11. fejezet - Ez kölcsönös

Drága Olvasóim!

Íme itt is lennék a következő résszel, remélem tetszeni fog, húha, én imádtam írni! Bízom benne, hogy nektek is fog egy kis örömet okozni az olvasása! Köszönöm, amiért folyamatosan írtok, olvastok, imádlak Titeket, nálatok jobb Olvasókat el sem tudok képzelni! Hálás vagyok mindenért!

Millió puszi, Azy
_________________________________________________________________

augusztus 8. 14:53

Az a tény, hogy apa hamarosan utánam jön Kanadába, egyszerűen felemelő érzéseket vált ki belőlem. Először ledöbbenek, utána sírok a boldogságtól, majd a nyakába ugrok, aminek következményeképpen az ágyra esik. Szinte megfojtom, de nem érdekel, mert hatalmas megkönnyebbülést jelent számomra, amiért nem hagy el. Kisebb koromban elmondhatatlanul szenvedtem tőle, amiért megfeledkezett rólam, és sokáig magamat okoltam. Azonban az, hogy képes visszatérni, egy kontinensre, országba velem... tényleg szeret. Akkor fogom látni, amikor csak akarom, nem lesz közöttünk egy óceán.
Így amikor repülőre szállok, egyáltalán nem sírok, boldogság tölt el, amiért mindenki, akit szeretek, és akihez kötődök, mellettem lesz. Ez egy olyan szintű nyugodtságot ad, amit már régen éreztem. Csak bámulok kifele az ablakon, figyelem az alattam elterülő kékséget, azt kívánom, bárcsak már otthon lehetnék, hogy elmesélhessem anyának a jó hírt, utána egyenesen Calgary-ba menjek. Hanna és a reményekkel teli városom között úgysincs sok idő, anya is elérhető marad számomra. 

A gyomrom apróra zsugorodik, amikor már a házunk előtt állok. Elvégre három éven keresztül nem láttam anyát, ami bármennyire is távoli kapcsolatunk volt, sok időnek számít. Azóta azt hiszem ő is változott, sokkal elfogadóbb lett velem szemben, habár egy örök ellentét azért ott marad. Sose fogja szeretni, hogy zenélek. 

Ajkamat harapdálva nyitom ki a bejárati ajtót, az izgatottságom egyre csak nő. Halkan megyek be, a bőröndöd óvatosan a falnak támasztom, majd a kelleténél kicsit hangosabban elkiáltom magamat:

- Itthon vagyok, anya! - tárom szét a karjaimat, már előre várom az ölelést. 

Félreteszi a mosogatást a konyhában, vizes kezét a kötényébe törölve pillant ki. Meglát, elakad a szava. Hát igazából valami örömteljesebb fogadtatásban reménykedtem, ám azt hiszem anyától nem számíthatok többre, teljesen más személyiségű. 

Amint meglát, és végig mér, elmosolyodom, mire kezét a szája elé kapja, szeme megtelik könnyel. Nem tudom, miért hatódik meg ennyire. Valószínűleg rettenetesen hiányoztam neki, ahogyan ő is nekem. Lassan közelebb lépked, végre megölel. De még hogy! Nem sok kell hozzá, hogy kiszorítsa belőlem az összes szuszt.

- Örülök, amiért visszajöttél - simítja meg a hajamat, állandóan simogatja az arcomat, a hajamat, a hátamat, mintha nem hitte volna, hogy élve visszajövök. 

- Én meg örülök, hogy itthon lehetek - mosolyodok el, karjaim szorosan fonják körbe vékony derekát. Még néhány másodpercig ölel, aztán eltávolodik, újra meg újra végig néz. Hát igen, azóta rendesen lefogytam, a hajam megnőtt és erősebben sminkelem magamat.
Mivel kezd kínossá válni a bámulása, el akarom terelni a figyelmét, és kinyögöm az első dolgot, ami jelen helyzetben eszembe jut:

- Apa visszaköltözik Kanadába. 

Oké, eredetileg ezt nem kellett volna kikotyognom, elvégre az ilyet jobb, ha az egyik exszülő közli a másik exszülővel. Nem a közös gyerek dobja be a témát.

- Tessék? - hagy fel a pásztázásommal anya, arcán értetlenség tükröződik. 

- Semmi - vágom rá kissé magasabb hangon, mint a normális Igen, ilyen vagyok, ha éppenséggel olyat tettem, amit nem kellett volna. - Felejtsd el! 

- Avril - húzza össze a szorosan a szemeit. Ő az egyetlen, aki visszataszítónak és felháborítónak tartotta a  kék hajszínemet, a mulatságossal ellentétben, ezért értelemszerűen nem szólít Törpillának. - Ki vele mi ez az egész!

- Ahj - sóhajtom, itt már teljesen feladom a dolgot. Úgysem tudok kijönni ebből jól. A legegyenesebb, ha őszinte leszek. - Rájött, hogy Kanadában sokkal boldogabb volt. Illetve itt is tud dolgozni, ezért megkérte, hogy helyezzék át egy másik étterembe. 

- De ugye nem Hannába? - kerekedik ki anya szeme, ujjával a föld felé mutat, ezzel jelezve, hogy ez a város helye. 

- Vagy Calgary-ba - rántom meg a vállamat, ezt a kettő dolgot tartom elképzelhetőnek.

- Ide nem jön a séf úr - háborodik fel egyszerre anya. Úgy tűnik eléggé hevesen reagálna arra, ha apa ide jönne. Megértem, senki sem szívesen találkozik azzal az emberrel, akivel nem nagyon jól sikerült a kapcsolata. - Nem fogja ellopni a vásárlóinkat! 

Hoppá. Ezek szerint nem azért aggódik, mert látnia kell, hanem mert ellopja a vásárlóikat? Mi van?

- De hiszen te cukrász vagy - ráncolom a homlokomat, egyáltalán nem értem mi van jelen helyzetben. - Anya, te paranoiás vagy! A zene ellopja a bátyádat, apa a vásárlóikat...

- Oda fognak özönleni az emberek, ha megtudják, hogy visszajött! Tudod, mennyire imádták, amit főzött - folytatja, szinte meg sem hallja, amit mondok. - Nem hiszem el, biztosan csődbe fogok menni...
- Jól van, aggodalmaskodj csak, én addig kipakolok - veregetem meg a vállát, nyomok egy puszit arcára. Rajta most úgysem lehet segíteni. Menthetetlen.
Elindulok befele a szobám felé, miközben hallom, anya hogyan hajtogatja magának a negatív dolgokat. Húha, lehet olyankor kellett volna tudatni vele ezt a hírt, amikor jobb kedve van. Vagy előtte felvezetni, nem csak így rázúdítani. Halk sóhaj szökik ki a számon, tehetetlenül beletúrok a hajamba, majd elkezdem kipakolni a ruháimat, miközben végig egy gondolat jár a fejemben. Ha a szüleimet az ételek és a konyha hozta össze, előfordulhat, hogy engem a zene fog megismertetni azzal a személlyel, aki fontosabb lesz az életembe, mint képzelném?

Anya elfogadta, hogy Calgary-ban a helyem. Nem örült neki, de elvégre huszonévesen már nem olyan nagy dolog, ha az ember külön költözik. És csak a szomszéd városba, ha szeretne meg tud látogatni akármikor. Nem vettünk könnyes búcsút, hiszen pontosan tudjuk mind a ketten, hogy ez nem örökre szól. Leszállok a buszról, csak egy bőröndöt húzok magam mögött, a többi dolgomat már előre Ryan-hez vitettem. Becsületszavamra mondom, hogy szívesen kerestem volna magamnak egy albérletet, de elsősorban pénzem se nagyon rá, és Ryan ragaszkodott ahhoz, hogy nála lakjak.
Leszállok a buszról, ismét észre kell vennem, hogy bizony Kanada sokkal inkább hidegebb, mint Franciaország volt. Még szerencse, hogy számítottam erre, így a fekete pulóver, ami a Ramones banda nevét hirdeti, melegen tart. Kikerülöm az embereket, a parkolóba megyek, Ryan autóját keresem, de sehol nem találom. Összevonom szemöldökkel kutatom, hátha csak figyelmetlen voltam.
Már éppen tárcsáznám, amikor egy hatalmas terepjáró érkezik meg, kissé hevesen fékezik. Mivel egyenesen előttem áll meg, és az ajtója kivágódik, jelezve, hogy "nyugodtan pattanj be", félbehagyom a telefonálást. Iszonyúan furcsállom a helyzetet, egy értetlen kifejezéssel az arcomon benézek a kocsiba.
- Nincs erre időm, szállj be - morog Chad.
- Kizárt dolog - vágom rá rögtön. - Mit keresel te itt? - rázom a fejemet. Nem hiszem el, hogy pont ő jött el! Nem akarok a közelébe lenni, nem és nem!
- Ryan nem ért rá, megkért - közli egyszerűen, és még egy drámai sóhajjal is tetézi a helyzetet, mintha csak egy órája várna, nem kettő perce.
- Nagyszerű - motyogom az orrom alatt, egyértelműen a nagybátyámat vártam, teljesen lelombozó, hogy nem ő jött el. Még inkább, hogy éppen Chad. Akkor már inkább Daniel vagy Mike.
Mivel nincs mit tennem, inkább hamar túl akarok lenni ezen. És tovább buszozni sincs sok kedvem.
- Ezt berakom - mutatok a bőrönd felé, mire csak bólint.
Hátra megyek az autóhoz, felnyitom a csomagtartót, valahogyan bele ügyetlenkedem a cuccomat. Jó erősen csapom le az ajtót, és szinte hallom, amint Chad idegeskedik miatta. Nem bírom ki, muszáj halkan elnevetnem magamat.
Beszállok az anyós ülésre, megint teljes erőből vágom be, alig tudom lenyelni a mosolyomat. Chad állkapcsa megfeszül, teljesen az őrültbe kergetem. Nem tudom, miért szeretek az idegeivel játszani, de az egyik kedvenc elfoglaltságom lehetne. És hadd leljem már egy kis örömömet abban, hogy vele kell utazom.
Chad a gázra tapos, ahogyan csak tud, kezével erősen markolja a kormányt.
- Mi lenne, ha nem törnéd le az ajtót? - vonja fel a szemöldökét, miközben felém fordul.
A szemébe nézek, tanulmányozom a kékséget. Arra jutok, hogy talán nem veszti el teljesen a türelmét, tovább idegesíthetem.
- Szerencse - válaszolok reflexből. - Ryan miért nem tudott értem jönni?
- Valami ajándékot vesz neked - árulja el könnyedén.
- Minek? - csodálkozom el, nem számítottam arra, hogy Ryan ilyeneket tervez. Ez olyan aranyos tőle!
- Meglepetésnek szánta - rántja meg a vállát, mintha semmiség lenne. Pedig pontosan tudom, hogy élvezi. Így áll bosszút az ajtókért.
- Bunkó paraszt! - illetem a jelzővel, felmegy bennem a pumpa, amiért akkora sunyi, hogy elárulja, amit a nagybátyám valószínűleg titokban akart tartani. - Tartottad volna magadban.
Chad elégedetten vigyorodik el, nyugodtan vezet tovább. Nem szólunk többet egymáshoz. Várható lett volna, hogy így fog alakulni. Mert mi képtelenek vagyunk úgy meglenni, hogy ne essünk a másiknak, és ne utálkozzunk. Ő is utál, és én is őt. Ez kölcsönös. És igen, tett felém egy olyan gesztust, ami miatt igazán hálás vagyok, viszont már az elején látszott, mennyire nem leszünk jóban.
Amikor Ryan háza felé le kellene kanyarodnia, nem teszi meg, ami már elengedő ok arra, hogy megtörjem a rádió halk zenéjét.
- Hova megyünk? - Próbálok rájönni, merre is haladunk, de mintha a városból kifelé tartana, ami eléggé furcsa. - Ryan nem erre lakik!
- Be kell ugranom George-hoz, nála van az egyik gitárom, amit lenyúlt - közli, le sem veszi szemét az útról.
A George név először ismeretlenül cseng, de utána sikerül társítani hozzá a megfelelő arcot.  Rögtön beugrik a vele történő kellemetlen incidens a mosódban, amikor a férfibe mentem át átöltözni. Elsápadok, erre inkább nem akartam volna emlékezni.
- Igen, az a George - figyeli meg a reakciómat, és most kivételesen nem szórakozik a szenvedésemen. - Biztos örülni fog neked.
Nem szólok semmit, lejjebb csúszok az ülésen, szinte belesüppedek. Arcomat a kezem közé rejtem, el sem hiszem, amiért három év után előjönnek azok a dolgok, amiket legszívesebben elfelejtenék.
- Te jó ég - suttogom.
Chad erre nem reagál, szótlanul kormányozza tovább a kocsit a megadott irányban. Talán még fél órán keresztül kocsikázunk, egyre inkább kikerülünk a városból, egy kisebb hegyen megyünk fel. Kevesen laknak itt, viszont bazi nagy házakban, amik már palotáknak is elmennének.
- Fel fogunk sétálni, ott már tényleg túl meredek - mutat előre.
- Rendben - bólintok, megvárom, amíg megáll a kocsi.
 Kiövezem magamat, kiszállok, és körbe nézek. Egy olyan úton vagyunk, ami eléggé meredek, de a végén még inkább. Nem csoda, hogy Chad nem akarja kockáztatni az oda való feljutást. A házak előtt egy eléggé mély és nagy árok van, minden egyes házhoz egy autóméretű bejáró van, ami áthidalja. A kertekben nőtt fák beárnyékolják az utcát. Nem nehéz megállapítanom, hogy ez egy rész, csendes és igazán gazdag részleg.
Chad elindul az emelkedőn, így kénytelen vagyok én is utána menni. Szerencsére nem sokáig kell gyalogolni felfele, hamarosan odaérünk a huszonhármas ház elé. Megnyomja a csengőt, és lazán a bőrdzsekiéjébe dugja a kezét. Ameddig várakozunk, én bekukucskálok a rácsok között. A fák és a fal mögött egy olyan épület van, amitől leesik az állam. Hatalmas, modern, több emeletes, halvány sárga, és szép. Bár Ryan és Chad kecója is rendesen megállja a helyét, ez mégis sok mindent felülmúl.
Az bejárati ajtó kinyitódik, és George lazán lépeget felénk. Már messziről felismeri Chad-et, engem is végig mér, de ahogyan az arcáról le tudom olvasni, fogalma sincs ki vagyok.
- Sziasztok - köszönt minket, egy perc alatt kinyitja az ajtót, szélesre tárja előttünk. - Gyertek be!
- Kösz, de nem maradunk sokáig - ráznak kezet, Chad feltolja a napszemüvegét, és felém mutat. - Ő Avril, biztosan emlékszel rá.
Zavarodottan elmosolyodom, legszívesebben pofán verném Kroegert, amiért éget. Nem úgy tűnik, mintha George ettől rájönne, ezért Chad tovább folytatja a dolgot.
- Nem? Tudod ő volt az, aki meztelenkedett egy sort neked a férfi mosdóban.
Rezzenéstelen arccal mondja, úgy tesz, mintha semmiség lenne.
- Ööö - nyögi George, neki kevésbé kellemetlen a helyzet. Láthatóan végig mér. - Azt hiszem most már tudom! - nevet fel.
Eközben én csak zavartan ácsorgok, próbálom nem arcon csapni őket. De azzal pontosan azt mutatnám, hogy még mindig gyerekes és éretlen vagyok. Pedig nem.
Másról kezdenek beszélni, miközben megyünk befele a házba. Bentről még inkább szebb az egész, olyan, mintha egy milliomos luxuskastélyában lennék.
Nagyjából zavartalanul a telik további fél óra, ők ketten beszélgetnek a kanapén, én csendben várom, hogy befejezzék. Ennyit arról, hogy rövid lesz, és csak beugrunk. Halálra unom magamat, végig a zenéről van szó, de legalább hálát adhatok az égnek, hogy rólam többször nem esik szó. Nem sokáig bírom, kezdem azt hinni, hogy már itt is fogunk aludni.
- Én inkább kimennék a kocsihoz, ott várok - állok fel inkább a kanpéról, már semmivel se tudom elterelni a figyelmemet. - Megkaphatom a kulcsot? - fordulok Chad felé.
Látom rajta, hogy nem igazán akarja megtenni, de ha ez az ára annak, hogy lerázzon, akkor szíves örömest. Kihalássza a zsebéből, a kezembe ejti.
- Mint a szemed fényére!
- Rendben - forgatom meg a szemeimet. George felé fordulok. - Örülök, hogy újra találkozhattunk!
- Hasonlóképpen - dob felém egy vigyort, és int egyet.
Rámosolygok, rájövök, hogy helyesen tettem, amiért nem kerültem el a találkozást. Mér régebben is jó fejnek és viccesnek tartottam, valószínűleg ez nem változott meg azóta. Lehet, ha véglegesen tovább tudunk lépni azon, akkor még jóba is lehetünk.
Kimegyek a kapun, bezárom magam után, majd elindulok lefelé az úton. Zsebre vágom a kezemet, ráérősen szedem a lábaimat, jól esik kicsit levegőn lenni. A szél a hajamba kap, jól esően mosolyodok el. Szeretem az őszt.
Amikor leérek, előveszem a kulcsot, egyszerű mozdulattal nyitom ki a kocsit. Amikor beszállok megint jól becsapom az ajtót, elégedetten vigyorodok el. Bekapcsolom a rádiót, halkan dúdolgatok. Egy ideig nézelődök, de ezt is hamar megunom. Nem tudom mit csinálhatnék, ezért inkább rágó után kezdek kutatni. Nem nagyon találom, így kénytelen vagyok kissé felemelkedni a helyemről, és alaposabb kutatást végezni a vezető oldali ülésen is. Az oldalamba nyomódik valami, de nem igazán foglalkozom vele, csak tovább keresgélek.
Aztán autó szép lassan megmozdul. Először alig veszem észre, csak később, akkor viszont már érzékelhetően elindul. Összezavarodva húzódok el, nem értem, mi történt. Eközben egyre inkább begyorsul a lejtőnek köszönhetően, vészesen megy az árok felé. Szemeim kikerekednek, csak bámulok ki a hátsó ablakon, ahogyan egyre lejjebb halad. Bepánikolok, lefagyok, és csak nézem, ahogyan már csak pár méter választ el tőle. Kapkodom a fejemet, elfelejtem, hogy ki kellene szállnom. Fogalmam sincs mit tehetnék, az ereimben még a vér is megfagy.
A következő pillanatban megtörténik, aminek nem kellene. A kocsi belegurul az árokba, a hátsó fele teljesen megdől. Időm sincsen reagálni, hatalmasat ránt rajtam, és mivel nem öveztem be magamat, érzem, ahogyan a fejem nekiütődik az ablaküvegnek. Éles fájdalom hasít belém, olyan, mintha egy tonnás súlyt ejtettek volna rám. Végig folyik rajta a vér, a meleg folyadék a szemembe csurog. Remegő kézzel érintem hozzá a tenyeremet, szinte rosszul leszek a vörös foltoktól. Erőtlen kezemmel az ajtó kilincse felé nyúlok, magam felé húzom. Lábammal el tudom érni, így teljesen kinyitódik. Szédülve szállok ki, forog velem a világ, egy szót sem bírok kinyögni.
Az árokban nagy a fű, túl magasan van az úttest, úgy érzem, képtelenség kimászni. Megtámaszkodom a jármű elejében. Egyszerűen nem bírom felfogni. A fejem széthasad, fehér foltok villódznak a szemem előtt.
Felmérem az autó helyzetét, akkor jövök rá, mi történt. Kézifék miatt volt az egész. Az autó egyenesen belehajtott az árokba, a hátsó ablak betört. Valószínűleg a hátsó részét úgy ahogyan van helyre kell hozni.
Nem számolom az időt, nem gondolok semmire. Próbálok megállni a lábamon, fejemet nekidöntöm az oldalának. Hányingerem van, homályos a látásom, kezdek összezavarodni.
- A kurva életbe! Mi a fasz ez?!
Nehezen érzékelem a hangját, olyan, mintha egy nagyon távoli univerzumból érkezne. A mássalhangzói összefolynak.
Oldalra fordítom a fejemet, kapkodva veszem a levegőt. Tudom, hogy félnem kellene azért, amit valószínűleg kapni fogok tőle ezért. Mégis, amikor meglátom az alakját, ahogyan a lejtőről fut le, rémület helyett nyugodt leszek. Nyugodt leszek, mert ő mindent kézben tart, majd ő segít. Mert ha itt van, akkor már nem lesz baj.
Erőtlenül próbálok bocsánatot kérni, de a torkom kiszáradt, egy árva hangot nem tudok kinyögni. Még pislogok párat, utána elsötétül körülöttem minden, és elveszítem az eszméletem.