9. fejezet - Pofára esés

Drága Olvasóim!

Ahogyan ígértem, itt is vagyok a következő résszel, remélem elnyeri a tetszésetek, nekem az egyik kedvencem lett. Nem tudom pontosan miért, egyszerűen csak közel áll hozzám. :)

Eszméletlenül szeretném megköszönni az előző részhez érkezett rengeteg kommentet, könnyeket csaltatok a szemembe, egyszerűen fel sem tudom fogni, miképpen lehettek ennyire jók hozzám. Örökké hálás leszek, Ti vagytok a legjobb olvasók!

Millió puszi, Azy
_________________________________________________________________

július 30. 21:02

Úgy döntöttem apa lesz a kísérőm a koncertre, hiszen egyrészt már rég találkozott Ryan-nel és úgyis annyira oda vannak egymásért, másrészt pedig az egyetemi barátnőim nem éppen ezt a stílusú zenét szeretik. Illetve magamnak is nehéz bevallani, de megnyugvást jelent, amiért tudom, apa végig a közelben lesz, ez erőt ad arra, hogy oda merjem tolni a képemet a fiúk elé, bocsánatot kérjek, és megmutassam: igenis változtam. Ezek a dolgok bármennyire is egyszerűnek tűnnek hatalmas lelkierő szükséges hozzájuk.
Felemelem a fejemet, így tekintetem pont találkozik a tükörképemmel. Belenézek saját tengerkék szemeimbe, keresem benne a régi önmagamat, ami még mindig ott van, pusztán kicsit visszafogottan. Szőke hajam rendesen megnőtt, nagyjából a derekamig ér. Erősebben festem magamat, hiszem most már mégis csak huszonegy éves vagyok. Furcsa belegondolni mennyire elszaladt az idő. És abba még inkább, hogy a futó kapcsolataim egyike se hozott teljes boldogságot. Három-négy hónap után rájöttem, nem igazán érzem jól magamat a társaságukban. Fogalmam sincs mi lesz ezután velem, próbálok nem kétségbeesni, hogy a nagy Ő, az a "soha el nem múló" szerelem még rám fog találni.
Kezemmel hessegetve űzöm el a rossz gondolatokat, inkább megigazítom a szoknyám szélét. Egy eléggé az alakomhoz simuló, fekete ruhát vettem fel. Szívem szerint magassarkút is választottam volna, de nem igazán az én stílusom, pedig az alacsony magasságom nem bánná, ha pár centivel megtoldanám.
- Készen vagy? - kopok kettőt apu az ajtón. - Ha oda akarunk érni időben, el kellene indulnunk.
Simítok egyet a hajamon, halk sóhaj szökik ki a számon, majd végre késznek nyilvánítom magamat. Elhagyom a halvány rózsaszín csempés, hatalmas és nekem hála immáron virág illatú fürdőszobámat. Gyorsan felkapom a táskámat, amibe olyan dolgokat rejtettem, mint dezodor, zsebkendő, Ipod, parfüm, sminkestáska, egy fél literes innivaló, hajkefe, a koncert jegyek, a telefonom, egy kis tükör és a pénztárcám a legfontosabb irataimmal.
- Igen, mehetünk is - mosolygok apura, aki a bejárati ajtó előtt várakozik, kedvenc fekete bőrkabátjában. Nem borotválkozott, ezért halvány borosta díszeleg az arcán, ami végre egy kicsit segít emlékezni, hogy valójában már felette is eljárt az idő.
- Spuri a kocsiba - taszít meg egy kicsit a hátamnál, amikor mellé érek.
Felszólításának eleget téve elhagyom a házat, majd a kertben kiépített piros kővel kirakott úton keresztül megyek az újabb kapuhoz. Apa mindent bezár mögöttem, így az autót kinyitva már a koncert helyszíne felé tartunk.
- Szóltam Ryan-nek, hogy a VIP-ből engedjenek inkább át közvetlenül hozzájuk - halkítja le a rádióból dübörgő Skillet számot. - Úgy mégis csak jobb lesz... - rántja meg vigyorogva a vállát.
- Rendben - mosolygok rá, miközben a gyomromban hatalmas görcs keletkezik, az arcomból pedig minden vér kiszökik. Legszívesebben rögtön feltépném a kocsi ajtaját, és kiugranék. Nem akarom ezt, egyáltalán nem vagyok felkészülne. Fogalmam sincs mi fog várni, és ez a tudat az őrületbe kerget.
Látom a szemem sarkából, ahogyan apa is érzékeli a rám törő aggodalmat. Ellenben nem mond vagy csinál semmit, és pont ez, amire szükségem van. Csak ne gondoljunk a dologra, és akkor talán a szívem is megérti, hogy nem kell úgy vernie, mint egy kolibrinek.
Az út további része csendben telik, apa izgatottan dúdolgat, míg én azon töprengek, miért ennyire fontos ez nekem. Oké, persze, ha most sikerül meggyőznöm Ryan-t, akkor segíteni fog, de tudom, más is van a háttérben. Nem tőle félek igazán.
Lelki szemeim előtt máris megjelenik a szőke hajú énekes, mire jó hogy nem hányom el magamat. Halvány lila gőzöm sincs mi történik velem, ellenben furcsa érzések kerülgetnek, ha az jut eszembe, újra látni fogom. Tisztában vagyok vele, mennyire bunkó, hideg és távolságtartó velem, de pont ezért érdekel annyira milyen is igazából. Kíváncsi vagyok a többi oldalára is, amit csak néha mutatott meg nekem. Meg akarnám kérdezni, miért emlékeztettem saját magára, amikor kiborultam. Annyi minden lenne, amit szeretnék vele kapcsolatban tisztába tenni, de erre még nagyon sokat várnom kell. Ha egyáltalán bármikor is bekövetkezik.
- Megérkeztünk - szakítja félbe apa a kialakult zavart a fejemben.
Nem nagyon veszem észre a körülöttem zajló dolgokat csupán követem, az izgatottságomat nem tudom titkolni, minden testrészem kicsit remeg. A következő pillanatban már arra eszmélek fel, hogy apa a kezemet húzva vezet át a tömegen, beszél a biztonságaikkal, akik már értesítve lettek a helyzetről, így könnyedén bejutunk. A mostani koncert szabadtéri, ami a jó időnek tudható be. Már eléggé besötétedett, így a legtöbb fényt leginkább a színpadra néző reflektorok adják, ahol már erősen dolgoznak a berendezéseken.
Hátul megállunk, így a hatalmas fehér plakát, amin nagy betűkkel a Nickelback felirat áll, eltakarja előlünk a már kis híján megőrült nézőközönséget. Sok ember szaladgál össze-vissza, rálátásunk nyílik a parkolóra is, ahol egy hatalma busz áll, szintén a banda nevével.
- Ryan azt mondta, a fellépést előtt még találkozhatunk velük, de csak egy rövid időre, inkább utána lenne esélyes a dolog - vakarja meg apu a tarkóját, mire csak bólintani tudok.
Bőrkarkötőmmel szórakozok, szememmel folyamatosan a rohangáló embereket figyelem, akaratlanul ismerős arcokat keresek közöttünk, kevés sikerrel.
- Annyira várom már - pillant a karórájára.
Különös így látni, hiszen olyan mint egy kisgyerek, teljesen be van sózva. Azt hiszem ez egyedül Ryan-nek köszönhető. Amikor még apu velünk élt Kanadában, remekül kijöttek, minden hónap utolsó hétvégéjén együtt söröztek, biliárdoztak vagy sütögettek. Ezen kívül számtalanszor találkoztak, hiszen ha Ryan-nek akadt ideje, szíves kísért el minket kirándulni a hegyekbe.
- Én is - eresztek meg egy halovány mosolyt, és most nem is hazudok. Várom. Csak nem tudom, megéri-e.
Még egy ideig ácsorgunk, túl hamar érkeztünk, így érthető, amiért lázasan folynak az előkészületek, és nincs idejük ránk. Szerencse, hogy meleg van, különben könnyen lehetséges lenne egy megfázás. Ajkamat harapdálva ácsorgok, súlyomat egyik lábamról a másikra helyezem, szinte meg se hallom apa áradozását, milyen jó is volt régen, mennyire visszahozná azokat az időket, amikor még Kanadában élt.
Aztán hirtelen elhallgat, amire abbahagyom a cipőm elemző tanulmányázását, és felkapom a fejemet. Tekintetem megpillantja a három személyt, akik valamin nevetve fordulnak be a színpad sarkán. Ahogyan nehezen ki tudom venni, Chad hiányzik. Jellemző. A többiek viszont egyenesen felénk tartanak, de nincs elég világos ahhoz, hogy messziről felismerjenek.
- Ryan - üvölt fel a kelleténél kicsit hangosabb apa, és pofátlan módon maga mögött hagyva siet eléjük. Én földbe gyökerezett lábbal meredek meg, pusztán bámulom a sziluettjüket. Ryan és apa máris sokkal jobb kedvűek lesznek, azt hiszem már nagyon hiányoztak egymásnak, bármennyire is furcsa ezt látni. Sokkal többek voltak, mint egyszerű barátok, szinte már testvérek.
Szörnyen közel állok ahhoz, hogy faképnél hagyjam őket, azonban muszáj emlékeztetnem magamat, miért is vagyok itt.
Erőt veszek magamon, megindulok feléjük, próbálok úgy tenni, mintha nagyon magabiztos lennék, miközben az önbizalmam a porban van. Kihúzom magamat, mélyen beszívom a levegőt, határozott léptekkel mozgok. Azonban nem nagyon figyelek hova lépek, későn veszem észre a kábeleket, amik az út közepén futnak. Beleakadok az egyikbe, és hiába próbálom időben kirántani a bokámat, megtörténik a baj. Szépen szólva is pofára esek. Egyenesen előttük taknyolok el, ami még inkább tetézi a szégyenem, nem erre gondoltam hatásos belépő címszó alatt.
Természetesen a várva várt reakció sem maradhat el. A kezdeti sokkot, ami azt jelenti, hogy egy idegen csaj a lábuk elé esett, felváltja a "te jó ég, ez Avril"!
Eléggé viccesen nézhetett ki a jelenet, mégsem támad senkinek se kedve nevetni, talán azért, mert súlyosabb a dolog, mint gondolnám.
- Jól vagy, kicsim? - simítja a kezét a hátamra apa, próbál felsegíteni.
Óvatosan feltápászkodom, muszáj felszisszennem a fájdalomra.
- Nem nagyon - nyögöm.
Az arcomon és a kezemen csúnya horzsolások vannak, amiket a beton és a súrlódás okozott. Az állam, a szemem alatt csúnyán megütöttem magamat, nem sok kell ahhoz, hogy sírva fakadjak.
Mikor a teljes egészében meglátnak, ledermedve pillantgatnak rám. Még jó, hogy én nem látom magamat, lehet én is ilyen fejet vágnék.
- Menjetek gyorsan fertőtlenítsétek le! - húzza el a száját Daniel, arcán kisebb rémület tükröződik.
- Kislányom, hát nem tudsz vigyázni magadra? - dorgál le finoman apa egy halk sóhaj kíséretében.
- Sajnálom - motyogom bűntudatosan.
Ez is csak én lehetek. Nem igaz, hogy egy percig nem vagyok képes normálisan viselkedni, ha a közelbe érnek. Mintha bevonzanák a bajt. Alig vagyok velük egy légtérben, máris történik valami. Azonban hálát adhatok az égnek, hogy Chad pont nincs itt, mert bárhol is legyen, jobban jártam. Még az kellett volna, hogy végig nézze ezt az égést.
- Nekünk hamarosan mennünk kell, meglesztek? - váltogatja kettőnk között a tekintetét Ryan. Elém lép, ujját finoman simítja végig az arcbőrömön, ahol a sebek keletkeztek. A félsötétségben is próbálja kivenni. - Törpilla, reménykedj, hogy hamar elmúlik! Ez kemény! - szívja be a levegőt, támogatóan veregeti meg a vállamat.
Egy nő sietősen érkezik mellénk, észre se vesz minket, csupán a fiúknak szól, hogy azonnal készüljenek fel, mert hamarosan menniük kell a színpadra. Ezzel gyorsan tovább is áll, azt hiszem neki ezt az egész este rohangászásokból tevődik össze.
- Keressétek meg Emily-t, ő majd eligazít és segít rendbe hozni az arcot - mutat balra Mike. - Körülbelül száthatvan centi, rövid fekete haja van.
- Köszönjük - mosolyog rá apa, majd gyengéden kézen ragadva húz a megadott irányba. - A koncert után - int egyet.
Én is visszafordulok, rájuk mosolygok, bár már nem annyira láthatom az arcukat, egyedül azt, ahogyan Ryan lazán felemeli felénk a tenyerét, afféle búcsúzásképpen. Bár csak pár órára, de mindegy. Aztán újra előre figyelek, hogy megelőzzem az újabb baleseteket...

A koncert végére az arcom és a kezem jódtól piroslik, be kellett látnom, hogy bizony muszáj ez az elővigyázatosság, még csak az hiányozna, hogy alaposan elfertőződjön. Ráadásul a koncert jócskán pótol mindent. Elmondhatatlan érzés újra látni őket zenélni, ahogyan a szívüket is beleadják. Amíg énekelnek, akaratlanul is Chad-et kezdem figyelni. Zavaró újra látni, három év elteltével. Haja rövidebb lett, arca még inkább megférfiasodott. Ajkamba harapva sütöm le a szemeimet, valamiért az az érzésem támad, hogy nem szabad ezt csinálnom.
Apa közelebb áll a színpadhoz, mint én, így nem láthatja, mennyire tépelődök magamban. Pedig éppen azon vagyok, hogy otthagyjam őket. Fogalmam sincs miért, de ahogyan egyre inkább közeledik a koncert vége, elveszítem a bátorságomat, rossz előérzetem támad. A szívem azt súgja, jobb lenne, ha még most lelépnék. Mégsem vagyok rá képes, így szótlanul várom a végét.
Amikor elköszönnek a nézőközönségtől, tudom, hogy mindjárt lejönnek. Mindjárt találkoznom kell velük, rendesen. Immáron világos lesz, nem a színpad mögött leszünk. Szembe fogok kerülni Chad-del, meg fogja látni az arcomat. Bele kell néznem a szemébe. Meg kell mutatnom, kivé lettem.
Mégis, amikor jönnek le a lépcsőn, idegesen birizgálom a karkötőmet. Ismét bátorságot veszek, kikerülöm azt a pár embert, aki még rajtunk kívül itt van. Köztük egyébként több nőt is látok, az egyikőjüket felismerem, Daniel barátnője volt, immáron már a felesége. Pont időben érek apa mellé, amikor Ryan-ék lejönnek a színpadról.
- Eszméletlenek voltatok - ráz vele apa kezet, látszik az őszinte elismerés az arcán.
- Kösz - törli meg a homlokát Ryan, majd rám vet egy pillantást. - Hát Törpilla, alaposan elintézted magadat - jegyzi nevetve egy csepp rosszindulat nélkül.
- Igen, én is tudom - sóhajtok, de több magyarázatot már nem tudok adni, mert a válla mögött megpillantom Chad-et, amint utolsónak lejön a színpadról.
Daniel a feleségével, míg Mike a barátnőjével, apa és Ryan pedig egymással beszélget, én meg csak állok, fél füllel hallgatom őket, de szemem végig Chad-et követi, aki az embereket kikerülve halad tovább. Elég határozottnak tűnik, úgy tűnik keres valakit a tömegben. Szemöldökömet összehúzva értetlenkedem, nem gondoltam volna, hogy ő is hívott valakit.
De hívott, méghozzá nem is akárkit. Egy körülbelül vele egyidős, hosszú fekete hajú nő ácsorog távolabb, és amikor meglátja Chad-et, mosolyogva indul el felé. Tudom mi fog következni, mégsem vagyok rá felkészülve. Átszelik a kettejük között lévő távolságot, majd Chad a karjai közé zárja, forrón megcsókolja. A nő átkarolja a nyakát, közelebb simul hozzá.
Én pedig csak nézem, mégis lehetetlen felfognom. Nem gondoltam volna, hogy barátnője lesz. Azt hittem elérhetetlen, hogy senki nem elég jó ahhoz, hogy közel kerüljön hozzá. De lehet egyedül én vagyok, aki kevés. Lehet egyedül én vagyok, akit az első pillanattól kezdve elutasított.
A hányinger kerülget, tekintetemet elkapom róluk, miközben Ryan és apa beszélgetését egyre halkabban észlelem. Forog velem a világ. Úgy érzem, képtelenség felemelnem a fejemet, mert akkor mindenki rájön arra, amire még én is csak most.
Pofára estem. Ma már másodjára.