcáról semmit se tudok leolvasni, egy büdös szót nem szól, ami egy ilyen helyzetben rettenetesen zavar. Nagyon béna? Kezdő? A hangom nem elég képzett? A dallamok bénák? A szöveg értetlen?
- Mondj már valamit - könyörgök, kezd annyira felemészteni ez az egész, hogy nem sok kell ahhoz, hogy sírva fakadjak.
Ő pedig elmosolyodik.
- Büszke vagyok rád.

A jövő héten a Nickelback már Párizsban van, a turné utolsó helyszínén, az utolsó koncerteket, az utolsó dalaikat játsszák. Eközben én a könnyeimmel küszködve pakolok, hiszen másnap korán reggel megyek a reptérre, ahol újabb évekre eltűnök apa életéből. Ezalatt a három év alatt, annyira közel kerültük egymáshoz, és el sem tudom képzelni nélküle a létezésemet. Szükségem van rá, nem akarom újra elveszíteni. Persze az a tény, hogy anyut újra láthatom, némiképpen kárpótol, ahogyan az is, hogy Ryan teljes gőzzel hajlandó támogatni a karrieremben, hiszen sikerült meggyőznöm. Viszont egy apa hiányát nehezen lehet pótolni, még a nagybátyámnak se megy teljesen.
Amikor az utolsó ruhát is berakom a bőröndbe, sírva fakadok. Mindösszesen három táskát viszek el magammal, mégis ezer meg ezer emléket hagyok magam mögött. Annyi minden történt velem, és attól félek, ha elmegyek, mind elfelejtem őket. Attól félek, apát is el fogom felejteni, hogy az emlékek elhalványulnak, és ő sem fog már úgy emlékezni rám, mint most.
Szomorúan rogyok le az ágyamra, arcomat a kezeimbe temetem. Olyan szintű fájdalom van bennem, amit lehetetlen szavakkal leírni. Mintha a fél életemet, a fél részemet itt hagynám. Sosem gondoltam, hogy ennyire fel fog aprítani, ha el kell mennem. Most pedig képtelen vagyok erre, Franciaország legalább annyira az otthonom lett, mint Kanada.
- Bejöhetek, szívem? - zavar meg apa, az ajtóm előtt áll.
Szívem szerint azt mondanám, hogy nem. Nem akarom, hogy így lásson, hiszen akkor csak neki is fájni fog. Elég, ha én szenvedek.
- Gyere - törlöm meg az arcomat, mélyeket lélegzek, összeszedem magamat.
Apa belép, azonban a várt keseredettség helyett valami furcsa kifejezés ül rajta, amit nem tudok hova tenni. Nem tűnik szomorúnak, amiért elmegyek.
- Édes Törpillám ne sírj - mosolyodik el halványan, leül mellém az ágyra, engedi, hogy fejemet a mellkasára döntve sírjak tovább.
- De annyira fog hiányozni - panaszolom, megállíthatatlanul potyognak a könnyeim. - Nagyon, nagyon - ismételgetem.
- Nem fogok, ne sírj - simítja meg a hajamat.
- Honnan veszed? - szipogok, kisimítom a szememből a frusztráló tincseket. Nem értem, hogyan gondolhatja azt, hogy nem szakad meg majd a szívem, akárhányszor csak rá gondolok.
Apu mély levegőt vesz, érzem hangjában a boldogságot, az örömöt.
- Mert elrendezem itt a dolgokat, ezek igénybe fognak venni pár hónapot. De azután visszaköltözöm Kanadába.