12. fejezet - Ami a szívemen, az a számon

Drága, egyetlen, legdrágább Olvasóim!

Íme is itt lennék a következő résszel, új kedvenc! Remélem nektek is tetszeni fog, én egyszerűen még mindig a hatása vagyok, úgyhogy nagyon remélem, hogy belőletek is valami hasonlót fog kiváltani, elmondhatatlanuk örülnék neki, ha olvashatnám a véleményeteket!
Nagyon nagyon nagyon nagyon köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket, annyira, de annyira imádlak Titeket, erre már komolyan nincsenek szavak! Nem tudom mivel érdemeltem kim, hogy olvassatok! Köszönök mindent, én vagyok a legboldogabb bloggerina a világon!

Millió puszi, szeretet, Azy

UI: Újra kéthetente lesznek a részek, sajnálom...:(
_________________________________________________________________

augusztus 9. 18:28


Villogó képek, állandó zúgás, olyan, mintha csak egy egész méhkas lenne a fejemben. Gyengének és erőtlennek érzem magamat. Sejtésem sincs hol lehetek. Az egyetlen kívánságom, hogy történjen valami, és véget érjen a lüktető fájdalom.

- Meg ne halj itt nekem! 

Nem tudom kitől érkezik a hang, de az egész biztos, hogy ideges. Lehet azért, mert elég nagy gáz, ha akkor nyiffanok ki, amikor velem van. Senki sem szeretne a hírhordozó lenni. De az is meglehet, hogy aggódik. Beszélni próbálok, megnyugtatni, hogy kutya bajom. Nem tudok, mert a torkom száraz és kapar, egy szót is képtelen vagyok kinyögni. Inkább valami nyögés félét produkálok. 

- Ne csak hörögj! Mondj valamit, kérlek!
Próbálom beazonosítani ki beszél hozzám, ellenben ahol kutatok egyszerűen sötétség van. Minél erősebben nyújtogatom a kezemet, hogy az agyam apró zugaiba elérjek, semmit se találok, ez a tudat pedig kikészít. Kétségbeesek, még inkább beszélni akarok, valakitől útbaigazítást kérni. Elvesztem.
- Figyelj, bármit megteszek, oké? Amit csak akarsz! Kedves leszek veled, eltekintek attól, hogy a legidegesítőbb ember vagy, akivel bármikor is találkoztam... Baszki, mikor jönnek már a mentők? Esküszöm gyalog hamarabb menne. Hajh, na szóval tudd, hogy sajnálok mindent. Leginkább azt, hogy ennyire szerencsétlen vagy, komolyan mi a fasz van veled? Nem tudsz vigyázni magadra? Ha most meghalsz, nem állok jót magamért és szét verlek. Te jó ég, bocs, már megint. Látod, ezt hozod ki belőlem, pedig nem vagyok agresszív ember.
A szavak jelentését nem találom, a szövegnek számomra nincs értelme. Alig hallom őt, csupán monoton motyogás jön felém. Ki ez, és mit akar? Miért ilyen kétségbeesett? Mi történt?
- Nem bántalak, ígérem. De rohadtul térj magadhoz, és lélegezz tovább! Hallod, ne merészelj itt hagyni ebben a kicseszett világban!
Elkeseredett.
Levegőért kapkodok, világosságot akarok, tudatod, ismereteket, biztonságot.
Zuhanok.

Laposokat pislogok, nehézkesen nyitom ki a szememet. Túl világos minden, ezért hunyorítanom kell. Kezemmel meg akarom dörzsölni az arcomat, de belehasít a fájdalom, ezért felnyögök. A testem összes apró része sajog, ott is, ahol nem hittem volna, hogy egyáltalán tud.
Az ágyam szélén egy szőke fej van, ami Chad-hez tartozik. Fekete bőrdzsekit, sötétkék farmert, bakancsot visel. Alszik, valószínűleg kifárasztotta a várakozás.
Megköszörülöm a torkomat, óvatosan megbököm a vállát. Mivel nem nagyon reagál, megismétlem a mozdulatot. Vág egy pofát, először morcos, amiért felkeltették, de utána mikor meglátja az arcomat, ez rögtön elszáll, és másfajta érzelmek kerítik hatalmába.
Nem tudom pontosan meghatározni, milyen látni a benne végbemenő megkönnyebbülést. Mintha csak egy ezer kilós súlyt szednének le a válláról.
- Oh te jó ég - sóhajt egy hatalmasat. - Köszönöm - suttogja, nem is nekem, hanem valami felsőbbrendű hatalomnak, aminek könyörgött.
- Mi történt? - kérdezem összezavarodva.
Ekkor végre rám néz, bele mélyen a szemembe. És rájövök, hogy bármennyire is felszabadult a ténytől, hogy élek, haragszik. Nem is akármennyire.
- Hogy mi történt? - kezdi lassan és tagolva, közben arca dühös grimaszba torzul. - Még van képed megkérdezni, hogy mi történt? - Itt már tök ideges, halántékán az erek kitagadnak. - Csak annyi, hogy újra sikerült megmutatnod, hogy egy ostoba, felelőtlen, elővigyázatlan picsa vagy, aki soha nem gondol semmire! Aki mindig vonzza a bajt, bárhol is legyen, gond van körülötte! Gondolom fogalmad sincs arról, amit okoztál!
- Hé, nyugodj már le! - csattanok fel. Felülök a kórházi ágyban, a rugó a súlyomra megnyekken. A bordámba hasít a fájdalom, de én csak fogaimat összeszorítva gyűröm le, most sokkal fontosabb, hogy ez a paraszt Chad leállja a szapulásommal.
- Nyugodjak le? Mondhattad volna hamarabb, hiszen lassan órák óta ilyen vagyok többek között miattad! - tárja szét a kezeit, fel-alá sétál az apró kórteremben, ami egy ágyból és egy aprócska éjjeli szekrényen kívül nem sokból áll. Van egy ablakom is, amin kinézve megállapíthatom, hogy már jócskán éjszaka van, és a digitális óra segítségével az is az információ is a birtokomba jut, hogy bizony hajnali három. Hűha!
- Senki nem kérte, hogy ilyen legyél - vágom hozzá epésen.
- Ah, na ne!- mered rám, olyan érzésem támad, mintha legszívesebben megölne. - Inkább maradj csendben, mert fogalmad sincs semmiről!
- Ne merészelj így beszélni velem! - szűkítem össze a szemeimet, minden igyekezettemmel azon vagyok, hogy  a porcikáimban bizsergető fájdalmat legyőzzem. - Még csak nem is tudom, mit tettem.
- Oh, valóban? Akkor hadd segítsek! - mosolyodik el gúnyosan, de a következő pillanatban már megint egy dühöngő őrült. - Szokás szerint szartál mindenre, és nem gondolkoztál! Tudod, hogy mi az, hogy kézifék? Úgy tűnik kurvára nem! Belehajtottál az árokba, most már rémlik?
Az emlékek kezdek visszatérni, és ahogyan Chad tovább ecseteli a hülyeségemet, a kép összeáll. És ezzel együtt olyan szintű lelki nyomor is jön, amit képtelenség leírni. Bűntudat, szégyen, lelkiismeret furdalás, gyalázat, idegesség, düh, hála, sajnálat.
- Még egy ilyen felelőtlen, önző libát... - folytatja a mocskolásomat, mire fellobban bennem a felé érzett idegesség. Eléggé gyűlölöm magamat ezért így is, semmi szükség tetézni.
- Elég legyen! - csapom félre a takarót, és nem foglalkozva azzal, hogy az esélyem megállni a saját lábamon gyakorlatilag egy a millióhoz, megpróbálom. Erőtlenül kapaszkodom meg az ablak keretében. Most veszem észre, hogy gyakorlatilag nincs rajtam semmi, pusztán egy köpeny, aminek a hátulja nem takar semmit, még szerencse, hogy a fehérneműimet nem vették le.
- Ezek után még te vagy felháborodva? - képed el Chad. - Na ide figyelj... - kezd neki, de közbe vágok.
- Te figyelj ide! - emelem fel a kezemet, ezzel belé fojtva a szót. Teljesen elé lépek, nem érdekel, hogy centiméterek választanak el, és hogy egy fejjel magasabb nálam, megállás nélkül hadarom a sérelmeimet. - Sajnálom, de nyilván nem direkt csináltam. Bocsánat, nem akartam, hogy azt hidd, pont akkor halok meg, amikor veled vagyok. Megnyugodhatsz, élek, úgyhogy ezzel a lendülettel itt is hagyhatsz! Tudom, hogy nem hiányoznék, még az is lehet, hogy azért vagy ilyen ideges, mert végül felébredtem, de tényleg nem érdekel.
A nyelvem csak pörög, tulajdonképpen fogalmam sincs miket hordok össze. A mondatok meggondolás nélkül jönnek ki, túl fáradt és gyenge vagyok ahhoz, hogy rájöjjek, talán nem kellene ennyire őszintének lennem. Folytatom a monológot, ami a szívemen, az a számon.
-  Mert ha egy kicsit is figyelném rám, akkor rájönnél, hogy minden miattad van. Te vagy folyamatosan ideges, és bármit is csinálok az rossz. Soha nem fogok megfelelni neked, viszont már fel is adom. Komolyan, álljak fejen, hogy észrevedd, mennyire azon vagyok, hogy tökéletesnek láss? Mindent megtettem, amit kértél! Megváltoztam, azonban már fogalmam sincs miért vesződök. Hiába lettem más, neked ez sem elég! Akkor gyerünk, menj Evához, ő biztos annyira komoly és érett! Ő tökéletes neked, hm? Soha nem leszel miatta ideges, nem dühít fel? Remek, irány hozzá, nem érdekel!
Kifogyok a szuszból, muszáj levegőt vennem. Amikor rájövök, miket mondtam, még jobban lesápadok. Átgondolom a dolgokat, és rájövök, hogy minden szavam őszinte és igaz volt. Talán én se láttam vagy csak túl gyáva voltam beismerni, de most már muszáj. Tökéletes akartam lenni Chad előtt, sose sikerült. Folyamatosan csalódást okozok neki, viszont már belefáradtam.
Éppen ezért bármennyire is úgy gondolom, hogy talán úgy lenne könnyebb, ha visszaszívnék mindent, nem teszem. Mert nem vagyok olyan ember, aki letagadja az igazságot. Pont úgy, mint anno, amikor Chad megkérdezte, hogy én dobtam-e le a földre a gitárját...
- Mi a fasz van?! - csodálkozik el, teljes sokk látszik az arcán, el sem hiszi, amiket mondtam. - Avril, te komolyan ezeket hiszed, oh szentséges ég...!
- Miért talán nem igazak? - kapom fel a vizet, úgy pattogok előtte, mint egy kis bolha. Más esetben nyilván nagyon vicces szituáció lenne, azonban most egyikünknek sincs kedve nevetni. - Nem örülnél, ha soha sem találkoztunk volna, vagy ha most gyorsan meghaltam volna? Akkor sokkal kevesebb lenne a "gond"!
Valószínűleg még vagy öt percen keresztül ostromoltam volna, mert annyi meg annyi minden van, amit már régóta a fejéhez akartam vágni, mégsem volt soha megfelelő alkalmon. Nem önszántamból hallgatok el, hanem Chad miatt, aki olyat tesz, amire soha nem gondoltam volna.
Hatalmas kezével közrefogja az arcomat, egyenesen a szemembe néz. Ledöbbenek, egy pillanatig megfordul a fejemben, hogy most bizony megüt, hogy végre kussba maradjak. Azonban nem. Egy ideig habozik, utána a derekamnál fogva magához ránt, gyengéden a mellkasának ütődöm. Újra találkozik a tekintetünk, már tudom, hogy mire készül, feldolgozni mégis képtelen vagyok. Remegve pillantok a szájára, de ez az utolsó dolog, amit észlelek, mert akkor megcsókol. Automatikusan hunyom le a szemeimet, magával ragad az a fajta erő, amit áraszt magából még ilyenkor is. Nem finomkodik, szenvedélyes és forró minden mozdulata. Határozottan tart, amire szükségem is van, hiszen a világ forog körülöttem.
Nem gondolkozom tovább, a hajába túrok, néhány másodpercre elszakadok tőle, mindösszesen azért, hogy zihálva levegő után kapkodjak. Utána újra hozzá simulok, egyszerűen megőrülök attól a gondolattól, hogy elengedhet. Közelebb, közelebb, közelebb. Egyedül közel szeretném magamhoz tudni, amennyire csak lehetséges.
Chad keze a hátamra csúszik, végig simít a bőrömön, még a hideg is kiráz tőle. Az ujjaim alatt serceg a borostája, ahogyan a kezem újra a hajából a tarkóján keresztül az arcára vándorol. Ajkai az enyémekre tapadnak, keményen és mégis óvatosan ízlelgeti őket. Megőrülök, hogyan képes így csókolni?
És ekkor a fejemben megjelenik a kép, ahogyan Evával ugyanezt tette. Nem tudom megmondani, hogy mennyivel másabb az a fajta csók, mint ez, de a lényegen akkor sem változtat.
Hirtelen szakadok el tőle, kezem a mellkasára teszem, ellököm. Rögtön ezután kezemet a szám elé kapom, szememet lesütve átkozom a pillanatot, amikor megengedtem, hogy ez tegye velem.
- Nem, nem, ez t nem lett volna szabad - rázom a fejemet, szemem megtelik könnyel.
- Sajnálom - fújja ki a levegőt.
Dühösen rámeredek, egyszerűen őt akarom mindenért hibáztatni. Nem én tehetek róla, hogy ezt tette, ő csókolt meg! Miközben barátnője van! Miért ilyen aljas és gerinctelen? Miért kellett ez az egész? Miért van barátnője, akkor sokkal egyszerűbb lenne a dolog, csak szimplán elfelejtenénk!
- Sajnálhatod is - komolyodok el, megdörzsölöm az arcomat, el sem hiszem, hogy ennyire naiv és hülye voltam.
- A te hibád - pillant rám szúrósan, mire nem bírom ki, és muszáj hangosan felnevetnem. Szerintem pedig az övé.
- Ezt nem hiszem el! - röhögök kínosan, majd  hevesen hozzáteszem. - Nem kértem, hogy smárolj le!
- Nem kértem, hogy meredten bámuld a számat!
- Nem kértem, hogy húzz magadhoz!
- Nem kértem, hogy támadj le a vallomásoddal!
- Nem kértem, hogy.gyere ide!
Ott állunk egymással szemben, kicsit magasabb hangerővel a kelleténél. Dühösek és idegesek vagyunk. Látom, mondani akar valamit, de mégsem teszi. Mélyen a szemembe néz, fogalmam sincs, hogy mit gondolhat, de az biztos, hogy legszívesebben a pokolba kívánna.
- Itt sem vagyok - jelenti ki szárazon.
- Remek - mosolyodok el gúnyosan.
Elindul az ajtó fele, szinte már azért imádkozom, hogy menjen ki rajta, és soha többé ne lássam. De még megfordul, és egy utolsót rúg belém.
- Remélem tudod, hogy nem jelentett semmit.
És igen, ezzel az egy mondatával ezer meg ezer darabra szakít, úgy érzem, hogy menten összesek. Mintha minden romokba dőlne körülöttem. Nem jelentett neki semmit. Miért mit is gondoltam? Hogy leáll egy olyan "felelőtlen picsával", mint én? Hogy egy percig is többet lát bennem? Csak szórakozott, férfiből van.
Amint becsapódik az ajtó, lerogyok a földre, arcomat a kezembe temetem, keserves zokogásba kezdek. Közelebb húzom magamhoz a lábaimat, erősen lesütöm a szemeimet. Azt kívánom, hogy mossa le a csókját a számról, hogy ne égessen még mindig az a pont, ahol hozzám ért. Mindent felejteni akarok, ami történt.
Tulajdonképpen Chad elterelte a figyelmemet a fájdalmamról...
Aztán megszorozta egymillióval.