Legdrágább Olvasóim!
Eltelt az egy hét, úgyhogy itt is lennék a következő résszel. Ha a hétvégén lesz rá időm, akkor természetesen a legutolsó fejezet akkor fog kikerülni, azonban erre kevés esélyt látok, szóval lehet maradni fog a kedd, ha ez nem nagy probléma nektek...
Nagyon-nagyon, sőt még annál is jobban köszönöm, hogy így a vége felé is kitartotok mellettem, és írtok. El sem tudom mondani, hogy milyen jó látni a soraitokat! Hálás vagyok Nektek! :')
Rengeteg puszi, Azy
UI: Sajnálom, ha ez a rész most nem lesz annyira "egyben", de hulla fáradtan írtam. :(
_________________________________________________________________
október 22. 23:17
Idegesen markolom a kormányt, érzem, hogy izzad a tenyerem, és egyre inkább türelmetlen leszek. Minél előbb oda szeretnék érni, hogy végre valahára láthassam. Valahogyan belül érzem, hogy ami ott fog történni, az meghatározó lesz mindkettőnk számára. Legyen jó vagy rossz. Túl sokáig húztuk egymás agyát, most már véget kell vetni vagy ennek az örökös játszadozásnak, ami kettőnk között zajlik, mert előbb-utóbb egyikünk beleőrül. És az a sanda gyanúm, hogy az a valaki inkább én lennék.
Chad elég erős ahhoz, hogy átvészeljen egy ilyet. Nem törik meg, és ha szenved is, képes tovább lépni. Én nem... nem hiszem, hogy hamar rendbe jövök, ha ezúttal is borzasztó vége lesz annak, hogy mi ketten...
Halkan sóhajtok fel. Már lassan késő este lesz, és egész nap szinte a kocsiba ültem. Nem tudom, mit is gondoltam, amikor mindenféle meggondolás nélkül belevágtam ebbe az egészbe. Ma reggel még alaposan kutatottam a neten, kerestem valami nyomot, ami talán elvezhet ahhoz a környékhez, ahol Chad házat vett magának. Én sem gondoltam volna, hogy sikerrel fogok járni, de így történt, ami kész csoda. Találtam pár képet, ahogyan Alberta megye felső részén látták kiszállni az autóból pár bőrönddel. Elég silány jel, de jobb, mint a semmi.
Úgyhogy hosszú órák óta csak vezetek, és vezetek. Mondanom se kell, hogy már marhára unom, főleg, hogy semmi se garantálja, hogy tényleg egyáltalán jó helyre indulok. Képtelen vagyok elűzni azt a bosszantó gondolatot a fejemből, hogy talán ez az egész keresős-dolog felesleges és túlságosan kétségbeesett.
De hát én is az vagyok. Kétségbeesetten szükségem van arra, hogy láthassam, hogy beszélhessek vele. Túl sok magyarázattal tartozik. Mindenért. Addig úgysem lesz nyugtom, ameddig nem kapok választ a kérdéseimre. Persze sokkal, de sokkal könnyebb lenne, ha egyszerűen Calgary-ban hagyta volna a seggét, és nem kellene utána menni. Azonban ha ez az ára annak, hogy végre mindent megértsek, hát legyen.
Azt hiszem közeledek a kitűzött helyre. A Sziklás-hegységhez közel van elvileg ez a... ház, nyaraló, tökmindegy.
Áthajtok a város nagy részén, és a táblákon jelzett irányba megyek. Még legalább ötven kilométer biztosan hátra van, ami egészen egyszerűen borzalmas hír számomra, tekintve, hogy tizenegy óra van. Még ha Chad ezen a helyen is bujkálna, kizárt, hogy ma este megtalálom vagy eljutok a házig. Nem szívesen indulnék el sötétben a hegyek lábához. Világosban is eléggé aggódom az eltévedéstől, az este csak rátesz egy lapáttal erre az egészre.
Mielőtt még végleg kimennék a városból, úgy döntök, inkább maradok estére. Keresek egy félreeső kis utcát, és leparkolok. Leállítom a motort, kihúzom a kulcsot. Egy pillanatara nekidöntöm a fejemet a támlának, lehunyt szemmel pihenek. Most érzem csak igazán, hogy mennyire kifárasztott ez az egész. Itt helyben képes lennék elaludni.
Azonban mivel tudom, hogy ezt nem lehet sajnos csinálni, magamra erőltetem, hogy ébren maradjak, és kiszállok az autóból. Megigazítom a táskám bőrszíját a táskámon, elindulok körülnézni.
Egyébként szokványos hely, valószínűleg világosban sokkal többet látnék belőle. A házak magasan tornyosulnak felém és kissé rémisztő benyomást tesznek.
Ráncolt homlokkal, kételkedve sétálok a járdán, megijeszt, hogy rajtam kívül ilyenkor már kevesen vannak az utcán. A kihelyezett lámpák gyér sárgás fényt adnak, talán három méteres körzetben világítanak.
Mivel kicsit hűvös van, összébb húzom magamon a slampos fekete pulcsit, próbálom a kezemet dörzsölgetni, hogy kevésbé fázzak. Az a táska, amibe pár ruhát beledobáltam, illetve a kabátom is a csomagtartóban maradt, és nincs sok kedvem visszasétálni. Főleg, hogy már abban sem vagyok száz százalékig biztos, hogy hol parkoltam le.
Úgy döntök, majd reggel világosban úgyis látni fogom, felesleges ezen aggódnom. Majd megoldódik.
- Mi a franc - pillantok fel az égre egy idő után. Ugyanúgy fekete maradt, mint amilyen eddig volt. Csak azzal a különbséggel, hogy az eső csepegni kezdett. - Ne, ne, ne - suttogom magamnak.
Megszaporázom a lépteimet, minél hamarabb fedezékbe akarok vonulni. A fáradságtól ólomsúlyúnak érzem a lábamat, mintha legalábbis két vasgolyót húznék magam után. Mégis igyekszem ezt nem figyelembe venni.
A gond csak az, hogy túl késő. Percek elteltével az eső nem hogy elállna, sőt. Egyre inkább rázendít, ömleni kezd. Ezen kívül a szél is feltámad.
Ott állok egy vadidegen város legszélén, tök egyedül a főút mellett. A hajam csatakosan tapad már az arcomhoz, a vékony kardigán seperc alatt elázott. Reszketek a hidegtől, most igazán szükségem lenne a bőrkabátomra.
Fogalmam sincs mit tegyek. Menjek tovább, abban reménykedve, hogy hamarosan találok egy olcsó motelt, amit ki tudok fizetni, vagy próbáljak visszamenni azon az úton, ahol jöttem, reménykedve, hogy nem tévedek el teljesen?
A választ egy hatalmas villám adja meg, ami a közelben csap le, és hangos dörgés követi. De nem csak olyan szolid, hanem apokalipszis nagyságú. Nem csoda, hogy én, aki egyébként is kiskora óta retteg a viharoktól, totálisan bepánikolok.
Futni kezdek, közben érzem, ahogy az egész testem remeg a félelemtől. Azt csodálom, hogy a térdem még nem mondta fel teljesen a szolgálatot, és nem csuklott össze.
Keresem a helyet, de sehol sem találom. Több utcán lefordulok, keresem a metálszürke Audit. Az esőfüggönytől nem is látok sokat, viszont ha még látnék is, se biztos, hogy egyből kiszúrnám. Így az esélyeim egyenlők a nullával.
Valamennyire behúzódok egy kisbolt elé, és egy jó hosszú szerencsétlenkedés után előhalászom a telefonomat. Reményvesztetten és elkeseredetten keresgélek a névjegyzékben. Anya, apa... Őket hiába hívnám fel, nem tudnak segíteni. Egyetlen esélyem van.
Mekkorát akkorát morajlik az ég, hogy azt hiszem ott rögtön rám szakad az egész. Összerezzenek rá, azon nyomban elsírom magamat.
Elegem van, nem akarok itt lenni!
Sose, de sose bírtam a viharokat. Félek a dörgéstől, a villámtól, a túl erős széltől. Anya és apa próbáltak kinevelni belőle nevetséges nyugtatgatásokkal, hogy nem kell aggódni, ez csak ez, az meg az. Itt volt az a rész, amit nem is értettem, és nem is akartam megérteni. Fizikai blabla, attól még nem leszek jobban, ha tudom, hogy ez a természet műve. Ugyanúgy fákat csavarhat ki a szél, ugyanúgy becsaphat a villám, ugyanúgy pánikrohamot kapok, ha rám dörren az ég.
Chad neve és száma.
Meggondolás nélkül tárcsázom. Már jó rég óta nem hívtam fel. Nyilván persze sokkal célszerűbb lett volna úgy idejönni, hogy előtte rátelefonálok, azonban ezzel menekülési lehetőséget adtam volna neki, amit nem akartam. Most viszont nincs más választásom. Vagy ő vagy senki. És egész biztos vagyok benne, hogy itt fogok meghalni idegösszeomlásban, ha még egy tizedmásodpercet is ebben káoszban kell állnom.
- Vedd fel könyörgöm - törlöm le a könnyeimet, de felesleges. - Könyörgöm.
Ki se cseng. A térerő szokás szerint a legrosszabb, és természetesen ez is csak velem történhet meg.
- Mi a fenét csináljak? - forgok körbe, idegességemben elejtem a telefonomat. Beleesik az egyik pocsolyába, csak reménykedhetem, hogy nem lesz nagyobb baja. Lehajolok, hogy felvegyem, de ekkor a táska a hátamról csúszik le, hiszen csak féloldalasan volt rajtam. Az is a telefon mellett landol a vízben.
Érzem, hogy kezd fogyni az erőm, és már nem sokáig bírom idegekkel. Szaggatottan sóhajtok, leguggolva maradok, visszaveszem a táskámat, illetve a telefonom után is nyúlok. Az ujjaim már lilák, teljesen átfagytak. Letörlöm a pulcsim ujjával, ami szintén már szétázott, úgyhogy valójában tök mindegy. Szerencsére azon kívül, hogy kikapcsolt, még semmi baja nem esett, a képernyő bánta meg egy kicsit, narancssárga csíkok jelentek meg rajta.
Kisebb bajom is nagyom nála, újra tárcsázok. Mindösszesen két apró pöcök van, ennyi a térerő. Elveszetten a fülemhez szorítom, miközben homlokomat a még mindig behajlított térdemre döntöm. Lehunyt szemmel imádkozom.
- Kérlek - suttogom.
Semmi.
Hisztérikusan tűrök egy tincset a fülem mögé, legszívesebben elhajítanám a francba a telefonomat, úgyse veszem semmi hasznát. Egy újabb villámlás és dörgés emlékeztet arra, hogy az egyetlen esélyemtől szabadulnék meg.
Megint hívom.
Hihetetlen szerencsével, most kicseng, azonban az egész vonal recseg. Ettől függetlenül, több, mint a semmi, úgyhogy reménykedve pattanok fel, idegesen járkálok. Nem látom értelmét, hogy visszaálljak a fedezékbe, már mindenképpen átfáztam. Ha ezek után nem kapok egy jó kis tüdőgyulladást, akkor már soha.
- Avril? - Észlelem reszelősen Chad hangját, nem hallom rendesen. - Mi történt? - támad le rögtön.
Még ő is tudja, hogy nem hiába hívom. Azt hiszem mi mindketten azok közé az emberek közé tartozunk, akiknek nem kell magyarázkodniuk ahhoz, hogy megértsék a másikat. Már kiismert eléggé ahhoz, hogy tisztában legyen azzal, nem hívnám, ha nem lenne életbevágó.
- A Sziklás-hegység közelében lévő városban vagyok - zokogom idegesen, úgy hadarok, hogy még kétszer el kell ismételnem, hogy megértse. - Vihar van, és én... - akadok el, újabb égszakadás. Akkorát dörög, hogy a könnyeim ismét megerednek. Ujjaimat türelmetlen mozdulattal túrom bele szőke hajamba, ami most már tincsekben tapad az arcbőrömhöz. - Chad, mennyi idő, míg ideérsz? - Semmi válasz. - Chad?! - ismétlem megint, és amikor még mindig nem hallok mást, elveszem a fülemtől a telefont, és rá meredek.
Egyszerűen meghalt. Tök sötét az egész képernyő, és újból be akarom kapcsolni, nem ad jelet. Kész, vége, ez a készülök, itt és most, pont a legjobb pillanatban meghalt.
- Ezt nem hiszem el!
Nem tudom, hogy tovább sírjak vagy dühöngjek. Úgyhogy valahol megtalálom a kettő közötti utat, könnyek közt vergődve és idegbeteg módjára dobom bele a legközelebbi kukába. Jól esik a felgyülemlett feszültséget kiadni valamennyire.
Mikor talán úgy érzem, hogy ennél lentebb már tényleg nincsen, a szél felkap egy eldobott kólás műanyag üveget, és pontosan tőlem pár centire zúg el.
És ez a tetőpont. Ekkor török össze teljesen, mert már nem bírom. Nem aludtam semmit, összeesek a fáradságtól, iszonyatosan félek, és fogalmam sincs mit csináljak. Úgyhogy a legkézenfekvőbb megoldás következik. Nem törődve már semmivel a világon, leülök a kisbolt előtti lépcsőre, annyira behúzódom, amennyire csak tudok, átkarolom a térdemet. És bőgök.
Nem valami érett döntés, én is tisztában vagyok vele, hogy jobban kellene kezelnem a kialakult helyzetet. Ha most normális lennék, akkor felállnék, és addig keresném az autóm, ameddig meg nem találom. Beülnék, átöltöznék, majd egész este ott maradnék. Viszont én már most előre látom, hogy az esőtől, a sötétségtől, és eleve attól, hogy egy vadidegen helyen vagyok, ez nem fog megtörténni.
A cseppek hangosan koppannak a betonon, a szél süvít, dolgokat reptet a levegőbe. Emellett a villámlás, illetve az azt követő dörgés sem akar leállni..
Én pedig minden egyes nagyobb zajra összerezzenek. Úgyhogy egyáltalán nem meglepő, hogy a szívinfarktus kerülget, amikor jó félóra elteltével egy fekete terepjáró pontosan előttem fékez le. Felfröcsköli az oldalt összegyűlt csapadékot, viszont szerencsére engem nem ér el.
Tágra nyílt, rémült tekintettel vizslatom a hatalmas járművet. A szívem rögtön hevesebben kezd el verni, amikor a sötétített ablakokra esik a pillantásom. Azok után, hogy az elmúlt órában mennyi szerencsétlenség ért, nem nehéz elképzelni egy újabbat. Megfordul a fejemben az emberrablás, az, hogy itt most betuszkolnak hátra, megkötözve, egy ócska papírral a számban, hogy még sikítani se tudjak.
Ösztönös reakció, hogy abban a szent momentumban, amikor kinyílik az ajtó, felpattanok a helyemről, és futni kezdek. Most az sem számít, hogy az amúgy is elázott ruháim még jobban vizesek lesznek. Csak az, hogy minél messzebbre jussak.
Hallom magam mögött lépteket, mégsem tudok gyorsabban rohanni. Hiába szorítom össze a fogaimat, hiába adok bele mindent, még a sarkon utolér. Hátulról megragadja a kezemet, mire egy sikoly hagyja el a számat. Ordítok, csapkodni kezdek körülöttem. Érzem, ahogyan megfordít, így már a mellkasát érem. Tiszta erőből ütöm, bár semmi értelme.
- Av, nyugi, nyugi - harsogja túl a viharral járó zajt. - Nyugalom - fogja le ténylegesen a kezeimet.
Az arcára téved a tekintetem, még mindig ijedten zihálok.
- Chad - tátogok némán.
Megint elsírom magamat, már én se tudom, hogy a megkönnyebbüléstől vagy eleve attól, hogy látom. Még jó, hogy nem láthatja.
- Menjünk innen - indul meg, maga után húz.
Előttem megy, én pedig utána sietek, alig tudok lépést tartani vele. Amikor visszaérünk a kocsijához, először az anyósülés felőli részhez siet, kinyitja előttem az ajtót. Gyorsan beszállok, szinte megváltás a fűtött levegő. Nem kell sokat várni, és Chad megkerüli az autót, ő is beszáll. Beindítja a motort, és leparkol a járda mellett, mivel eddig az út közepén állt. Bár szinte kihalt ilyen ítéletidőben a város, jobb a biztonság.
Nem övezem be magamat, fáradtan döntöm a fejemet a párás ablaknak, csendesen zihálok még mindig egy kicsit. A kezemmel folyamatosan dörzsölöm magamat, hiába van itt meleg, még mindig didergek.
- Öltözz át - rángat ki a hangja, pedig már közel voltam ahhoz, hogy elaludjak. Kinyitom a szemem, ránézek. Aggódó pillantással mér végig. - Még jobban meg fogsz fázni.
- Nincs egy ruhám se - rázom meg lassan meg a fejemet.
Nem értem, hogy ezt miért kell megmagyaráznom. Nyilván ezzel kezdtem volna én is, ha lenne nálam száraz... nos, bármi, jelenleg egy sálnak is örülnék.
- Tessék - veszi le a bőrdzsekijét, aztán felém nyújtja - Mássz hátra, vedd át. Ha minden igaz, találsz ott egy szakadt melegítőnadrágot is.
- Biztos? - vonom össze a szemöldököm. Bólint, még mindig le se veszi rólam a szemét.
- Hát rendben - suttogom, elveszem tőle. - Köszönöm.
- Ha odaértünk a házhoz, kapsz rendes szerelést - ígéri meg halkan, aztán mivel elkezdem levenni a bakancsom, és mászni, elfordítja a fejét, és inkább kifele bámul az ablakon.
Nehezen, de átjutok a hátsó részlegre. Oldalasan letelepszem az ülésre, gyors mozdulatokkal veszem le a fekete pulcsimat, és az alatta lévő rózsaszín ujjas felsőmet is. Mindkettőből csavarni lehet a vizet. Egy száll melltartóban ücsörgök ott, ami más helyzetben kínos lenne, ellenben most nem érdekel. Ráveszem a kabátot, összehúzom. Sokkal nagyobb mint én, a combom közepéig ér. Hát ilyen, ha egy nem rám szabott méretet viselek.
Elég nehezen húzom le magamról a csőnadrágot, mivel még mindig több, mint nedves, ezért folyamatosan rátapad a combra. Amikor végre valahára megszabadulok tőle, halkan sóhajtok fel.
- Kész vagy? - kérdezi, anélkül, hogy hátranézne.
- Mindjárt - bújok bele a fekete melegítőbe.
Már éppen meg akarnám kérdezni, hogy ez mégis hol szakadt, de akkor észreveszem. A combom közepén van egy szakadás, így a fehér bőröm kivirít.
Vissza kecmergek előre, de bakancsomat semmi kedvem sincs újra magamra venni. Úgy helyezkedek el, hogy magam alá húzom a lábamat, így nem ér le.
- Jól áll - jegyzi meg Chad egy félmosollyal.
Nem válaszolok, most én vagyok az, aki feltérképezi az arcát. De mivel túlságosan is fáj, hogy mindent eszembe juttat még azelőtt elfordulok, hogy elsírnám magamat. Az ajkamba harapok, egyszerűen csak nincs erőm megálljt parancsolni a könnyeimnek.
- Avril - szól finoman, azonban csak megrázom a fejem. Nem akarok róla beszélni, de nem hagyja annyiban. - Avril - ismétli megint a nevemet. - Mi a baj?
- Semmi - nyögöm kimerülten, a kezemen lévő karkötőt piszkálom.
- Akkor nem sírnál - mondja halkan, majd a kezem után nyúl, ezzel leállítva a babrálást. - Baszki, jég hideg vagy - suttogja, rögtön a két tenyere közé fog, próbálja felmelegíteni a szétfagyott végtagomat.
- Igen, mert... - motyogom, elfúl a hangom a sírástól. - Nem találtam a kocsim... - Akaratlanul sírom el magamat. Amint újra levegőt kapok, darabokban mesélem el, hogy mi történt. - És folyamatosan dörgött az ég, és... sötét és hideg volt - szabadítom ki a kezeimet, azokba temetem az arcomat. - Féltem - csuklik el a hangom, el sem hiszem, hogy tényleg ezt mondom. Hiszen mindig is próbáltam erős lenni, úgy tenni, mintha engem semmi és senki sem ijesztene meg. De most...
A következő pillanatban Chad szimplán átszeli a kettőnk közötti távolságot, teljesen mellém ül. Természetes mozdulattal húz a mellkasára, mintha mindig is ezt tette volna. Engedem neki, reflexszerűen ölelem át a derekát. Fejemet a pulcsijába túrom, mélyen beszívom az illatát. Erősen markolom az anyagot, mintha ezzel csak örökké magam mellett tarthatnám őt is.
- Köszönöm - mormolom még mindig könnyek közt.
Chad gyengén simítja a tenyerét a hátamra, majd érzem, hogy puszit nyom a homlokomra.
Nem szól semmit, csak hallgat. Bármit megtennék, ha tudnám mire gondol, hogy éppen mi jár a fejében. Bármit megtennék, ha mindig mellettem lenne, és ha éppen sírok, a puszta jelenlétével megnyugtatna.
Bármit megtennék, ha megállna az idő, és örökké így maradhatnánk.
.jpg)
