7. fejezet - Csend van

Drága Olvasóim!

Íme itt is lenne a múlt heti rész, amivel szégyenletes módon elkéstem. Sajnálom, és még ezerszer sajnálom, nem nagyon volt rá időm! De természetesen a jövő héten nem lesz szó semmi ilyesmiről, érkezni fog! :)
Szeretném megköszönni azt a hihetetlen sok támogatást, amit Tőletek kapok, komolyan lélegzetelállító ez az egész! Hihetetlenül hálás vagyok, hogy írtok, olvastok és pipálgattok! Rettenetesen jól esik mindenféle visszajelzés, csodálatosak vagytok!

UI: Még egyszer köszönöm a mesés kinézet Sophie T.-nek, gyönyörű lett!

Millió puszi és ezer meg ezer hála, Azy

_________________________________________________________________

július 29. 13:27

If Everyone Cared

Fejemben élénken él Chad szeme, miközben kijelentette, hogy bárcsak benne is hitt volna valaki. Azt hiszem akkor valami olyasmit mutatott meg, amit kevesen látnak és ritkán. Betekintést engedett a fejébe, végre tudtam, hogy miért csinált valamit. Végre valamennyire megérthettem a nézőpontját. Egyáltalán nem volt könnyű dolga. Viszont bármennyire is meg akarom tudni jobban, hogy miképpen jutott ideáig, egyelőre semmi esélyem. Nem ismerhetem meg csak úgy a múltját
Azt akarta, takarodjak el, először önzésből, mert az idegeire mentem azzal, hogy folyamatosan láb alatt voltam. De azt hiszem a mérge egy része elpárolgott az este alatt. Jó szándékból küldött el ő is, csakúgy, mint Ryan.
Ezért nem feladom, csupán máshogyan döntök. Később is zenélhetek még. Addig is, eleget teszek anya döntésének, és elmegyek az egyetemre. Apához.
- Hiányozni fogsz, azt azért remélem tudod - szorít magához Ryan, puszit nyom kék hajamra. - Ne haragudj, Törpilla, tudod... - kezdene bele, de nem hagyom, hogy befejezze.
- Kérlek - rázom meg a fejemet, kibontakozom az öleléséből. Egy percig farkasszemet nézünk, Ryan arcán sajnálat tükröződik, ami mardossa a szívemet, hiszen semmiről se tehet.
- Igazad volt, még csak tini vagyok - bólintok egy aprót, próbálom lenyelni a feltörő könnyeimet. - De hidd el, visszajövök, és akkor biztosan nem szabadulsz tőlem - nevetek fel, de az egész olyan erőltetett.
- Már várom - ölel meg még egyszer, óvatosan megsimogatja a hátamat, majd utamra enged. - Mulass jól, és add át anyádnak a bocsánatkérésemet!
Elmosolyodom, megigazítom a vállamon a táskámat, megígérem neki, hogy hívom, amint haza értem, már ha anya nem veszi el a telefonomat.
Felszállok keresek egy helyet, levágódom az ablak mellé. Ryan karba tett kézzel néz, int egyet, majd megvárja, míg elhajt a busz. Előkeresem a zenelejátszómat, bedugom a fülembe, csendesen hallgatom Ryan bácsiék If everyone cared c. számát. Tudom, hogy már nem láthat, így képtelen vagyok visszatartani a könnyeimet, akaratlanul törnek elő. Fáj, amiért bármennyire is próbálkoztam, nem jött össze. Fáj, hogy az álmaimat nem válhatom valóra egyik percről a másikra. Fáj, mert azt reméltem minden könnyű lesz. Túl szép lett volna.
Szemeimet lesütöm, táskámat erősen húzom magamhoz, próbálok minden gondolatot kiírtani a fejemből, az édes öntudatlanság állapotát szeretném. De nem sikerül, minduntalan eszembe jut, hogy most bizony évekig nem az lesz, amit én akarok. Változnom kell. Amikor pedig Maya képe is felrémlik előttem, teljesen kiborulok. Egy szó nélkül mentem el.

Hanna. Az otthonom. Itt vannak a barátaim, a régi munkahelyem, ahol minden nyáron robotoltam, a házunk, a buszállomás, ahol pedig egy valaki vár. Anya.
Kissé izzadtan, fáradtan, mégis immáron nyugodt tekintettel ugrok le a büdös járműről. A lány szellő a hajamba kap, a gyenge nap alig melegít. Az ég tiszta és kék, kifejezetten szép napunk lenne, ha a parkolóban nem várna ott egy középkorú, vöröses barnás hajú, összeszűkített szemű, mégis aggódó szülő. Igen, ez határozottan elrontja a kedvemet.
Halkan sóhajtok, összeszorítom a fogaimat, felkészülök a robbanásra. Megindulok felé, közben kikerülöm az embereket, akik sietősen szállnának még le mögöttem, és keresik ugyanúgy a megállókat, esetlegesen a parkolót, ahonnan tovább mehetnének.
- Szia - érek elé, és bár rengeteg erő kell hozzá, de a szemébe nézek.
Anya szigorúan bámul, látom, hogy a kék hajamat szuggerálja. Ja igen, azt már el is felejtettem.
- Ülj be a kocsiba - utasít köszönés nélkül, kinyitja a fekete Ford ajtaját, idegesen pattan be a kormány mögé. A táskámat berakom a csomagtartóba, szándékosan erősen vágom be.
Ennyit csak tud mondani? Hát tényleg nem látja, hogy nélküle is van elég bajom? Hogy szükségem lenne a támogatására, mert éppen abban a rohadt korszakban vagyok, hogy fogalmam sincs mit kezdjek magammal, milyen úton kéne haladnom, ki is vagyok? Sablonos dolgoknak tartottam ezeket eddig, de ha az ember megtapasztal egy efféle mély pontot, akkor már biztosan nem fogja érdekelni mennyire azok.
Beszállok mellé, egy szót sem szólok, várok. Úgyis hamarosan kezdődni fog. És igazam lesz.
A rövidke fél órás úton végig csendesen bámulok előre. Azokban a percekben azt kívánom, bárcsak ki tudnám szűrni a hangját, és bárcsak ne jutna el a tudatomig, mennyire csalódott.
Avril mégis miképpen képzelted ezt? Hát így. 
És Ryan... mindig is tudtam, hogy mennyire rossz hatással lesz rád, és tessék, nézd meg! Elcsábított a laza zenész-élettel! Felnőtt férfi, és mégsem vette észre, mire készülsz? Mégy jó, hogy volt annyi esze a végén, hogy haza küldött! Teljesen abszurd... Félreismered. Fogalmad sincs semmiről. 
De Te, kislányom! Mit hittél? Hogy felpattanhatsz melléjük a turné buszra? Igen, anya, tulajdonképpen ilyesmit reméltem. 
Úgy gondoltam több eszed van, csalódtam, de hatalmasat. Miért nem mondtad soha, hogy ilyen terveid vannak? Segítettelek volna támogatni a zenélésben... Mondtam, mégsem nem figyeltél. Nem hallgattál meg. Dehogy segítenél, másmilyen jövőt szánsz nekem.
És a hajad! Mi ez a szín? Meg vagy őrülve? Mi a célod ezzel az egésszel? Figyelmet akarsz, hm? Azt hiszed ez az egyetlen célja? Nyilván ezért csináltam. Én egyedül arra vágynék, hogy te egy kicsit érts meg. 
Itthon is vagyunk, vedd le ezt a koszos bakancsot, fürödj meg, azt hiszem már nem bírok veled... A nyár további részében Hannában maradsz, utána mész apádhoz. Elegem van, kikészültem. Én is. 
Anya a fejét fogja, folyamatosan hatalmasakat sóhajt, mintha nehéz dolga lenne. Eljátssza, hogy a sírás szélén áll, de pontosan tudom, hogy nem hatja meg ez az egész. Egyedül düh van benne, amiért nem tud irányítani. Pedig az a kedvenc játéka. Rángatni az embereket, ha kell, érzelmileg manipulálni. Dühös, mert, amint leérettségiztem, rájött, itt vége van. Nagykorú vagyok, azt a kevés hatalmát is elveszítette. Dühös, mert apára emlékeztetem. Ő se bírta. Elment.
Nyakig merülök a forró vízben, bambán meredek előre, a fehér csempén lévő fekete mintákat nézem. Kék tincseim szétterülnek, ujjamra csavargatom őket. Lasokat pislogok, élvezem, hogy ellazulok. Csend van. Szép lassan kiszállok, magam köré tekerek egy törülközőt, mezítláb lépkedek a néma lakásban.
Mivel anya két éve egyedül nevel, el kellett adnunk a házunkat, egy lakást vettünk ki egy három emeletes házban. Mindösszesen hét nagyobb rész van. Kettő hálószoba, ebédlő, konyha, fürdőszoba, gardrób, nappali. Mindig rend van, egy fél pár cipő sincs elől. Egy szem port sem lehet találni. Szép tájképek a falon, gyümölcsök az ebédlőasztalon, frissen mosott ruha és szilvás tea illata terjeng a levegőben. Otthon érzem magamat.
Elslattyogok a papucsomban a szobámig, szándékosan magamra zárom. Kicsi, olyan, mint egy kuckó. Van egy inspiráló táblám, amin rengeteg hely képe van, a Nickelback, Ryan, Les Paul gitár, Franciország, ahol jelenleg apa él. Ösztönző szövegek, a barátaimmal készült őrült képek, Marilyn Manson és ilyenek. Égősor fut végig az ablak előtt, így ha sötétedik, hangulatos fényt adnak. A falam sötétbordó, ahogyan az ágyneműm is. A fehér gyapjúszőnyegem szerencsére még nincsen megviselt állapotban, pedig tényleg régóta megvan. Keresek a szerkényből egy Ramones pólót, amit még apától kaptam, és legalább három számmal nagyobb. Aláhúzok egy cicnacit, vizes hajamat gyorsan szárazra törlöm, majd megszárítom. Ezután kipakolok, a koszos ruháimat a szennyesbe dobom, az üres sporttáskát visszadobom az ágyam alá. Miután már fogalmam sincs mivel tudnám lekötni magamat, megmelegítem a teát, töltök magamnak, majd egy tál keksz társaságában beköltözök a szobámba.
Bekapcsolom a tévét, a nap hátralévő részében American Horror Story-t nézek, semmit se csinálok. Fetrengek az unalomtól, miközben folyamatosan csak arra gondolok, hogy ténylegesen milyen lesz az életem ezután. A nyár végén irány Franciország, és az egyetem, az ösztöndíjjal. Ezt akarta anya. És mindenki más is.
Arcomat a párnába fúrom, sikítok egyet, lábamat az ágy matracához verem. Nem akarok a francos Franciaországba menni, zenélni szeretnék. Annyira nehéz ezt megérteni? Miért nem lehet az, mint a filmekben, hogy egy kis bonyodalom után mindenki boldogan végzi?
- Bejöhetek? - hallok kettő kopogást az ajtómon, mire erőt veszek magamon, és felülök. A hajamba túrok, megforgatom a szemeimet, kiordítok, hogy szabad.
Anya lép be, vöröses haját szoros kontyba fogta a feje tetején. Fiatalos arcáról nem tudok semmit se leolvasni. Fejét nekidönti az ajtófélfának, bánatos szemeit felém elemi. Na és most jön a szánakozás, a megjátszás, csakhogy azt érezze, nem is annyira rossz anya.
- Av, kincsem - sóhajtja, fogalma sincsen hol kezdje. - Tudom, nem lehet könnyű elfogadni a tényt, hogy feladd a zenés álmaidat, de egy ösztöndíjas egyetem mégiscsak többet számít.
Talán neki többet számít, de nekem nem. Összevonom a szemeimet, a mondanivalója másik felére koncentrálok inkább.
- Honnan veszed, hogy feladom?
- Be fogod látni, mennyire gyermeteg álom ez tőled... - legyint.
- Azzal, hogy száműzöl apához, még nem leszek más - hívom fel rá a figyelmét. Bosszant, amiért ennyire szűklátókörű. Komolyan úgy gondolja egy kis utazás mindent megváltoztat? -  Amíg ott leszek, nem hagyom abba. Ha visszajövök, folytatom. Ezen nem tudsz változtatni - nyomatékosítom az utolsó mondatot.
És ez célba talál. Anya képe megnyúlik, de gyorsan rendezi az arcvonásait, megkeményedik. Idegesen simít végig a ruháján, kezeit ezután maga előtt összekulcsolja, szúrósan néz rám.
- Majd meglátjuk - szorítja össze a száját. - Majd meglátjuk - ismétli, már menne ki a szobámból, de még utánaszólok.
- Anya - kiáltom. Visszajön, amolyan "csak nyögd ki" kifejezést ölt az arcára.
Habozok, egy pillanatra elbizonytalanodom, megmerjem-e kérdezni. Most már úgysem veszíthetek semmit sem, mivel büntethet még?
 - Miért utálod ennyire a zenélést?
Megfagy, egy percre azt hiszem leüvölti a fejemet, de helyette könnyekkel telik meg a szeme. Fogalmam sincs mit kéne tennem, szívem szerint odamennék hozzá, hogy megnyugtassam, és megelőzzem a dolgot, mégsem teszem. Mert anya is emberből van, nem kell mindig erősnek lennie. Néha muszáj kiengedni azt a sok felgyülemlett érzelmet, amint folyamatosan lenyel.
Így csak ülök, és bámulom, hogy mit lép. Furcsa így látni.
Nyel egy nagyot, kék szemeit az enyémbe fúrja, amitől apróra zsugorodik a gyomrom. Akkora veszteséget vélek felfedezni ott, mint még soha. Aztán végre mély levegőt vesz, és kinyögi:
- Mert elvette tőlem a bátyámat.