25. fejezet - A mi mesénk vége

Drága, egyetlen, imádott Olvasóim!

Ízléses késéssel megint itt vagyok egy extra hosszú befejező résszel. Ez az utolsó fejezet, ezen kívül már csak az epilógus lesz hátra. Annyi minden kavarog most bennem, teljesen másra szerettem volna megírni ezt az egészet, így nem tudom eldönteni, hogy milyen lett...
Mindenesetre iszonyatosan kíváncsi vagyok, hogy nektek hogyan fog tetszeni, remélem tudok vele egy kis örömöt, és még több őrlődést okozni. :)
Mindent, tényleg mindent köszönök. El sem hiszem, hogy mindjárt vége, és még mindig itt vagytok! Imádlak Titeket!

Annyi puszi, mint égen a csillag, Azy

UI: Mindenféle hibáért előre is elnézést!

_________________________________________________________________

október 23. 00:49

Az eső nem áll meg, tovább zuhog, így az autó szélvédőjén ütemesen koppannak a cseppek. Folyamatosan tisztítva van persze, hogy Chad lásson is valamit az előttünk húzódó útból. Mindkét kezét a kormányon tartja, és nagyon figyelmesen vezet. Tökéletesen megértem, elvégre én sem akarok nekihajtani egy fának vagy balesetet szenvedni egy állat miatt, azonban fájdalmas, hogy ilyen közel van, és mégsem ér hozzám. Azt akarom, hogy újra fogja a kezem, vagy érezhessem, hogy mellettem van.

Hiába bámulok ki az ablakon, nem tereli el a figyelmemet. Sötét van odakint, és fákon kívül amúgy sem látok sokat. Azok pedig csak úgy elsuhannak mellettem, pont úgy, ahogyan az egész este is. Túl gyorsan.

- Mikor érünk oda? - kérdezem, elszakítom a tekintetem a külső világról.

Lopva rám pillant, aztán újra vissza. Szőke haja kicsit rálapult a fejére az eső miatt, ahogyan a fekete kardigán alatt a sötétszürke felsője is még halványan foltos. Bár ő kevésbé ázott el mint én, és már nyomokban meg is száradt, az a pár perc, amit kint töltött, pont elég volt.

- Most már mindjárt ott vagyunk, ne aggódj - mondja halkan.

Nem szólok semmit, némán bólintok. Még mindig fázok, vágyok arra, hogy magamra tekerhessek egy jó meleg takarót. Szinte alig látok a fáradságtól, mégsem akarok aludni. Attól félek, ha egy percre is lehunyom a szemem, Chad eltűnik mellőlem, mire felébredek. Nem akarom újra elengedni. 

A gondolataim teljesen elkalandoznak, már csak arra eszmélek fel, hogy leparkolunk. Egyedül a fényszórók miatt látom körvonalasan, hogy milyenről "birtokról" is van szó. Nem olyan, mint amire számítottam. Fogalmam sincs miért, de egy hatalmas telekre gondoltam, ami közepén egy még nagyobb kőépület áll. Ami kívülről túl komoly és fenyegető, ami már messziről sugallja magáról, hogy senki se léphet be. 

Erre egy előkerttel nem is rendelkező, normál méretű ház áll előttem. Fából van az egész, sok kis ablakkal, cseréptetővel, kéménnyel a tetején. Már-már olyan, mint egy kényelmes otthon.

- Hű - csúszik a számon, fejemet lejjebb hajtom, hogy jobban kilássak az ablakon.  - Ez...

- Más? - övezi ki magát, majd felvont szemöldökkel rám néz. - Szerinted miért nem hozok ide senkit? 

Ajkamba harapva pillantok rá, nem is tudja, mennyire hálás vagyok neki ezért. Nem is tudja, mennyire sokat jelent számomra ez az egész.
Amikor feladnám a reménykedést, mindig ad egy kis jelet, ami újra felébreszt bennem valamit. Valamilyen kényszert, hogy megtegyek minden tőlem telhetőt, hogy boldoggá tegyem, és megbocsássam az összes hibáját. 

 - Megnézhetem belülről is? - mosolyodok el finoman.

Csak visszamosolyog, viszont van benne valami keserűség. Tudja ő is, hogy az, hogy ilyen félénken és óvatosan beszélgetünk egymással, mintha semmi se történt volna kettőnk között, egyedül csak azt jelenti, hogy mindketten félünk attól, hogyan fog ez végződni. Mi lesz a mi mesénk vége. 

- Mindjárt jövök, várj meg itt - kér, majd egyszerűen kiszáll.

Látom, ahogyan a kapuhoz megy, sokat elbíbelődik vele. Nem tudom, hogy ennyire szigorú biztonsági rendszere van-e vagy csak nehezen halad az eső miatt. Mielőtt még jobban eltudnék ezen gondolkozni, a kapu lassan elkezd kitárulni, úgyhogy az első verzió mellett tenném le a voksom. Még itt is ügyel a védelemre.

Először vissza jön, féloldalasan behajolva az autóba gyorsan leállítja a motort, kihúzza a kulcsot. Aztán a kocsinak arra az oldala felé tart, ahol én ülök.  Kinyitja nekem, itt is behajol.

- Gyere - nyújtja a kezét, mintha segítene kellene.

Azért elfogadom, hagyom, hogy kihúzzon. Amikor becsapódik mögöttem az ajtó, sokkal rosszabbul érzem magam. Erősen fúj a szél, szinte tépkedi a fákat, azon se lepődnék meg, ha most rögtön ránk zuhanna egy. A vihar nem hogy csitult volna, ellenkezőleg. Idekint még rosszabb.

Ezért nem is engedem el a kezét, erősen szorítom. Élvezem, ahogy szinte elveszik az övében, ami sokkal nagyobb.

- Ezt vedd fel - húzza a fejembe a kapucnit, ezzel megvédve valamennyire az eső elől. 

- Már úgyis mindegy - rántom meg a vállam, de szinte még be sem fejezem a mondatot, szúrósan néz rám, amolyan  "Vigyáznod kell magadra!" módon. 

Mégsem mond semmit, úgy tűnik az aggódó tekintet mindent elmondott. Helyette bezárja a kocsit, és a kezemnél fogva maga után.. hát nem is tudom, hogyan mondjam szépen. Rángat. Vonszol. A gyorslépés túl szép kifejezés ahhoz képest, amilyen tempóval átvágunk a kis feljárón, ami a ház bejáratához vezet.
Éppen csak el tudom kapni a tekintetemmel, ahogyan a kapu magától újra megindul vissza a helyére, hiszen itt már nem sokat vesződik a zárral. Szinte másodpercek múlva már bent állunk. 

Az aprócska előtér, ahova rögtön érkezünk, kör alakú. Ami furcsa, mert még sose láttam ilyen építésű házat. Körben képek vannak, egy-egy tipikus kanadai tájról. Nem is tudtam, hogy szereti a festményeket. Ezen kívül helyet kapott egy gardrób, ahol kettő ruhafogas van, alatta egy szekrény, ahol a cipőket tartja. Mivel a fél oldala nyitott az előszobának, rálátást kapok szinte az egész alsó emeletre, mivel hogy falak hiányában egyben van a nappali, a konyha és az ebédlő. A bal oldalon konyhabútorok, természetesen minden fából. A fal mentén van felszerelve, szép és rendezett. A hosszú étkezőasztalon néhány mosatlan tálon és flakonos üvegen kívül nincs sok minden, mondhatni üres. 

A kettő részt egy kis küszöb választja el egymástól.

A nappaliban nincs se tévé, se hatalmas hifi torony. Olyan... olyan, mintha a külvilág ki lenne zárva innen. Az L-alakú kanapé sötét kék, ahogyan a függönyök és a parkettára lehelyezett szőnyeg is az. A falakon már nem festmények, hanem rendes képek lógnak. Nincs sok, szétszórtan körülbelül hét darab.
Szép lassan vezetem végig rajta a tekintetem, ezek már nem annyira tájakról vannak. Mindegyik fekete-fehér.
Látok egy színpadot hátulról. Könnyű kitalálni, hogy a Nickelback-et ábrázolja. A közönség tombol rajta, a füst vonala kirajzolódik, az emberek sziluettje fekete. Négy ember, akik milliók életét változtatták meg. 

A következő egy nő.

Igaz, az idő már rajta hagyta a nyomát, de még így is gyönyörű. Alig észrevehetően mosolyog, először lehetelten lenne megmondani, hogy boldog vagy sem. A kettő között valahol talán. Valami olyan miatt boldog, ami ugyanakkor fájdalmat is okoz neki. Ismerős.
Szája nagyon sötét a hófehér bőréhez képest. Haja kiengedve bomlik a vállára, világos, tehát ő is szőke lehet. Szeme szinte fehér, így a való életben valószínűleg jégkék. Fagyosnak tűnik elsőre, mégsem az. Pontosan olyan, mint Chadé.

- Anyukád? - pillantok hátra, megerősítést várva, hogy tévedek-e vagy sem.  

Bólint. 

Teljesen elfelejtettem, hogy még mindig az ajtó előtt toporgunk, túlságosan lekötött a nézelődés. Úgyhogy melegítőben, Chad kabátjában, nagyjából szárazan ácsorgok. Már éppen le akarnám venni magamról a csizmám, amikor lefelé hajolva megakad a tekintetem egy másik képen.
A kandalló fölött lóg, pontosan Chad édesanyjáé mellett.
A saját vállamat fogom rajta, erősen ki vagyok festve és... és csak bámulok bele egyenesen kamerába. Úgy, ahogyan akkor szoktam, amikor próbálok erősnek tűnni, és megtörhetetlennek. Amikor nem akarom, hogy tudják, mennyire könnyű is igazából sebet ejteni rajtam.
Tippem sincs, hogyan szerezhette meg ezt a képet. Még akkor készült, amikor Ryan megkért, hogy csináljak egy felvételt ami valószínűleg az új számom albumborítója lesz majd. Sokat csináltam, ezen kívül egyik se tetszett, és aztán úgysem éltem a zenés lehetőséggel. Hiszen ehhez a képhez egyedül a Let Me Go számot tudom elképzelni.
- Te jó ég - suttogom elhaló hangon, a tenyeremet lassan a szám elé emelem, kiegyenesedek. - Ez én vagyok. 

Nem sokszor van olyan pillanat, amikor Chad zavarba jön, de most kivételesen ez történik. Megköszörüli a torkát, mellém jön, az arcomat fürkészi.
Hogy mi lehet ráírva? Döbbenet. Zavarodottság. Hitetlenség. Boldogság. Értetlenség.

- Kettő nőt szeretettem mindig is csak igazán -  szólal meg, mire felé fordulok. - Édesanyámat és téged.
Hatalmasat nyelek, el sem hiszem, hogy ez most velem történik meg. Próbálom visszatartani a könnyeimet.
Nem értem őt. Még ennyi idő sem tudok kiigazodni rajta.
Hogy mondhatja, hogy szeret azok után, ami történt? Akkor mivel magyarázza azt a sok szenvedést, amit okozott? Miért nem vallotta be előbb?
Miért, miért, miért?!
- Remélem nem bánod - jelenti ki, de úgy, amiből arra következtetek, hogy ha bánnám is, nem valószínű, hogy leszedné. Hiszen ő ilyen. Furcsállnám is, ha szabadkozni kezdene, vagy felajánlaná, hogy leszedi.
Még mindig érzem a tekintetét magamon, ahogyan folyamatosan méreget. Szeretné tudni mi lesz a következő lépésem, mit fogok ezután tenni.
Képtelen vagyok bármit is kinyögni az elején, túl sok érzelem kavarog bennem, és nem tudom melyik az uralkodó. Melyik fogja elnyomni a többit.
Sírni tudnék, mert azt mondta szeret. Most először. Meg akarom ölelni, és éreztetni vele, hogy én is őt.
De eközben szétfeszít a düh, amiért csak most történik ez meg. Amiért nem volt képes hamarabb meglépni ezt. Hogy hagyott őrlődni, hogy soha nem éreztette velem igazán, hogy fontos vagyok neki.
- Dehogy bánom - rázom meg gyorsan a fejemet némi habozás után. - De összezavar.
Elvégre beszélni jöttem vele ide, erre... erre olyan, mintha pusztán azzal, hogy meglátok egy képet magamról, minden elsimulna, és rendbe jönne. Ellenben ez nem lehet így, ennek nem szabadna így lennie. Ezzel csak késleltetni tudjuk a pillanatot, amit mindketten el akarunk kerülni.
Nem akarok beszélni vele arról, mi történt. Most nem. Attól tartok, ha megtesszük, már soha többé nem lesz ugyanolyan. Mi van, ha utána végleg vége? Ha nem úgy sül el, ahogyan szeretném?
Képes lennék megbirkózni azzal, hogy újra eltávolodunk?
- Mi zavar össze?
Komolyan, kutatóan és kíváncsian bámul.
Állom a tekintetét, bár nagyon sok erő kell hozzá, hogy ne hajtsam le a fejem. Muszáj a szemébe néznem, ahogy megkérdezem. Látnom kell, amikor válaszol.
- Szeretsz?
A hangom megremeg, a pulzusom felgyorsul, érzem, ahogyan a vér lüktet az ereimben.
- Igen. - Határozott válasz, egy csepp kétely vagy habozás nincs benne. Te jó ég. - Igen, Avril, túlságosan is szeretlek.
A gyomrom apróra zsugorodik össze, a mellkasom összeszorul a szívem dobogása kihagy egy ütemet. Szédülök, mégis magamra erőszakolom, hogy talpon maradjak, és ne essek össze. Ez most fontos.
- Mióta? - remeg meg az ajkam, nehezemre esik formázni a szavakat.
Nem tudom fel lehet-e felkészülni egy ilyenre, én biztosan nem vagyok rá képes. Meg sem mozdulok, miközben úgy érzem felrobbanok.  Ezer dolgot mondanék, mégsem szólalok meg. Sírnék, de mosolyognék is. Teljesen kusza minden.
- Attól a pillanattól kezdve, hogy rájöttem, pontosan olyan vagy, mint Ő - mutat az anyukáját ábrázoló képre futólag, utána megint nekem szenteli minden figyelmét. -  Olyan, aki képes tűzbe is menni azért, akit szeret. Aki szinte mindent elfelejt és megbocsát, mert annyira jó. Aki soha nem adja fel. Aki szembe mer szállni mindennel, hogy megkapja, amit szeretne. Egy olyan valaki, aki ugyanakkor rengetegszer elgyengül, és segítségre van szüksége. Aki veszélyes, mert bármikor feláldozná magát a másikért.
Elakad a szavam.
Fogalmam sem volt róla, hogy Chad így lát engem. Hogy minden vakmerő tettemet, heves veszekedésemet és szánalmas próbálkozásomat teljesen máshogyan értelmezi, mint ahogyan én gondoltam.
Az elején elhatároztam magamban, hogy nem fogok elgyengülni, és nem teszek semmi meggondolatlanságot, mielőtt elmondaná, akkor miért is hagyott magamra, és engedte, hogy elhiggyem; nem is szeret.
Azonban minden ilyen tervem kútba esik, amikor óvatosan a kezem után nyúl.
A szememet ellepik a könnyek, és nem akarom, hogy lássa. Közelebb lépek hozzá, kezemet a tarkójára csúsztatom, onnan fel a hajába. Ezzel egy időben pedig már pontosan izmos mellkasának simulva állok lábujjhegyre, hogy megcsókolhassam. Ujjaim a puha és vizes tincsei között járnak, ajkam szinte válaszért könyörögnék az övéinek.
- Ezt nem lehet - suttogja, amikor kicsit eltol magától. Szánk alig pár milliméterre van egymástól. - Nem, ameddig nem tudsz rólam mindent.
- Annyit már tudok, hogy szeretsz - simítok végig az arcán, serceg a borosta a tenyerem alatt. - És ez pont elég.
- Avril... - állítana le, de ekkor újból megcsókolom, szinte könyörögve ölelem át a nyakát.
- Kérlek, csak bizonyítsd be - folyik le a könny az arcomon, pedig már teljesen úgy éreztem, hogy megálljt tudok parancsolni neki. - Kérlek - ismétlem, elcsuklik a hangom.
És megteszi.
Izmos kezével közelebb húz magához, márha ez még lehetséges. Szorosan ölel, csókja éget. Tenyerét az arcomra simítja, érzem rajta, hogy mennyire küzd ellene, hogy ne tegye ezt. Ellenben nem tudja megakadályozni saját magát. Sőt, minél jobban le akar állni, annál jobban felhevül, és szenvedélyesebbé válik. Mintha csak érezné, hogy itt már nincs megállás.
Mert nincs is.

Puff. Puff. Puff. Puff. Puff. Puff. Puff. Puff.
Folyamatos püfölés.
A kezem az üres helyet tapogatja magam mellett. Nincs mellettem.
Bár még félálomban vagyok, hirtelen riadok fel. Mivel nem szeretném kísérteni a sorsot, hogy visszaalszom, inkább rögtön felülök. Beletúrok szőke hajamba, ami kócosan hullik vissza majd a vállamra. Zavarodottan nézek körül.
Hajnalodik.
Egy emeleti szobában fekszem. Iszonyú kicsi, egy szekrényen és egy ágyon kívül nincs benne semmi. A tetőablak bukóra van állítva, bejön rajta a friss levegő. Mivel el van sötétítve, nem látok ki, de a gyenge világosságból, ami beszűrődik, arra következtetek, hogy tényleg nem lehet több öt óránál.
Az ágy melletti komódon megtalálom az eredeti ruháimat, amik a tegnap este folyamán szépen megszáradtak, így újra viselhetem őket. Felkapom őket, majd magamra csavarom a pokrócot, ami eddig rajtam volt. Szorosan összefonva magam előtt lassan elbotorkálok a fürdőbe.
Most szinte rekordidő alatt elkészülök. Gyors zuhany, fogmosás az ott talált fogkefével, az arcom letisztítása, fésülködés, felöltözés. Semmi smink nincs rajtam, így legalábbis egy hullára hasonlítok, de jelen helyzetben nem érdekel.
A jó vastag zoknimat magamra húzva kilépek a fürdőszobából, jól esik újra a hidegebb helyiségbe áttérni, a párától szinte már megfulladtam.
A püfölés még mindig hallatszik.
Fogalmam sincs honnan jöhet a zaj, de azt nem nehéz kitalálni, hogy ki az okozója. Chad.
Nem volt mellettem reggel, egyedül hagyott.
Bármennyire is rosszul esik, valamennyire számítottam rá. Amikor megtettük, már akkor éreztem, hogy ezután nem fogok belecsöppenni egy hirtelen jött tündérmesébe. Rávettem, hogy ne akkor beszéljünk, kihasználtam a helyzetet. Viszont végig tudtam, hogy utána fájdalmas lesz visszaesni a valóságba.
Hiába szeret, valami még van itt, amiről nem tudok. Ami mindent megváltoztathat.
Kimegyek, egy széles folyosóra érek, ahonnan további három ajtó nyílik. Szemem fél pillanat alatt ráakad a lefelé vezető lépcsőre, amire most szükségem van. Ugyanis lentről jön fel a hang.
A következő pillanatban éktelen ordítás szeli ketté a viszonylagos csendet.
Megijedek, kettesével kezdem szedni a fokokat, el sem tudom képzelni, hogy mi ez az egész. Üvöltött, tisztán hallottam, hogy Chad üvöltött fel, mintha legalábbis kínoznák.
Sietek, látni akarom mi történt, csak arra tudok gondolni, hogy valami baja esett. Hogy nincs jól. Segíteni akarok.
Lerohanok a nappaliba, körülnézek, egy tizedmásodperc is elég, hogy felmérjem: nincs itt. Ráadásul mostanra minden újra néma, mintha az kiáltás nem is lett volna.
A falépcső folytatódik, egyenesen levezet mélygarázsba. Gyenge sárga fény szűrődik fel alulról. Görcsösen rámarkolok a korlátra, szinte lerohanok.
Tudnom kell mi ez .
Leérek.
A garázs tetejére fel van akasztva egy fehér bokszzsák, valószínűleg percekkel ezelőtt még püfölhették, mert ide-oda himbálózik. Itt már minden beton, ijesztően szürke. Szerszámok a földön, bokszkesztyűk felakasztva, kettő motor a falnak döntve, ócska festékes vödrök szétdobálva, mocskos rongy, kiégett izzó a plafonról lelógva, szemeteszsákok a bejárathoz támasztva.
Chad fekete ujjatlant visel, így látom, ahogyan izzadságban úszik az egész felső teste. Rátapad a felsője, kirajzolódik hatalmas válla. Arca grimaszba torzul a kíntól, öklét szorítja. Ajkába harap, szemeit összeszorítja, elfojtja a fájdalmat.
Puszta kézzel vert bele a zsákba, nem csoda, hogy ennyire szenved.
- Mi a francot csináltál?!
Hangom erőteljes és mégis félelemmel teli egyszerre. Bármennyire is szeretnék, képtelen vagyok közelebb menni hozzá, leszobroztam az utolsó lépcsőfoknál. Fél kezem még mindig kétségbeesetten fogja a korlátot.
Felém kapja a fejét, az öklét el nem engedve mered rám. Nem tudok olvasni a tekintetéből.
Nem hiszem, hogy mérges rám, inkább magára. De iszonyúan. Mert tegnap este nyilvánvalóan olyan történt, amit nem kalkulált bele. Azt akarta volna, hogy előbb beszéljünk, hogy megtudjam, mi az, ami szerinte annyira rossz, hogy szóba se akarnék vele állni többet.
- Menj el könyörögve kérlek - suttogja elfúló hangon. Azért beszél ennyire halkan, mert ez az egyetlen út, hogy visszatartsa valahogyan az idegességét.
- Nem megyek sehova - rázom meg a fejemet határozottan. - Többé már nem.
- Avril - veszi szaggatottan a levegőt, nehezen kontrollálja magát.
- Tudom, hogy nem volt fair tőlem, amit tettem tegnap, de nem értem, miért nem tudtál mellettem maradni - vallom be feszülten.
- Már mondtam - csattan fel hirtelen. - Nem lett volna szabad úgy megtennem ezt veled, hogy nem tudsz mindent! És ez nem fair!
- Akkor könyörgöm avass be, úgyis ezért vagyok itt! - emelem fel én is a hangomat, felhúz ezzel az idióta mártírkodással. - Mondd el, mi olyan szörnyű benned, és lépjünk tovább! Mert én biztos vagyok benne, hogy semmi se tudja megváltoztatni az érzéseimet irántad!
- Erre ne fogadj - rázza meg a fejét lemondóan. Egy ideig hallgat, tekintetét az öklére irányítja, óvatosan megdörzsöli. Aztán felnéz rám, egyenesen bele  a szemembe. Attól a keserűségtől, amit ott látok, összeszorul a gyomrom. - Nyilván tudod, hogy szétvertem George-ot.
- Igen, viszont nem számít - rázom a fejemet. - Ez nem olyan nagy cucc.
- De számít - szorítja össze az állkapcsát, durván szűri a szavakat. - Pontosan tudta, hogy szeretlek. Tudta, hogy nem akarom, hogy így láss. Tudott mindenről, én meg ostobán megbíztam benne! Amikor megcsókoltad a bulin, megnyugtatott, hogy nincs köztetek semmi, csak féltékennyé akarsz tenni...  - frusztráltan túr bele a hajába, nem tudja folytassa-e. Aztán mély levegőt vesz, és tovább beszél. - Szóval továbbra is beszéltem neki arról, hogy mennyire baszottul hiányzol, erre  ő Maya születésnapján azt hazudta, hogy már régen tovább léptél, és nem érzel semmit! És tudod miért!? - kezeit hitetlenül tárja szét, arcán fanyar mosoly játszik.
Nem annyira ideges, mint várhatná tőle az ember, szinte már... A vesztesek nyugalmával mesél. És ez rémisztő.
- Nem lehet iga... - kezdenék bele, de egyszerűen befejezni se tudom.
A könnyeim már rég eláztatták az arcomat, alig állok a lábamon. Nem hiszem el, hogy egy röpke perc alatt minden felfordul körülöttem, minden abban hittem, mint egy kártyavár, egyszerűen összedől. Még fel sem dolgoztam azt, amit előbb mondott, és máris újabb és újabb információkat zúdított rám, amiket képtelen vagyok megemészteni.
Nem, nem és nem. Nem lehet, hogy ez az igazság.
Nem lehet, hogy ennyi minden történt, amiről fogalmam sem volt.
Elég, nem bírok többet.
- Mert még ő is tudja, hogy nem érdemellek meg...
Nincs időm átgondolni a dolgokat, mégis reflexből ellenkezni szeretnék. Chad megérdemel engem, nem számít George mit mond.
 - Soha nem tetted fel magadnak a kérdést, hogy honnan ismertem Logan Rosst?
"- Pár évig Torontóban voltam, de maradni akarok - meséli, majd kapva kap az alkalmon, és ő is gyorsan leszólítja a pincért, ellenben ő whiskeyt kér. - Jártál már ott?
- Nem, de szeretnék. Egyébként miért voltál ott? - érdeklődök, mindig is vonzott a város, azonban még egyszer sem volt alkalmam oda utazni.
- Mert börtönben volt.
Hirtelen tűnik fel, alig veszem észre, hogy mellettem terem. Egy percre se néz rám, egyenesen Logan-re bámul, szinte képes lenne megölni."
Nincs erőm megkérdezni, úgyis tudom a választ: Igen, Chad is börtönben volt.
Szaggatottan veszem a levegőt, érzem, ahogyan a világ szép lassan felfordul velem.
- Majdnem halálra vertem az apámat.
"A hangok szép lassan belekúsznak a fülembe, az ismeretlen sorok egyszerre eljutnak a tudatomig, meghallom a dalt. Azt a dalt, ami nyilván többet jelent számukra, mint először képzelném. Már csak a mondanivalója is erről árulkodik. Too Bad a címe. Egy családról szól, amiben az apa nem volt a gyerekek mellett, miközben felnőttek. Egy szétszakított családról.
Mike és Chad egymásra pillant, kissé fájdalmasan. Elismerő pillantás, keserű mosoly, elveszett arcok. És akkor leesik... Az ő apjukról szól."
Nem találom a szavakat, elszorul a torkom. Csak bámulok rá, próbálom felfogni a szavai jelentését.
- Nem álltam le, majdnem halálra vertem, és nem bánom. Ha tehetném, meg is ölném.
- Chad - nyögöm ki nagy nehezen, megrémiszt az az eltökéltség, az... az, hogy tényleg megtenné. Képes lenne megölni egy embert. A saját apját.
- Nem engedhetem meg, hogy mellettem legyél, mert neked egy olyan valakire van szükséged, aki... aki jó ember. Én nem vagyok az.
"- Nem, nem egyszerű, tudod, mennyi minden van, ami ellenünk szól? - látom rajta, hogy próbál nyugodt lenni, azonban már nem bírja sokáig türtőztetni magát. Hangosan beszél, ami lassan már egyenlő a kiáltozással. Szóval megint itt tartunk, - És nem is akarlak belerángatni a világomba!
- Miért nem? - tárom szét a kezeimet kétségbeesetten, közel állok hozzá, hogy elsírjam magamat. - Mi az, amit ennyire féltesz előlem? Miért nem vagy képes végre segíteni megérteni ezt az egészet? Én...
- Avril, én téged féltelek, érted? - vág a szavamba, nem tudom eldönteni, hogy inkább feszült vagy mérges. Talán mindkettő. - Féltelek, mert egész biztosan meg foglak bántani és te nem ezt érdemled, hanem egy sokkal jobbat! Aki nem lehetek én!"
Lehet egyáltalán szeretni valakit, akiben ennyi gyűlölet van? Aki képes lenne megölni egy embert? Aki lehet, hogy tényleg rossz?
Hogyan lehetséges, hogy egyik pillanatról a másikra minden megváltozik? Mintha az egész világ kicserélődne, pontosan az ellentéte lenne annak, amit már olyan jól ismertem.
Senki nem készített fel arra, hogy szeretni ennyire nehéz.
És tudom. El kellene engednem őt. Végleg. 

24. fejezet - Viharban rekedve

Legdrágább Olvasóim!

Eltelt az egy hét, úgyhogy itt is lennék a következő résszel. Ha a hétvégén lesz rá időm, akkor természetesen a legutolsó fejezet akkor fog kikerülni, azonban erre kevés esélyt látok, szóval lehet maradni fog a kedd, ha ez nem nagy probléma nektek...
Nagyon-nagyon, sőt még annál is jobban köszönöm, hogy így a vége felé is kitartotok mellettem, és írtok. El sem tudom mondani, hogy milyen jó látni a soraitokat! Hálás vagyok Nektek! :')

Rengeteg puszi, Azy

UI: Sajnálom, ha ez a rész most nem lesz annyira "egyben", de hulla fáradtan írtam. :(
_________________________________________________________________

október 22. 23:17


Idegesen markolom a kormányt, érzem, hogy izzad a tenyerem, és egyre inkább türelmetlen leszek. Minél előbb oda szeretnék érni, hogy végre valahára láthassam. Valahogyan belül érzem, hogy ami ott fog történni, az meghatározó lesz mindkettőnk számára. Legyen jó vagy rossz. Túl sokáig húztuk egymás agyát, most már véget kell vetni vagy ennek az örökös játszadozásnak, ami kettőnk között zajlik, mert előbb-utóbb egyikünk beleőrül. És az a sanda gyanúm, hogy az a valaki inkább én lennék.
Chad elég erős ahhoz, hogy átvészeljen egy ilyet. Nem törik meg, és ha szenved is, képes tovább lépni. Én nem... nem hiszem, hogy hamar rendbe jövök, ha ezúttal is borzasztó vége lesz annak, hogy mi ketten...
Halkan sóhajtok fel. Már lassan késő este lesz, és egész nap szinte a kocsiba ültem. Nem tudom, mit is gondoltam, amikor mindenféle meggondolás nélkül belevágtam ebbe az egészbe. Ma reggel még alaposan kutatottam a neten, kerestem valami nyomot, ami talán elvezhet ahhoz a környékhez, ahol Chad házat vett magának. Én sem gondoltam volna, hogy sikerrel fogok járni, de így történt, ami kész csoda. Találtam pár képet, ahogyan Alberta megye felső részén látták kiszállni az autóból pár bőrönddel. Elég silány jel, de jobb, mint a semmi.
Úgyhogy hosszú órák óta csak vezetek, és vezetek. Mondanom se kell, hogy már marhára unom, főleg, hogy semmi se garantálja, hogy tényleg egyáltalán jó helyre indulok. Képtelen vagyok elűzni azt a bosszantó gondolatot a fejemből, hogy talán ez az egész keresős-dolog felesleges és túlságosan kétségbeesett.
De hát én is az vagyok. Kétségbeesetten szükségem van arra, hogy láthassam, hogy beszélhessek vele. Túl sok magyarázattal tartozik. Mindenért. Addig úgysem lesz nyugtom, ameddig nem kapok választ a kérdéseimre. Persze sokkal, de sokkal könnyebb lenne, ha egyszerűen Calgary-ban hagyta volna a seggét, és nem kellene utána menni. Azonban ha ez az ára annak, hogy végre mindent megértsek, hát legyen.
Azt hiszem közeledek a kitűzött helyre. A Sziklás-hegységhez közel van elvileg ez a... ház, nyaraló, tökmindegy.
Áthajtok a város nagy részén, és a táblákon jelzett irányba megyek. Még legalább ötven kilométer biztosan hátra van, ami egészen egyszerűen borzalmas hír számomra, tekintve, hogy tizenegy óra van. Még ha Chad ezen a helyen is bujkálna, kizárt, hogy ma este megtalálom vagy eljutok a házig. Nem szívesen indulnék el sötétben a hegyek lábához. Világosban is eléggé aggódom az eltévedéstől, az este csak rátesz egy lapáttal erre az egészre.
Mielőtt még végleg kimennék a városból, úgy döntök, inkább maradok estére. Keresek egy félreeső kis utcát, és leparkolok. Leállítom a motort, kihúzom a kulcsot. Egy pillanatara nekidöntöm a fejemet a támlának, lehunyt szemmel pihenek. Most érzem csak igazán, hogy mennyire kifárasztott ez az egész. Itt helyben képes lennék elaludni.
Azonban mivel tudom, hogy ezt nem lehet sajnos csinálni, magamra erőltetem, hogy ébren maradjak, és kiszállok az autóból. Megigazítom a táskám bőrszíját a táskámon, elindulok körülnézni.
Egyébként szokványos hely, valószínűleg világosban sokkal többet látnék belőle. A házak magasan tornyosulnak felém és kissé rémisztő benyomást tesznek.
Ráncolt homlokkal, kételkedve sétálok a járdán, megijeszt, hogy rajtam kívül ilyenkor már kevesen vannak az utcán. A kihelyezett lámpák gyér sárgás fényt adnak, talán három méteres körzetben világítanak.
Mivel kicsit hűvös van, összébb húzom magamon a slampos fekete pulcsit, próbálom a kezemet dörzsölgetni, hogy kevésbé fázzak. Az a táska, amibe pár ruhát beledobáltam, illetve a kabátom is a csomagtartóban maradt, és nincs sok kedvem visszasétálni. Főleg, hogy már abban sem vagyok száz százalékig biztos, hogy hol parkoltam le.
Úgy döntök, majd reggel világosban úgyis látni fogom, felesleges ezen aggódnom. Majd megoldódik.
- Mi a franc - pillantok fel az égre egy idő után. Ugyanúgy fekete maradt, mint amilyen eddig volt. Csak azzal a különbséggel, hogy az eső csepegni kezdett.  - Ne, ne, ne - suttogom magamnak.
Megszaporázom a lépteimet, minél hamarabb fedezékbe akarok vonulni. A fáradságtól ólomsúlyúnak érzem a lábamat, mintha legalábbis két vasgolyót húznék magam után. Mégis igyekszem ezt nem figyelembe venni.
A gond csak az, hogy túl késő. Percek elteltével az eső nem hogy elállna, sőt. Egyre inkább rázendít, ömleni kezd. Ezen kívül a szél is feltámad.
Ott állok egy vadidegen város legszélén, tök egyedül a főút mellett. A hajam csatakosan tapad már az arcomhoz, a vékony kardigán seperc alatt elázott. Reszketek a hidegtől, most igazán szükségem lenne a bőrkabátomra.
Fogalmam sincs mit tegyek. Menjek tovább, abban reménykedve, hogy hamarosan találok egy olcsó motelt, amit ki tudok fizetni, vagy próbáljak visszamenni azon az úton, ahol jöttem, reménykedve, hogy nem tévedek el teljesen?
A választ egy hatalmas villám adja meg, ami a közelben csap le, és hangos dörgés követi. De nem csak olyan szolid, hanem apokalipszis nagyságú. Nem csoda, hogy én, aki egyébként is kiskora óta retteg a viharoktól, totálisan bepánikolok.
Futni kezdek, közben érzem, ahogy az egész testem remeg a félelemtől. Azt csodálom, hogy a térdem még nem mondta fel teljesen a szolgálatot, és nem csuklott össze.
Keresem a helyet, de sehol sem találom. Több utcán lefordulok, keresem a metálszürke Audit. Az esőfüggönytől nem is látok sokat, viszont ha még látnék is, se biztos, hogy egyből kiszúrnám. Így az esélyeim egyenlők a nullával.
Valamennyire behúzódok egy kisbolt elé, és egy jó hosszú szerencsétlenkedés után előhalászom a telefonomat. Reményvesztetten és elkeseredetten keresgélek a névjegyzékben. Anya, apa... Őket hiába hívnám fel, nem tudnak segíteni. Egyetlen esélyem van.
Mekkorát akkorát morajlik az ég, hogy azt hiszem ott rögtön rám szakad az egész. Összerezzenek rá, azon nyomban elsírom magamat.
Elegem van, nem akarok itt lenni!
Sose, de sose bírtam a viharokat. Félek a dörgéstől, a villámtól, a túl erős széltől. Anya és apa próbáltak kinevelni belőle nevetséges nyugtatgatásokkal, hogy nem kell aggódni, ez csak ez, az meg az. Itt volt az a rész, amit nem is értettem, és nem is akartam megérteni. Fizikai blabla, attól még nem leszek jobban, ha tudom, hogy ez a természet műve. Ugyanúgy fákat csavarhat ki a szél, ugyanúgy becsaphat a villám, ugyanúgy pánikrohamot kapok, ha rám dörren az ég.
Chad neve és száma.
Meggondolás nélkül tárcsázom. Már jó rég óta nem hívtam fel. Nyilván persze sokkal célszerűbb lett volna úgy idejönni, hogy előtte rátelefonálok, azonban ezzel menekülési lehetőséget adtam volna neki, amit nem akartam. Most viszont nincs más választásom. Vagy ő vagy senki. És egész biztos vagyok benne, hogy itt fogok meghalni idegösszeomlásban, ha még egy tizedmásodpercet is ebben káoszban kell állnom.
- Vedd fel könyörgöm - törlöm le a könnyeimet, de felesleges. - Könyörgöm.
Ki se cseng. A térerő szokás szerint a legrosszabb, és természetesen ez is csak velem történhet meg.
- Mi a fenét csináljak? - forgok körbe, idegességemben elejtem a telefonomat. Beleesik az egyik pocsolyába, csak reménykedhetem, hogy nem lesz nagyobb baja. Lehajolok, hogy felvegyem, de ekkor a táska a hátamról csúszik le, hiszen csak féloldalasan volt rajtam. Az is a telefon mellett landol a vízben.
Érzem, hogy kezd fogyni az erőm, és már nem sokáig bírom idegekkel. Szaggatottan sóhajtok, leguggolva maradok, visszaveszem a táskámat, illetve a telefonom után is nyúlok. Az ujjaim már lilák, teljesen átfagytak. Letörlöm a pulcsim ujjával, ami szintén már szétázott, úgyhogy valójában tök mindegy. Szerencsére azon kívül, hogy kikapcsolt, még semmi baja nem esett, a képernyő bánta meg egy kicsit, narancssárga csíkok jelentek meg rajta.
Kisebb bajom is nagyom nála, újra tárcsázok. Mindösszesen két apró pöcök van, ennyi a térerő. Elveszetten a fülemhez szorítom, miközben homlokomat a még mindig behajlított térdemre döntöm. Lehunyt szemmel imádkozom.
- Kérlek - suttogom.
Semmi.
Hisztérikusan tűrök egy tincset a fülem mögé, legszívesebben elhajítanám a francba a telefonomat, úgyse veszem semmi hasznát. Egy újabb villámlás és dörgés emlékeztet arra, hogy az egyetlen esélyemtől szabadulnék meg.
Megint hívom.
Hihetetlen szerencsével, most kicseng, azonban az egész vonal recseg. Ettől függetlenül, több, mint a semmi, úgyhogy reménykedve pattanok fel, idegesen járkálok. Nem látom értelmét, hogy visszaálljak a fedezékbe, már mindenképpen átfáztam. Ha ezek után nem kapok egy jó kis tüdőgyulladást, akkor már soha.
- Avril? - Észlelem reszelősen Chad hangját, nem hallom rendesen. - Mi történt? - támad le rögtön.
Még ő is tudja, hogy nem hiába hívom. Azt hiszem mi mindketten azok közé az emberek közé tartozunk, akiknek nem kell magyarázkodniuk ahhoz, hogy megértsék a másikat. Már kiismert eléggé ahhoz, hogy tisztában legyen azzal, nem hívnám, ha nem lenne életbevágó.
- A Sziklás-hegység közelében lévő városban vagyok - zokogom idegesen, úgy hadarok, hogy még kétszer el kell ismételnem, hogy megértse. - Vihar van, és én... - akadok el, újabb égszakadás. Akkorát dörög, hogy a könnyeim ismét megerednek. Ujjaimat türelmetlen mozdulattal túrom bele szőke hajamba, ami most már tincsekben tapad az arcbőrömhöz. - Chad, mennyi idő, míg ideérsz?  - Semmi válasz. - Chad?! - ismétlem megint, és amikor még mindig nem hallok mást, elveszem a fülemtől a telefont, és rá meredek.
Egyszerűen meghalt. Tök sötét az egész képernyő, és újból be akarom kapcsolni, nem ad jelet. Kész, vége, ez a készülök, itt és most, pont a legjobb pillanatban meghalt.
- Ezt nem hiszem el!
Nem tudom, hogy tovább sírjak vagy dühöngjek. Úgyhogy valahol megtalálom a kettő közötti utat, könnyek közt vergődve és idegbeteg módjára dobom bele a legközelebbi kukába. Jól esik a felgyülemlett feszültséget kiadni valamennyire.
Mikor talán úgy érzem, hogy ennél lentebb már tényleg nincsen, a szél felkap egy eldobott kólás műanyag üveget, és pontosan tőlem pár centire zúg el.
És ez a tetőpont. Ekkor török össze teljesen, mert már nem bírom. Nem aludtam semmit, összeesek a fáradságtól, iszonyatosan félek, és fogalmam sincs mit csináljak. Úgyhogy a legkézenfekvőbb megoldás következik. Nem törődve már semmivel a világon, leülök a kisbolt előtti lépcsőre, annyira behúzódom, amennyire csak tudok, átkarolom a térdemet. És bőgök.
Nem valami érett döntés, én is tisztában vagyok vele, hogy jobban kellene kezelnem a kialakult helyzetet. Ha most normális lennék, akkor felállnék, és addig keresném az autóm, ameddig meg nem találom. Beülnék, átöltöznék, majd egész este ott maradnék. Viszont én már most előre látom, hogy az esőtől, a sötétségtől, és eleve attól, hogy egy vadidegen helyen vagyok, ez nem fog megtörténni.
A cseppek hangosan koppannak a betonon, a szél süvít, dolgokat reptet a levegőbe. Emellett a villámlás, illetve az azt követő dörgés sem akar leállni..
Én pedig minden egyes nagyobb zajra összerezzenek. Úgyhogy egyáltalán nem meglepő, hogy a szívinfarktus kerülget, amikor jó félóra elteltével egy fekete terepjáró pontosan előttem fékez le. Felfröcsköli az oldalt összegyűlt csapadékot, viszont szerencsére engem nem ér el.
Tágra nyílt, rémült tekintettel vizslatom a hatalmas járművet. A szívem rögtön hevesebben kezd el verni, amikor a sötétített ablakokra esik a pillantásom. Azok után, hogy az elmúlt órában mennyi szerencsétlenség ért, nem nehéz elképzelni egy újabbat. Megfordul a fejemben az emberrablás, az, hogy itt most betuszkolnak hátra, megkötözve, egy ócska papírral a számban, hogy még sikítani se tudjak.
Ösztönös reakció, hogy abban a szent momentumban, amikor kinyílik az ajtó, felpattanok a helyemről, és futni kezdek. Most az sem számít, hogy az amúgy is elázott ruháim még jobban vizesek lesznek. Csak az, hogy minél messzebbre jussak.
Hallom magam mögött lépteket, mégsem tudok gyorsabban rohanni. Hiába szorítom össze a fogaimat, hiába adok bele mindent, még a sarkon utolér. Hátulról megragadja a kezemet, mire egy sikoly hagyja el a számat. Ordítok, csapkodni kezdek körülöttem. Érzem, ahogyan megfordít, így már a mellkasát érem. Tiszta erőből ütöm, bár semmi értelme.
- Av, nyugi, nyugi - harsogja túl a viharral járó zajt. - Nyugalom - fogja le ténylegesen a kezeimet.
Az arcára téved a tekintetem, még mindig ijedten zihálok.
- Chad - tátogok némán.
Megint elsírom magamat, már én se tudom, hogy a megkönnyebbüléstől vagy eleve attól, hogy látom. Még jó, hogy nem láthatja.
- Menjünk innen - indul meg, maga után húz.
Előttem megy, én pedig utána sietek, alig tudok lépést tartani vele. Amikor visszaérünk a kocsijához, először az anyósülés felőli részhez siet, kinyitja előttem az ajtót. Gyorsan beszállok, szinte megváltás a fűtött levegő. Nem kell sokat várni, és Chad megkerüli az autót, ő is beszáll. Beindítja a motort, és leparkol a járda mellett, mivel eddig az út közepén állt. Bár szinte kihalt ilyen ítéletidőben a város, jobb a biztonság.
Nem övezem be magamat, fáradtan döntöm a fejemet a párás ablaknak, csendesen zihálok még mindig egy kicsit. A kezemmel folyamatosan dörzsölöm magamat, hiába van itt meleg, még mindig didergek.
- Öltözz át - rángat ki a hangja, pedig már közel voltam ahhoz, hogy elaludjak. Kinyitom a szemem, ránézek. Aggódó pillantással mér végig. - Még jobban meg fogsz fázni.
- Nincs egy ruhám se - rázom meg lassan meg a fejemet.
Nem értem, hogy ezt miért kell megmagyaráznom. Nyilván ezzel kezdtem volna én is, ha lenne nálam száraz... nos, bármi, jelenleg egy sálnak is örülnék.
- Tessék - veszi le a bőrdzsekijét, aztán felém nyújtja - Mássz hátra, vedd át. Ha minden igaz, találsz ott egy szakadt melegítőnadrágot is.
- Biztos? - vonom össze a szemöldököm. Bólint, még mindig le se veszi rólam a szemét.
- Hát rendben - suttogom, elveszem tőle. - Köszönöm.
- Ha odaértünk a házhoz, kapsz rendes szerelést - ígéri meg halkan, aztán mivel elkezdem levenni a bakancsom, és mászni, elfordítja a fejét, és inkább kifele bámul az ablakon.
Nehezen, de átjutok a hátsó részlegre. Oldalasan letelepszem az ülésre, gyors mozdulatokkal veszem le a fekete pulcsimat, és az alatta lévő rózsaszín ujjas felsőmet is. Mindkettőből csavarni lehet a vizet. Egy száll melltartóban ücsörgök ott, ami más helyzetben kínos lenne, ellenben most nem érdekel. Ráveszem a kabátot, összehúzom. Sokkal nagyobb mint én, a combom közepéig ér. Hát ilyen, ha egy nem rám szabott méretet viselek.
Elég nehezen húzom le magamról a csőnadrágot, mivel még mindig több, mint nedves, ezért folyamatosan rátapad a combra. Amikor végre valahára megszabadulok tőle, halkan sóhajtok fel.
- Kész vagy? - kérdezi, anélkül, hogy hátranézne.
- Mindjárt - bújok bele a fekete melegítőbe.
Már éppen meg akarnám kérdezni, hogy ez mégis hol szakadt, de akkor észreveszem. A combom közepén van egy szakadás, így a fehér bőröm kivirít.
Vissza kecmergek előre, de bakancsomat semmi kedvem sincs újra magamra venni. Úgy helyezkedek el, hogy magam alá húzom a lábamat, így nem ér le.
- Jól áll - jegyzi meg Chad egy félmosollyal.
Nem válaszolok, most én vagyok az, aki feltérképezi az arcát. De mivel túlságosan is fáj, hogy mindent eszembe juttat még azelőtt elfordulok, hogy elsírnám magamat. Az ajkamba harapok, egyszerűen csak nincs erőm megálljt parancsolni a könnyeimnek.
- Avril - szól finoman, azonban csak megrázom a fejem. Nem akarok róla beszélni, de nem hagyja annyiban. - Avril - ismétli megint a nevemet. - Mi a baj?
- Semmi - nyögöm kimerülten, a kezemen lévő karkötőt piszkálom.
- Akkor nem sírnál - mondja halkan, majd a kezem után nyúl, ezzel leállítva a babrálást. - Baszki, jég hideg  vagy - suttogja, rögtön a két tenyere közé fog, próbálja felmelegíteni a szétfagyott végtagomat.
- Igen, mert... - motyogom, elfúl a hangom a sírástól. - Nem találtam a kocsim... - Akaratlanul sírom el magamat.  Amint újra levegőt kapok, darabokban mesélem el, hogy mi történt. - És folyamatosan dörgött az ég, és... sötét és hideg volt - szabadítom ki a kezeimet, azokba temetem az arcomat. - Féltem - csuklik el a hangom, el sem hiszem, hogy tényleg ezt mondom. Hiszen mindig is próbáltam erős lenni, úgy tenni, mintha engem semmi és senki sem ijesztene meg. De most...
A következő pillanatban Chad szimplán átszeli a kettőnk közötti távolságot, teljesen mellém ül. Természetes mozdulattal húz a mellkasára, mintha mindig is ezt tette volna. Engedem neki, reflexszerűen ölelem át a derekát. Fejemet a pulcsijába túrom, mélyen beszívom az illatát. Erősen markolom az anyagot, mintha ezzel csak örökké magam mellett tarthatnám őt is.
- Köszönöm - mormolom még mindig könnyek közt.
Chad gyengén simítja a tenyerét a hátamra, majd érzem, hogy puszit nyom a homlokomra.
Nem szól semmit, csak hallgat. Bármit megtennék, ha tudnám mire gondol, hogy éppen mi jár a fejében. Bármit megtennék, ha mindig mellettem lenne,  és ha éppen sírok, a puszta jelenlétével megnyugtatna.
Bármit megtennék, ha megállna az idő, és örökké így maradhatnánk.