23. fejezet - Így emlékeztetsz

Drága Olvasóim!

Vasárnap kellett volna jönnie, pontosan tudom, és hatalmas bocsánatkéréssel tartozom, amiért nem is szóltam a késéről, meg eleve a csúszást magát. A gépem vírusos lett, így pont azon a pár napon kellett nélkülöznöm, amikor a rész megírásra sor került volna. Sajnálom, próbálom kerülni a továbbiakban az ilyet. :)
Megint csak hatalmas hála, amiért így a végénél még mindig vagytok, akik veszik a fáradságot, és írtok nekem, rengeteget jelent! Hálás lehetek nektek mindenért, imádlak Titeket, Ti vagyok a legkitartóbb Olvasók!

Rengeteg puszi, Azy
_________________________________________________________________

október 21. 10:59

How You Remind Me
Avril Lavigne (Cover)

- Leléptem - jelentem ki határozottan, majd elindulok, hogy kikerüljem a megdöbbent szüleimet, akik egy szót sem tudnak kinyögni.

Apa megrökönyödve pillant rám, azt hiszem teljesen elriasztja, hogy hogyan viselkedek. Anya szomorúan mustrálja a padlót. Ha rajta múlna simán kisétálhatnék az ajtón. Hiszen apát is könnyen elengedte.
Viszont sajnos mégsem rajta múlik. Apán. Aki megakadályozza, hogy elsétálhassak mellette. Erősen ragadja meg a kezemet, ezzel megállásra késztetve. Szorosan fog, és próbál úgy csinálni, mint egy szigorú apuka.
- Eressz el - szólok rá erélyesen.
Nem érdekel, hogy tiszteletlen így beszélni vele, nem érdekel már semmi sem. Egyet akarok: minél messzebb jutni mindentől és mindenkitől. Hiszen Rá emlékeztet. Felejteni akarok. Szabadságot. Megszabadulni minden emléktől.
- Ki van zárva - rázza meg a fejét idegesen. - Magyarázattal tartozol mindenért. Másfél hónapja nem hallottunk rólad semmit, és ha Ryan nincsen szólunk a rendőrségnek! - Rám pillant, szemében aggodalom, csalódottság és méreg. Dühös, mert nem ismer rám.
- Jól vagyok, élek, örülhettek. Ez a magyarázat - rántom ki csuklóm a szorításából. - Tudok vigyázni magamra.
- Nyilvánvalóan azért találtak rád egy út szélén bedrogozva - mosolyodik el keserűen anya. - Meg is halhattál volna...
- Kár, hogy nem így történt - vágom rá egyből, nem is számítva arra, hogy ezzel az egyetlen félmondattal mit váltok ki belőlük.
- Tessék? - tágulnak ki anya szemei hitetlenül, elöntik a könnyek.
Némán rimánkodik tulajdonképpen saját magának, sokkal jobban szeretné, ha ez az egész nem történik meg. Azt hiszem olyan számára, mintha csak egy rossz rémálomba csöppent volna. Kívánhatja, hogy ébredjen fel gyorsan, és legyen olyan minden, mint régen, ám ez felesleges. Én már csak tudom. Mert én ebben a rémálomban élek.
- Felejtsétek el - legyintek egyet, próbálok lazán viselkedni.
Muszáj elhinniük, hogy a magam ura vagyok. Ha egyszer is megtörök, ha egyszer is visszaemlékezek, ha egyszer is... Nem. Soha többet.
Anya sír, apa dühös. Gyilkos pillantást vet rám, talán képes lenne megölni. Itt helyben. A keze ökölbe szorul, egy percig tényleg elhiszem, hogy meg fog ütni. Azonban egy tapodtad sem mozdul, végül kifújja a levegőt, feszülten szűri ki a szavakat a száján.
- Neked teljesen elment az eszed? - suttogja, viszont ez nem olyan romantikus-meghitt suttogás. Ez olyan, mint amikor az ember annyira visszafogja magát, hogy ha egy kicsit is feljebb vinné a hangját, akkor robbanna. - Légy őszinte! Most először történt ilyen, vagy már régóta csinálod? - vonja fel a szemöldökét. Meg akarja őrizni a hidegvérét, de nem nagyon sikerül. - Máskor is szedtél be gyógyszert? Máskor is meg akartad ölni magad?
- Nem - jelentem ki némi habozás után. Nem tartozik rájuk. - És nem akartam öngyilkos lenni. Viszont ha akartam volna, semmi közötök nem lenne hozzá!
Igazat mondok. Tényleg először történt olyan, hogy begyógyszerezem magamat. Előtte normálisan csak ide-oda mentem, zenéltem, és próbáltam új életet kezdeni. De semmi sem volt elég erős ahhoz, hogy rendbe hozzon. Én csak... szabadulást akartam. Egyetlen egyszer. Nem tudtam, hogy ez fog kisülni belőle.
Mivel nem szándékozom megvárni, míg ténylegesen kitör a veszekedés, próbálok újra lelépni. A kezem a kilincsre szorul, lopva még a hátam mögé pillantok, hogy lássam apát és anyát. Egymás mellett állnak. Anya kissé a falhoz szorulva, apa pedig most már szembe fordulva velem.
- George orra betört, az ajka felrepedt. Most már jól van, de az aznap este végig szinte a kórházban volt. Chad-et elvitték a rendőrök, de mivel nem emeltek vádat, kiengedték - kezd bele hirtelen. Gyorsan beszél, szándékosan azért, hogy minél több információt tudjon belesűríteni abba az időbe, amíg még itt vagyok. - Tudjuk, hogy hazudtál arról, kivel is vagy együtt igazából! - közli a tényt.
- Elég - perdülök meg a tengelyem körül, teli torokból ordítok rá apával, ezzel belé fojtva a szót. - Elég, nem akarok többet hallani róla, se semmiről, ami ott történt - kiáltok még mindig, érzem, ahogyan egész testemben remegni kezdek. - Tilos kiejteni a nevét!
- Féltékeny volt George-ra?! Ezért tette? - kérdezi, nem érdekli, hogy szinte már lelkironcs vagyok, folytatja. - Chad...
- Hagyd abba, fejezd be! - vágok közbe.
Érzem, ahogyan egyre nő bennem a feszültség. Már csak idő kérdése, hogy pattanásig feszüljenek az idegeim, és megtörjek. Ellenben egy tapodtad sem tudok mozdulni. Simán kisétálhatnék, nem állítanának meg. Tényleg soha többet nem kellene hallanom arról, hogy mi volt. De olyan vagyok, akár egy igazi drogos. Bármennyire is árt nekem, bármennyire is tudom, hogy nem kellene, nem tudom megállni: hallani akarok róla. Szükségem van rá. 
- George a városban maradt, de Chad... ugyanúgy felszívódott, mint te, pedig az együttesnek már szüksége van rá! És nekünk már tippünk sincs hol van!
Hangosan beszél. Van benne könyörgés, bűntudat, értetlenség és tehetetlenség. Egyik sem érdekel. Egyik sem, mert nem hiszem el, hogy ez most megtörténik. Hogy a saját apám burkoltan azt akarja, hogy keressem meg, és hozzam rendbe annak a lelkivilágát, aki az enyémet porrá zúzta.
Némán állok. Farkasszemet nézünk. Ő rám vár. És az az igazság, hogy én is magamra. Miért nem kezdek el üvöltözni? Miért lettem dühöngőből hirtelen ennyire sokkos állapotban? Hiszen annyira egyszerű minden. Nem foglalkozom többé vele. Nem érdekel az sem, ha tönkreteszi az életét. A sajátja.
Valaki segítsen rajtam. Magyarázza el, hogy miképpen lehetek olyan hülye, naiv és őrült, hogy elgyengülök már attól is, ha csak a nevét meghallom? Hogy akaratlanul is segíteni akarok rajta? Pedig az se biztos, hogy kell.
Úgy tűnik nem tanultam meg semmit. Nem tanultam a hibáimból. Akárhányszor szüksége lenne rám, én ugranék. Az egész világon keresztül rohannék.  Mindent megtennék, ha arra kérne. Miközben ez nincs így fordítva.
- Nem gondolhatod komolyan - szorítom össze az állkapcsom. Apa már újra megszólalna, de nem hagyom, közbevágok. - NEM!
- Én csak szeretnék segíteni... - kezdi újra.
- Mégis kin, mondd csak?! - nevetek fel cinikusan, akaratlanul újra feljebb viszem a hangom.
Anya rémülten kapkodja kettőnk között a tekintetét, meg se mer szólalni. Inkább halkan figyeli, hogy mi fog ebből kisülni. Arra én is kíváncsi lennék, ami azt illeti.
- Természetesen rajtad!
- Oh, rajtam? - ráncolom a homlokomat, de amikor látom, hogy bizony komolyan gondolja, elképedve húzom fel magamat. - Akkor segíts rajtam! - vágom le hirtelen a táskámat a földre. Hangosan puffan a faparkettán. A felszólításommal mindkettejüket meglepem, furcsállva bámulnak rám. - Tudsz segíteni? El tudod érni, hogy ne érezzem úgy magamat, mint akit gyomorszájon vágtak? Képes vagy megszüntetni minden fájdalmamat? Kitörlöd a történteket? - tárom szét tehetetlenül a kezeimet, amolyan "na, gyerünk" arccal állok előttük.
- Megteszek minden tőlem telhetőt - szabadkozna, de ismét csak nem hagyom, hogy befejezze a mondatot.
- Én úgy látom, az egyetlen, akin segíteni akarsz az nem én vagyok, hanem Chad! - vágom a képébe könyörtelenül. - EGYEDÜL CHAD!
Nem készülök fel eléggé arra, hogy nyíltan kimondjam a nevét. Túl sok mindent kavar fel, túl sok érzést hoz felszínre, amire egyáltalán nem volt most szükségem. Nem most, amikor pengeélen táncolok, és bármelyik percben leeshetek. Mert akkor vége.
- Ez nem igaz! Nekem te vagy a legfontosabb, de szerintem... - sóhajtja, ezúttal ő az, aki véget vet a mondandójának.
Az egész lakásra végre csend telepszik. Igaz, eléggé nyomasztó, de legalább csend. Lehet hallani a tömbház előtt elszáguldó autókat, a szomszéd tévézését,  a mosógépünket, illetve a teáskanna fütyülését.
Anya óvatosan mér végig kettőnket, de megállapítva, hogy nem fogunk egymás torkának ugrani - legalábbis még biztosan nem -, elmegy, hogy eloltsa a gázt.
Eközben én pedig gondolkozom. Hogy akarhatna azzal rajtam segíteni, hogy megkeresteti velem? Bár fogalma sincs arról, hogy pontosan mi történt, mennyiszer lettem megalázva és elárulva, attól még sejthetné, hogy nem véletlenül nem működött a kapcsolat köztem és.... közte.
Kivéve, ha...
És abban a pillanatban rájövök. Csak kár, hogy nem tettem korábban. Pedig egyszerűen rá kell nézni apára. Ahogyan ott áll, fáradtan és meggyötörten, a kezeit tördelve. Bűntudatosan.
Túl jól ismer.
Nem tehetek róla, akaratlanul is elgyengülök.
Most vége van. Tényleg vége. Megtörtem. Nem bírom tovább eljátszani, hogy nem történt meg. Hogy nem is létezik.
A kezeimet lassan az arcomra csúsztatom, ezzel próbálom rejtegetni, hogy mit érzek. A könnyeim lassan csordogálnak végig a bőrömön. A hátamat a közeli ajtónak támasztom, de aztán a lábam felmondja a szolgálatot, így a földön kötök ki. Átkarolom a térdemet, olyan közel húzom magamhoz, amennyire csak sikerül. Sírok, keservesen. Kínzóan zokogok, alig kapok levegőt, olyan, mintha éppen egy tőrt forgatnék a saját szívemben.
- Kicsim - hallom apát mellőlem, minden bizonnyal leguggolt mellém.
Nagy kezével a hátamat simogatja, próbál megnyugtatni.
- Mi történt? - suttog anya összezavarodottan. A két bögre tea koccan az asztalon, a tenyere nekidörzsölődik a farmerjának, zoknis léptek közelednek. - Jól van?
- Majd lesz. - Mosolyog. Anya is egy szintre ereszkedik velünk. Óvatosan cirógatja a kezemet. - Majd lesz - ismétli apa.
Azért akarja, hogy segítsek Rajta, mert az rajtam is segít. Mert nélküle én sose leszek jól.

Egyáltalán nem ezt terveztem, és nem így. Amikor felkeltem egy hosszas kórházi este után, és még arra sem emlékeztem, hogy anya értem jön, és hazavisz... Akkor még az volt a tervem, hogy folytatom, amit elkezdtem. Összeszedem a cuccaimat, elhagyom Hannát, és még Calgary közelébe se megyek. Újból énekelni szerettem volna bárokban, buszozni keresztül mindenen. Úgy élni, amitől mindig is féltem. Egyedül.
Ehelyett ma este itthon alszom, hogy holnap délután rendesen összepakoljak, és apa autójával elinduljak megkeresni Őt. Eleve több dolog miatt abszurd és nevetséges ez a terv, és mivel sokáig nem tudok még elaludni, pontokba szedem őket, hogy kicsit kitisztítsam a fejemet.
Első. Nem nekem kéne ezt csinálnom. Ha nagyon hiányzik, és bajok vannak a együttesben nélküle, akkor menjen utána Mike, Daniel vagy Ryan. Semmi esetre sem én. Mert mi "szakítottunk", ami vicces, mert nem is jártunk igazán. És nem kellene, hogy érdekeljen...  Menthetetlenül szánalmas vagyok.
Második. Honnan a fenében tudhatnék többet, mint a saját testvére vagy barátai? Ezer meg ezer hely van, ahová mehetett. Az se biztos, hogy Kanadában van. Olyan, mintha tűt keresnék a szénakazalban.
Harmadik. Ha meg is találom... Mit fogok tenni? Mit mondok neki? "Helló, Chad, tudom, hogy másfél hónapja nem találkoztunk, miután szétverted George-ot, de vissza kéne menned, mert elvégre te is tagja vagy a Nickelback-nek....". Roppant meggyőző. Egyedül az a gond, hogy igazából nem is a banda hiányolja annyira, hanem én.
Negyedik. Ha valami eszelős csoda folytán sikerül midnen, és rádöbben, hogy nem kéne cserben hagynia a barátait, akkor mi... Fogalmam sincs mit érzek iránta. Leginkább most gyűlölöm. Gyűlölöm, mert kihasznált. Gyűlölöm, amiért elárult. Gyűlölöm, amiért hazudott. De leginkább azért gyűlölöm, mert bármit is tett, nem tudom nem szeretni.
Ötödik. Senki se garantálja, hogy kellemes találkozás lesz. És mindenre fel kell készülnöm. Mert, ha újra látni fogom, valószínűleg megint minden a feje tetejére fordul. Mindent újra fel fog forgatni, akár egy tornádó.
Félreteszem a kottát, amire felsorakoztattam az ellenérveimet. Csupán egyetlen érv szól amellett, hogy belevágjak ebbe az egészbe. Ellenben a legerősebb. Szeretem. Még mindig. Visszavonhatatlanul, fájdalmasan és szűnhetetlenül. Ha távol vagyok tőle, az előbb utóbb a saját vesztemet fogja okozni.  Ha megmentem őt, azzal saját magamon is segítek. Pontosan úgy, ahogyan azt apa gondolja. Ha ő nem emlékeztetett volna arra, hogy Chad még a világon van...
Oldalamra fordulok, továbbra sem jön álom a szememre. Túlságosan is sok minden történt az elmúlt napokban. A pirulák, amiket azért vettem be, hogy ne érezzek semmit. A kórházban tartózkodásom, aztán a a hazahozatalom. A sok hazugság, amiket bűntudat nélkül mondtam anyának, csak hogy utána újra elmenekülhessek. A csalódás, amit okoztam a szüleimnek. Apa, aki túl jól ismer ahhoz, hogy elhiggye, hogy ilyen vagyok.

Halkan kezdem el dúdolgatni a How You Remind Me- t a Nickelback-től. Aztán anélkül, hogy észrevenném, egyre inkább szöveggel kezdem el énekelni. Piszkosul passzol a szöveg néhány részlete a jelenlegi helyzethez. Ahhoz, amit érzek, ami történik velem. 

Így emlékeztetsz,

Így emlékeztetsz arra, mi is vagyok,

Így emlékeztetsz,

Így emlékeztetsz arra, mi is vagyok.

Sosem kérsz bocsánatot,

Én valami másra vártam,

De tévedtem, mikor egy olyan szívet

Bíztam rád, melyet érdemes volt összetörnöd,

Tévedtem, magam alatt voltam,

A pohár fenekére néztem,

A hang ellenére mely a fejemben üvöltött:

"Élvezed már?" Már? Már? Már? Nem, nem.

Nem mintha nem tudtad volna,

Mondtam, hogy szeretlek, és esküszöm,

Még mindig így van,

Nyilván szörnyű lehetett neked, hiszen

Az élet velem hajszál híján megölt.

Csendesen éneklem, nem akarom felébreszteni se anyát, se apát, akik furcsa mód, a közös érdek miatt sokkal jobban kijönnek, mint előtte. De nem, nem fognak újra összejönni, mert ez nem egy elcsépelt amerikai film, aminek a vége boldog. Hozzá kell tennem, hogy sajnos. Már kellene nekem egy happy end. 

Bámulom a plafont, gondolkozom. Teljesen megőrültem. Keresni egy olyan személyt, aki talán nem is akarja, hogy megtalálják... értelmetlen. 

- Te jó ég, hol fogom kezdeni? - sóhajtom, fáradtan túrok bele kócos hajamba, újra pozíciót váltok, sehogy sem kényelmes. 

Zakatol az agyam, egyszerűen hihetetlen, hogy ennyire nem ismerem. Ha engedte volna, hogy többet tudjak róla, már egészen biztosan beugrott volna valami, ahova menekült volna. 

Én távol akartam lenni mindentől és mindenkitől. Valószínűleg ő ugyanezt tette. Hol teheti ezt meg? Ahol nincs egy rajongó sem? Ahol teljesen egyedül van? Ahová nem tudják követni? 

Egy olyan hely, ami csak az övé. 

A felismerés villámként hasít belém. Akaratlanul ülök fel az ágyban, a könyökömmel támasztom meg magamat, miközben újra és újra lejátszom azt a jelenetet a fejemben.

" -  Ne aggódj, Kanadában maradunk - nyugtat meg, mintha erről lenne szó. Egy sokat mondó pillantást vetek rá, ezzel is jelezve, hogy komoly a kérdésem. - Az egyik erdőben van egy házam, oda megyünk, mert senki se tudja hol van." 

Senki se tudja hol van. Hát akkor majd én kiderítem. Megtalállak. Szükségem van arra, hogy lássalak, mert egyedül te vagy képes begyógyítani a hegeimet. Ami ironikus, mert te okoztad őket. 

22. fejezet - Engedj el!

Drága Olvasóim!

Ismét csak nagyon szépen köszönöm, amiért kommenteltetek az előző részhez, sokat jelent, amiért tudatjátok velem, hogy még ennyi idő után is érdekel Titeket a folytatás, és olvastok. Imádlak Titeket ezért, hálás vagyok az összes bátorító szóért, amit kaptam!

Rengeteg puszi és hála, Azy
_________________________________________________________________

október 19. 00:41

1 és fél hónappal később...

Lehunyom a szememet, rámarkolok a mikrofonra, erősen koncentrálok. A hangok maguktól jönnek ki a torkomon, élvezem, hogy hallhatom őket. Magasan kezdem, hallom, ahogyan kissé megremegek a sor végén. Ez csak arra ösztönöz, hogy még inkább összepontosítsak, és ne rontsak többet. A zene lassan átjár, minden zsigeremben érezni kezdem a hatását. Nem akarok látni, csak érezni. Ez az egyetlen módja, hogy újra éljek valamennyire. Ez az egyetlen, ami képes visszarángatni abból a halott állapotból, amibe kerültem. 

Kiadom magamból az összes fájdalmam, kétségem, szégyenem és gyötrelmem. Engedem, hogy mindentől megszabaduljak, ami valaha is fájdalmat okozott. Nem gondolok rá, ezáltal nincsenek. És sose léteztek. Mintha csak képes lennék kitörölni a múltamat. 

Lejövök a színpadról, még a fülemben cseng a közönség hangja, akik illedelmesen tapsolnak, és talán még néhány ujjongás is mintha érkezne. Bármennyire is boldoggá tesz, amiért pozitív visszajelzéseket kapok, sokkal inkább magam miatt csinálom ezt az egészet. Ha nem énekelhetnék, már réges-régen beleőrültem volna.

Beszélek a hely tulajdonosával, kifizet, én halványan rámosolygok. Hátra megyek az öltözőhöz, lecserélem a ruháimat. A tükört jó messzire kerülöm, pusztán a megérzésemre hagyatkozva remélem, hogy azért emberi kinézetem van. 

- Indulás - motyogom halkan, a vállamra kapom a táskámat, és elhagyom az apró helyiséget.

A hátsó kijáraton távozok, nem akarok találkozni senkivel. Már eléggé késő van, jóval elmúlt éjfél is. A szél erősen fúj, muszáj összébb húznom magamon a kabátomat. Kiseprek egy idegesítő tincset az arcomból, a homlokomat ráncolva nézek körül, szemem a legközelebbi buszmegállót kutatja. Szerencsére az utca másik oldalán hamar ki is szúrom a legközelebbit, így egy határozott indulással az útra lépek.

Hirtelen történik, nem figyelek rendesen. Az egyik pillanatban még senki sehol, a következőben már fényszórók vakítanak el, az este csöndjét hangos dudaszó szakítja meg. Egy hatalmas szürke autó áll tőlem pusztán pár centiméterre. Kis híján elütött. 

- Hé, vigyázz már jobban - ordítja ki a dühös vezető, miközben fejét kidugja a nyitott ablakon. - Majdnem elgázoltalak!
- Sajnálom - habogok zavarodottan, tenyeremmel ellenzem a szememet, hogy lássak valamit. 

- Meg is halhattál volna - rázza fejét hitetlenül, majd végre vissza húzza az ablakát. Lassan kikerül, majd tovább hajt. A sarkon lefordul, és már nem látom. 

Csak meredten bámulok előre, a szívem hangosan ver, a fülem lüktet, és minden tagom remeg. Hevesen lélegzem, szinte kapkodom a levegőt. 

- Basszus - suttogom, még mindig zaklatottan túrok bele a hajamba, ajkamat véresre harapdálva sütöm le a szememet. 

Inkább gyorsan tovább megyek, meg se állok a buszmegállóig, ahol végre egy kissé megnyugszom. Megkapaszkodom a hideg fém oszlopban, fejemet oldalasan neki döntöm, élvezem, ahogyan a hideg a halántékomhoz ér. 

Leellenőrzöm a menetrendet, és keserűen veszem tudomásul, hogy arra a buszra, amit én akarok, még legalább fél órát kell várnom. Szuper, addig legalábbis meg fogok fagyni. 

Kisvárosból kisvárosba utazok Kanada szerte. Mindent teszek, csak hogy elkerüljem Calgary-t. Nem akarok oda visszamenni. Soha.

Már egy másfél hónapja csinálom ezt. Akkor este kezdődött. Hazamentem, összepakoltam egy bőröndbe, magamhoz vettem a pénzem, a gitárom és a fontosabb dolgaim, majd egy üzenet vagy bármi nélkül eljöttem.

A hatalmas zűrzavarban nem nagyon vették észre, hogy nem megyek haza, talán még normálisnak is tartották. Azonban most már biztosan kiderült. Biztosan mindenki tudja, hogy ő és én... és azt is, hogy ezért tört ki a verekedés. Én vagyok az oka. 

Nem lettem volna képes szembenézni velük. Egész biztosan még most is magyarázkodhatnék arról, miért nem meséltem semmit, miért titkolóztam. Pedig mi mást tehettem volna? 

Észre se veszem, de a gondolataim annyira elterelik a figyelmemet, hogy az a fél óra szinte elrepül. Mire feleszmélek, a busz ott áll előttem. Alig vannak rajta, mondhatni üres. A sofőrnek bizonyára ez az utolsó köre, így nincs más kívánsága, mint gyorsan végig rohanni az állomásokon, és hazamenni.

Veszek egy jegyet, majd hátravetődöm az utolsó ülésre. 

Fogalmam sincs, hogy most hova menjek, ahogyan arról sincs, hogy hol fogok legközelebb aludni. Azt gondoltam, szörnyen egyszerű lesz azt tenni, amit akarok. Újra megszökni az összes gondom elől, egy táskával és a gitárommal. Minden éjszaka más motelben aludni, egy olyan életet élni, amibe csak nekem van beleszólásom. Ahol nincsen család, barátság vagy szerelem. Egyedül én. 

A lábam közé szorítom a gitártokot, leveszem a hátamról a táskát, kiveszek belőle egy kis műanyag zacskót, amibe a fehér piruláim vannak. Amik minden egyes ment megmentenek. Beveszek hármat, iszok rá, hogy könnyebben lemenjen a torkomon. Lenyelem őket, halványan mosolyodok el, most már nincs miért aggódnom. Fejemet az ablaknak döntöm, lehunyom a szememet, és próbálok egy keveset pihenni, legalább addig, ameddig utazom. 

A fejemben újra és újra lejátszom a pillanatot, amikor az a kocsi, majdnem elgázolt.
Elmosolyodom.

Nem tudom hol vagyok. A fények körülöttem táncolnak. Tetszenek. Próbálom őket elkapni, de folyamatosan elúsznak előttem. Kezem erőtlenül nyúl utána, újra csak megszöknek. Tovább merengenek, néha-néha az egyik felragyog, de csak hogy tudjam, hogy ott van. Azt akarja, tudjam, sose érhetem el. Ismerős érzés.
Fekszem, lábaim és kezem szanaszét. Valami folyik mellettem. Büdös a szaga, hányingerforgató. Fintorogni akarok, de nem bírok. Egyre nehezebben tudom nyitva tartani a szememet, olyan, mintha ólomsúlyúak lennének. Minduntalan örökre le akarnak csukódni, csak hogy ne kelljen tovább látniuk a fényeket. Fáj nekik, túl erős.
- Még nem lehet - suttogom saját magamnak, a mássalhangzóim összefolynak, még én se érteném a szavaimat. - Még nem - ismétlem, jólesően mosolyodok el.
Azt mondják minden rendben lesz. Én is rendben leszek. Elveszik az összes érzésemet, megszabadítanak a bennem lévő rossztól. Felszabadítanak, elérik, hogy üres lehessek. Nem fog összekötni senkivel semmi, olyan leszek, akár egy csillag az égen. Egyedüli és elérhetetlen. Senki nem kaphat el, messziről figyelhetnek. Egy törött csillag, amihez elég lenne hozzá nyúlni, és felrobbanna. Mindent tönkrezúzna maga körül, anélkül, hogy akarná. Azonban ezt senki se tudja. Mert soha nem fogják már megérinteni.
Rab vagyok. Valaminak a rabja, amit nem ismerek. Ami megrémiszt. Amitől szabadulni akarok, menekülni. Jó messzire, hogy soha többé ne kelljen vele szembesülnöm.
Szilánkokon lépkedek. Minduntalan felvágják a lábamat, vérző nyomokat hagyva, hogy mindenki tudja merre tart az utam. Nem akarom. Pontosan az ellentéterére lenne szükségem. Eltüntetni a kín jeleit. Futni akarok, a talpam ég, ezer meg ezer láng nyaldossa.
Az elmém itt tart, nem hagyja, hogy elmeneküljek. Már nincs hova. Itt az idő, hogy végre felfogjam, mivel állok szemben. Széthasítja a fejemet, darabokra szaggatja a belsőm.
- Engedj el! - sírok, torkom mégis túl száraz ahhoz, hogy sikítsak. - Hagyj békén, egyedül akarok lenni!
Az emlékek megrohamoznak. Egy szőke tincs, egy kék szempár, egy féloldalas mosoly. Egy gitár, egy autó, egy csók, egy ölelés, egy érintés.
- Elég - ordítom, ahogyan csak kifér belőlem, enyhülést akarok. Megváltást.
A fehér pirulák. Azokat akarom.
Hol van a táskám? Abban kell lenniük? De én hol vagyok? Miért fekszem?
Belemarkolok valamibe, amit találok. Megrántom, úgy érzem, kiszakad a helyéről, nem elég stabil, hogy belé kapaszkodjak. A francba!
Mást keresek, tenyerem ügyetlenül keres. Nem találok semmit.
Egy sötét szobában vagyok, nincs kijárat, se egy ablak. Minden fekete. Néha visszatérnek a fények, villódznak előttem, csalfa reménnyel állnak elém, mintha ki lehetne szabadulni. A saját elmém börtönébe vagyok. Összezárva az összes szörnnyel, félelemmel és emlékekkel. A poklok pokla.
A fehér pirulák kellenek. Azoktól elfelejtek mindent.
- Segítség - nyögöm ki, a szám kiszáradt. Az ajkam cserepes. A vér vasas ízét érzem, amint erősen harapok. Csak próbálom enyhíteni a kínt, de csak rosszabb lesz.
Valaki segítsen rajtam.

- Avril, édesem - cirógatja meg valaki a homlokomat, úgy érzem, hogy vizes borogatást rak rá.
Erőtlenül nyitom ki  a szememet, a túlzott fény miatt nehezen pislogok. Először csak körvonalasan látok mindent, de bár pillanat múlva már kitisztul előttem a saját szobám. A régi posztereim, a gyerekes képek, amiket az inspiráló falamra akasztottam. Az egész visszaköszön.
Megnyugtat, amiért felismerem a helyet, és nem egy idegen környezetben ébredek.
- Anya? - nyögöm halkan, amint felismerem a ágyam szélén ülő nő arcát.
Az idő nyomott hagyott rajta, korántsem annyira kisimult és nyugodt, mint annak idején. Halvány mosoly fut át rúzsos ajkán, ujjával a fülem mögé tűr egy tincset, aggódóan néz végig rajtam.
- Semmi gond, itthon vagy - nyugtat meg halkan. - Már nincs semmi gond - ismétli, de nagyon úgy fest, hogy igazából csak magát győzködi. Ezen kívül azzal próbálkozik, hogy ne sírja el magát, és magabiztosnak tűnjön. Mégis én átlátok rajta. Valami szörnyűnek kellet történnie, ha ennyire össze van roppanva.
- Mi történt? - ülök fel lassan.
Mindenem sajog, ellenben ebben az esetben nem igazán érdekel. Válaszokra van szükségem. Úgy dörzsölöm meg az arcomat, mintha csak egy átlagos reggel akarnám kitörölni az álmosságot a szememből. Nem emlékszem semmire.
Anya nem válaszol, pusztán finoman megrázza a fejét, hogy erről ne most beszéljük. Bármi is legyen, eléggé megrázhatta.
Elfordítom a fejemet, és kinézek az ablakon. Valószínűleg kora reggel van, gondolom itt tölthettem az estét. A nap besüt a szobámba, fényt vetít a sötét bordó színre, amivel az egész helyiséget felruháztam. A régi íróasztalomnak támasztva ott egy koszos gitártok, illetve egy szakadt hátizsák. Sárosak. Tovább vezetem a tekintetem, egy üres gyógyszeres doboznál azonban nem jutok tovább, szinte megbűvölve bámulom. Minden bizonnyal az enyém.
Hiába nem emlékszem semmire, kezdem sejteni, mi történhet. Már jóval előtte gondolkoztam rajta, így nem meglepő, hogy végül ez lett. Mélyen legbelül ijesztő, amiért képes voltam rá, azonban legkívül ennek egy csepp jelét sem mutathatom. Muszáj fenntartani a látszatot, miszerint nem érdekel, és ez nálam belefér. Nincs más út, hogy felejthessek.
Anya észreveszi, kapkodva pattan fel mellőlem, elmarja a szemem elől, erősen szorongatja.
- Nem - rázza a fejét, szigorúan préseli össze a két ajkát.
- Mit nem? - ráncolom finoman a szemöldököm. - Nem szándékozom őket újra bevenni, anya - igyekszem a megnyugtatással, vagyis a lehetetlennel.
Haragszik rám, habár az aggódás mintha most egy kicsit felülkerekedett volna rajta. Vörös haja szoros kontyba szorítva, néhány ősz hajszál vegyült tökéletes frizurájába.
- Látod, mit tett veled a zene - folytatja, kapva kap az alkalmon, hogy meggyőzzön. Lemondóan húzza ki a dobozból kettő zacskót, benne még fehér bogyókkal. - Neked teljesen elment az eszed?! - teszi fel a költői kérdést hirtelen, miközben megrázza őket előttem. - Azzal kell, hogy felhívjanak az éjszaka közepén, hogy valahol bedrogozva fekszel?! - pillant rám könyörögve. Eléggé beesett az arca, nem tudom eldönteni, hogy sírni vagy üvöltözni van inkább kedve.
Az lenne a természetes, hogy lesokkol a hír, hogy ilyet tettem. Hogy védekezek, megígérem, hogy soha többet nem teszek hasonlót, illetve rádöbbenek, mennyire felelőtlenül viselkedtem.
Azonban ez egyáltalán nem történik. Nem voltam meggondolatlan, akartam, hogy ez történjen. Legalább végre van valami, amire nem emlékszek.
- Mi volt a célod, mondd csak? - csapja le őket az asztalra. Eddig aggódott, most látja, hogy jól vagyok, jöhet a szidás. - Meg is halhattál volna, felfogod? - suttogja meggyötörten, szinte felemészti a gondolat. Újra vált a hangulata, felszínre törnek az anyai ösztönök. Elsírja magát.
- Sajnálom - kérek bocsánatot gépiesen, bár egyáltalán nem gondolom komolyan.
Nem akartam meghalni, szó sincs róla. De legalább annyira el akartam veszíteni a tudatomat, hogy ne tudjam megakadályozni, ha mégis megtörténik.
- Sajnálhatod is - bámul rám, keresi a tekintetemben azt a lányt, aki még évekkel ezelőtt voltam. Keresheti, nincs már többé.
Üvegesen meredek rá, tudom, hogy kegyetlenség ez tenni vele. Nem terveztem, hogy megtudja. Pláne nem hogy őt értesítsék. Eleve azt sem akartam, hogy ilyen helyzetbe kerüljek. Távol maradni mindentől, és mindenkitől, ez volt az egyetlen vágyam. Erre gyakorlatilag visszahoznak Hanna-ba, ahol anya újabb "bizonyítékot" talált arra, miért is utálja a zenélést, azon kívül, hogy elvette tőle a bátyját.
- Szóltam apádnak, még ma idejön - jelenti még ki, aztán kisétál a szobámból. Nyögve, de feltápászkodom, be akarom csukni utána a bejáratot, viszont mielőtt még tehetném, szúrósan pillant vissza. - Az ajtó nyitva marad!
Inkább nem ellenkezem, úgyis még ma este elhúzom. Nem fogok találkozni apával. Lezuhanyzom, összeszedek pár tiszta ruhát, és megyek tovább. Ha azt hiszi, ez az incidens megrémít annyira, hogy itt maradjak vagy visszamenjek Calgary-ba, téved. Pontosan az ellentétét érte el.
Otthagyta az asztalon a fehér pirulákat. Annyira naiv, most biztosan azt gondolja, hogy ez egy botlás volt. Hogy letértem a helyes útról, de ez segít visszarázódni.
Viszont van egy gond. Szándékosan tértem le. És eszemben sincs ezen változtatni. Így most sokkal könnyebb. Nem kell gondolnom a tetteim következményeire, mert már nincsenek. Nem fogják soha többé megtudni, hogy mit csinálok, vagy hol vagyok, így probléma megoldva. Messziről elhitetem velük, hogy jól vagyok, nem kell aggódniuk. És közben azt az életet élhetem, ahol nincsenek érzések. Ahol nem emlékszem semmire. Ahol nem tart semmi fogva.
Hamisan mosolyodom el, visszateszem a gyógyszereket a táskámba, ahogyan még egy rakat tiszta ruhát is. A koszosokat a székemre dobom. Előkeresem a régi kedvenc fekete szoknyámat. Hozzácsapok tiszta fehérneműt, majd egyenesen a megcélzom a mosdót.
Nem időzök sokáig. Gyors fog-, haj-, és  arcmosás. Szőke fürtjeimet laza lófarokba fogom a fejem tetején, nem érdekel, hogy még nedves, és nem száradt meg. Magamra rángatom a ruhát, kilépek a gőzölgőző helyiségből. A szobámban még erősen festem ki magamat az egész alakos tükör előtt. Próbálom úgy csinálni, hogy a nappaliban tévéző anya ne vegye észre, de még túlságosan is aggódik értem ahhoz, hogy ne figyeljen árgus szemekkel.
- Ugye nem gondolod, hogy mész valahova? - áll fel sietősen. Beáll a szobám ajtajába, karjait összefonja a melle alatt, idegenül mustrál. - Apád perceken belül itt lehet.
Szándékoson nem válaszolok neki, csak folytatom a szemem túlzott kifestését. Mindig is szerettem erősen hangsúlyozni őket.
- Avril - szólongat, kezdi elveszíteni a türelmét.
- Csak jobban esik, ha kinézek valahogyan - hazudom lazán, még egy mosolyt is megeresztek.
Feltűnően gyanakszik, továbbra is méreget, mintha csak egyik percről a másikra felkapnám a táskám, és elrohannék. Bár pontosan ezt szándékozom tenni, azért nem ennyire egyértelműen.
Még egy jó darabig nem hajlandó elmozdulni, akár egy szobor, ott ácsorog. Én ennek ellenére természetesen viselkedem, mélyen bízok benne, hogy simán elmenekülhetek innen, anélkül, hogy bármiféle ellenállásba ütköznék.
- Hova tetted azokat a pirulákat? - vonja össze a szemöldökét, szemmel láthatóan megfeszül, amit észreveszi, hogy a tabletták eltűntek.
- Lehúztam őket a vécén.
Újabb kamu. És már meg se rendülök rajta, még bűntudatom sincs.
Anya se hisz nekem, közelebb lép, ellenőrizni akar. Éppen abban a momentumban csöngetnek, ezzel több mindent elindítva egyszerre. Anya megáll a mozdulatban, és egy "ez még nincs lezárva" pillantás kíséretében elmegy ajtót nyitni. Én pedig abbahagyom a sminkelést, mindent beledobok a táskámba, a hátamra kapom, ahogyan a gitárt is. Felveszem a bakancsom, így már indulásra kész vagyok.
Elkéstem, most már kizárt, hogy csak úgy megszökjek. Úgyhogy nincs más választásom. Muszáj lesz nyíltan a tudtukra adnom, hogy már nem irányítanak, tegyenek bármit.
Egy cseppnyi félelem nélkül sétálok ki az előszobába, ahol anya és apa halkan beszélgetnek. Amikor meglátnák, abbahagyják, mindketten némán pásztáznak. Nem telik sok időbe, meri felfedezik a hátamon a táskát. Szemük kissé kimered a látványtól, azonban még a kérdések tömkelege előtt elejét veszem a faggatózásnak.
- Elmegyek - húzom ki egy magamat egy kicsit, próbálok összeszedettnek tűnni.
- Tessék? - kérdezik szinte egyszerre.
- Az ki van zárva, azok után, ami történt - ellenkezik hevesen anya. - Menj vissza a szobádba!
- Nem tarthatsz itt, nem vagyok már tizenhét - adom a tudtára kissé kegyetlenebbül, mint szeretném.
- Úgy döntöttél, hogy esetleg Calgary... - kérdezi összezavarodottan apa. - Tudod, hogy örülnék, ha visszajönnél, rengeteg mindenről kell beszélnünk. És Chad is...
- Nem - üvöltöm el magamat. Még a neve hallatára is úgy érzem, minden összedől körülöttem. És ezt nem fogom engedni.  - Egyik sem - igazítom meg a táskámat a hátamon végül, kissé lecsillapodva. Pont ez kell ahhoz, hogy megtörténjen a baj. Az oldalsó zsebet nem húztam be jól, így kiesnek a tabletták. Egyenesen a földre kerül az összes.
Csend.
Felszedem őket, de felesleges rejtegetni immáron őket, úgyis látták.
- Mióta hazudsz ilyen könnyen? - fürkészi anya az arcomat. Hangja megtört és kétségbeesett. A kérdés a levegőben lóg, senki nem válaszol rá. Én se tudom már a választ. - Nem ismerek rád, Avril.
Talán most először szégyelli igazán, hogy ki is vagyok.
És talán én is. 

21. fejezet - Ezért megfizetsz

Drága Olvasóim!

Tudom, hogy nem most kellene megérkeznie a résznek, de az a helyzet, hogy nyár van, és eléggé nehéz összeegyeztetni a dolgaimat az írással. Úgyhogy előre is szólok: előfordulhatnak késések. Remélem ezekért nem haragszotok annyira, ígérem, hogy amint tudok rá időt szakítani, hozni fogom mindig őket. A következő rész pedig ismét csak csúszni fog, július 19.-én fog érkezni, mivel elutazom. :)
Nagyon szépen köszönöm a sok kommentet, amit kaptam az előző részhez, nagyon sokat jelent, amiért vannak új olvasók, és régiek is. Boldoggá tesz, hogy még mindig itt vagytok. Kitartás, már nincs annyira sok a blogból! Hálás vagyok az összes kedves szóért, amivel illettek, imádlak Titeket! És nagyon remélem, hogy tetszeni fog a rész!

Rengeteg puszi és hála, Azy
_________________________________________________________________

szeptember 4. 23:01

Talán túl idegesen pislogok felé, és talán túl sokszor. Esküszöm, hogy próbálok George szavaira koncentrálni, hallgatni a hülye locsogását arról, hogy már milyen régen szüksége volt már egy ilyen kis bulira, hogy kellene szereznie egy motort is, hiszen most jött ki egy új típus vagy mit tudom én, nem nagyon figyelek rá. Néha azért visszakérdezek, hogy tovább beszéljen, én meg tovább tudjak a társaságában rejtőzni. Ugyanis semmi kedvem nincsen egyedül ácsorogni valahol, esélyt adva ezzel arra, hogy Ő is észrevegyen.
- Figyelj, viszont azt hiszem váltanom kellene Chad-del pár szót, ha nem bánod...
A mondat kirángat a merengésből, automatikusan figyelek oda George-ra. Még legurítja az utolsó pár korty koktélját, majd leszáll a bárszékről.
- Persze, menj csak - mosolygok rá erőltetetten, de az egész annyira hamis, mert a szívem a torkomban dobog még a neve hallatára is. Ha George tudná, hogy amit meséltem, az mind róla szólt... Ő volt az, aki kihasznált és játszott velem. Ő volt az, akinek sose voltam fontos. Ő volt az, aki ezt nem azért mondta, mert azt szeretné, ha elengedném, hanem mert tényleg így gondolja. És pont George-nak köszönhetően kellett erre rádöbbennem. Neki köszönhetően fogom elfelejteni, mert ő sose szeretett, és teljesen felesleges nekem továbbra is reménykednem.
Unottan birizgálom a szívószálat, ki-be húzogatom a jéggel telt narancssárgás koktélomat. Észre se veszem, hogy valaki mellém ér, óvatosan szólít meg.
- Ne haragudj, le lehet ülni ide? - mutat a helyre, ahol még az előbb George ült.
Felnézek, akaratlanul is végig nézem a pasit. Nálam idősebb, legalább annyi idős lehet, mint Ryan. Egy fekete rövid ujjú inget visel, ami kihangsúlyozza izmos karjait, amit legalább egy tucat hatalmas tetkó díszít. Sötét hosszú haja van, amit egy lófarokba kötött hátul.
Összegezve nem tűnik olyan férfinak, akivel apa vagy Ryan szívesen látna. És ez pont kapóra jön.
- Nyugodtan - varázsolok egy széles mosolyt az arcomra.
- Logan Ross - mutatkozik be.
- Avril Lavigne - rázzuk meg egymás kezét, miközben ténylegesen is helyet foglal. Kicsit arrébb helyezkedem, hogy pont rálátásom legyen még George-ra és Chad-re, amint beszélgetnek. Pusztán egy pillantást akarnék rájuk vetni, azonban képtelen vagyok elsiklani a tény felett, hogy eléggé érzékeny témáról lehet szó, mert Chad eléggé feszültnek tűnik. Nem kéne, hogy érdekeljen, mégis semmi másra se tudok gondolni.
A saját szerencsétlenségem miatt lassan megrázom a fejem, szánakozva túrok bele a hajamba. Kicsit félretolom a koktélomat, és a bár másik oldalán pohárt törölgető pincérre nézek.
- Elnézést, két vodkát kérnék kevés jéggel - adom le a rendelésem gyorsan, mire csak bólint, és már készíti is elő.
Logan szemöldöke felszalad, hamiskásan mosolyodik el. Láthatóan meglepi, hogy keményebb italra váltok. Elveszem, amit kiszolgálnak nekem, egy pillanat húzom le. Ég tőle a torkom és kicsit fintorgok. Amint végzek, kissé hevesen vágom a pultra a poharat. Megragadom a következőt, ugyanígy egyszerre ürítem ki a tartalmát.
- Nem semmi - jegyzi meg vigyorogva, le sem veszi a szemét rólam.
- Kösz - sóhajtok egy aprót, végre én is viszonozom a tekintetét. - Honnan ismered Mayát? - vágok bele a beszélgetésbe.
- Ő a fodrászom, a múltkor szóba kerül, és meghívott - rántja meg lazán a vállát. - Hát te?
Túlságosan is rámenős és erőszakosnak tűnik, mégis valahogyan nem foglalkozok vele. Minden jól jön, ami eltereli a figyelmemet.
- Szintén a fodrászom - bólintok. - Kékre festette anno a hajam - mosolyodok el az emlékre.
- Kékre?
- Igen, emiatt Törpilla lett a becenevem - vallom be. Más esetben lehet kínos lenne elmondani, hogy huszonévesen néha így hívnak, azonban jelen pillanatban nem bánom.
- Érdekes, érdekes - hümmög még mindig szakadatlan jó kedvvel.
- Az - vigyorgok rá. Most tűnik csak fel, hogy erősen borostás az arca, ezzel elég erős kontúrt alkotva jéghideg kék szemeivel. És most látom azt is, hogy a nyakánál van egy heg, mintha csak valaki kést szorított volna a torkához.
Összeráncolt homlokkal térképezem fel, bármennyire is nem szeretném beismerni, kénytelen vagyok, hogy nem túl biztató a külseje. Nem szeretek ez alapján ítélni, de ha az emberen hegek vannak, millió tetkó és ráadásul legalább száz kiló és két méter magas, akkor a legnormálisabb ember is aggódni kezd.
Habozok, egy időre elbizonytalanodok, hogy mennyire jó ötlet egy vadidegennel összehaverkodni. Még utoljára Chad-re pillantok, amit igazán nem kéne. Mert találkozik a tekintetünk. Nem tudok sok mindent leolvasni róla, csak pont annyit kapok el, hogy utánam szúrósan méri végig Logan-t is.
Ez az erőt ad arra, hogy elhessegessem a jobbik felem óvó szavait.
- Hány éves vagy? - fürkész sűrű szempillái mögül, ezzel kirángatva a gondolataim közül.
- Huszonhárom - mosolyodok el. - Nem látszik, mi?
- Fiatalabbnak tippeltek - jelenti ki, viszont nem annyira megrendíti meg a dolog. - Így tíz év korkülönbség van közöttünk - simít végig sötét haján, bár teljesen felesleges. Annyira szoros copfban van, hogy egy hajszál se mer ellenkező irányban állni.
- Ha Maya a fodrászod, akkor te is itt laksz Calgary-ban? - terelek témát, kérdőn pislogok Logan felé.
- Pár évig Torontóban voltam, de maradni akarok - meséli, majd kapva kap az alkalmon, és ő is gyorsan leszólítja a pincért, ellenben ő whiskey-t kér. - Jártál már ott?
- Nem, de szeretnék. Egyébként miért voltál ott? - érdeklődök, mindig is vonzott a város, azonban még egyszer sem volt alkalmam oda utazni.
- Mert börtönben volt.
Hirtelen tűnik fel, alig veszem észre, hogy mellettem terem. Egy percre se néz rám, egyenesen Logan-re bámul, szinte képes lenne megölni.
- Oh, Kroeger, már csak te hiányoztál - sóhajtja fáradtan, gúnyos mosolyra húzza a száját.
- Fogd az italod és takarodj innen - utasítja hidegen és fenyegetően.
- Mit képzelsz magadról?! - csattanok fel én is, ezzel végre elérve, hogy néhány szempár ránk szegeződjön. Az, hogy Logan börtönben volt, elég gyorsan bekapcsolja a vészjelzőmet, azonban jobban érdekel, hogy fenn akadjak azon, nekem senki se szabhatja meg, hogy mit csináljak. - Te takarodj innen! - szólok rá erélyesen.
- Bár máskor vevő lennék egy jó kis bunyóra, de ez most nem éri meg - issza ki a whiskey-t. - Bocs, Avril - simítja végig a vállamat, mire Chad megfeszül, és Logan keze felé kap, és erőteljesen fejti le rólam az ujjait.
- Tűnés - szűri a fogai között az egyetlen szót, mire Logan gúnyosan felnevet, és kikerüli.
Hitetlenül bámulok utána, el sem hiszem, hogy ennyire könnyen feladja és lelép, csak azért, mert Chad azt mondta neki. Villámokat szóró tekintettel meredek az előbb említett személyre, most én vagyok az, aki képes lenne ölni.
- Ez mire volt jó? - támadok neki dühösen. - Hogy süllyedhetsz ilyen mélyre? Csak azért elüldözöd, mert velem beszélget? Mondd csak, nem unod már, hogy tönkreteszel mindent?! Akkora egy...
Nem fejezem be, mert Chad megragadja a karomat, és leránt a székről. A megdöbbenéstől először köpni-nyelni nem tudok, de hamar feleszmélek, és hangosan kezdek el ordítani vele. Ezzel már alaposan felkeltjük mások figyelmét is.
- Ne merészeld! Hova viszel mégis, engedj már el! - folytatom, miközben folyamatosan igyekszem kiszabadulni a kezei közül.
- Levegőzünk - adja a tudtomra, és kiráncigál a bár ajtaján, ami hangosan csukódik mögöttünk. Még pont elkapom Maya és Ryan döbbenetét. Lesz mit megmagyaráznom. Már nagyon unom ezt.
Kint hűvös szél fúj, rögtön kiráz a hideg, és libabőrös leszek. A város nyüzsög, rengeteg autó száguld el az előttünk lévő úton, mindenhol fények és lámpák, dudaszó. Késő esti forgalom.
Chad lazít a szorításon, és elenged.
- Nehezedre esett? - mosolyodok rá gúnyosan. - Barom! - dörzsölöm a karomat.
- Éppen most mentettelek meg egy olyan férfitól, aki kétszer is megerőszakolta az akkori barátnőjét - jelenti ki nyugodtan.
Mivel erre az információra egy kicsit se számítok, teljesen lesokkolódok. Egy szót sem vagyok képes kinyögni, meredten bámulok Chad-re. Aki meg pontosan erre a reakcióra számított.
- Na ugye - jegyzi meg fölényesen, majd lazán neki dől a falnak, hosszan fújja ki a levegőt. Az éjjeli várost kémleli, miközben szándékosan nem akar újra felém fordulni.
- Értékelem - suttogom. - De semmi szükség nem volt arra, hogy "megments" - szedem össze a bátorságomat. Nehezemre esik minden egyes hang, amin kijön a torkomon, szinte már kapar. Tudom, hogy nem szabad elgyengülnöm, ellenben a közelsége megrendít.
- Semmi szükség rá? - ismétli meg halkan, a földre szegezi a tekintetét. Azt hiszem megbántottam, és hiába vagyok azon az elhatározáson, hogy az emlékekkel együtt elfelejtem még a létezését is; nem sikerül. Újra kudarcot vallottam.
- Semmi - erősítem meg. - Nem kell játszanod a hőst, csak azért, mert Ryan a barátod. - Halálosan nyugodtan beszélek, egy csepp idegesség sincs bennem, csak fájdalom. Szinte kézzel tapintható a feszültség, amit okozok. - Ugyanis George-nak hála rájöttem, hogy tényleg soha sem voltam neked fontos.
- Mi van? - kapja felém a fejét. Összeráncolt homlokkal bámul rám. - Hogy érted...
- Hogy rájöttem? - vágok közbe. - Tudod olyan hülye voltam, hogy egy ideig még reménykedtem - kúszik fel az arcomra egy gúnyos mosoly. - Viszont elmeséltem George-nak az egészet, aki segített meggyőzni róla, hogy nem szabad tovább szeretnem téged, mert ez teljesen viszonzatlan - fejezem be, itt már ki is nevetem magamat. Szánalmas vagyok.
- George?! - képed el. Ellöki magát a faltól, idegesen lép elém, akaratosan ragadja meg a vállamat. - Avril, te azt mondtad neki, hogy még mindig szeretsz?
- Miért fontos ez? - ráncolom a homlokomat, kissé megijeszt, hogy ennyire heves. - De egyébként igen... És lehet az, hogy megcsókolt, egy jel volt. Tovább kell lépnem.
Most rajta a sor, hogy képes legyen bármit is kinyögni. Elereszt, fel-alá járkál, gondolkozik. Szinte már látom, ahogyan a kis fogaskerekek zakatolnak az agyában.
- Nehogy most azon húzd fel magad, hogy találkoztam vele - rázom a fejemet hitetlenül. - Semmi közöd ahhoz... - kezdenék bele, de süket fülekre találok, mert Chad az egyik pillanatban még ott áll előttem, utána egy "Ezért megfizetsz" mondat kíséretében beviharzik az ajtón.
Nem maradok kint egyedül tovább, rögtön utána eredek, feltépem a bejáratot, zavarodott tekintettel kutatom. Hamar ráakad a szemem, de a látványtól ledermedek, és egy lépést se teszek.
George a falhoz van szorítva, feje hangosan koppan a faburkolaton. Valamit éppen magyaráz, azonban Chad agya már teljesen elborult. Meg se hallgatja, a következő pillanatban pedig öklével hatalmasat üt, aztán abba se hagyja, csak veri, mire George szájából kiserken a vér, egyenesen az ingére csöppenve.
Mire feleszmélek, már többen is mozgásba lendülnek, és próbálják lefogni, de nagyon nehezen megy, az összes kezet lerántja magáról, és tovább veri. Ekkora már valószínűleg betört az orra, hiszen ömlik belőle a vér. Egy perce sincs levegőt venni, érkezik a következő ütés, és a következő.
Tehetetlenül állok, és bámulok. Fel sem fogom, mi történik. Soha életemben nem láttam még ilyennek Chad-et. Nem kegyelmez, nem hagyja abba, csak püföl folyamatosan, mintha csak egy bokszzsák lenne előtte, és nem egy ember.
Aztán hála az égnek többen lefogják, mielőtt még halálra verné. Mindenki ordít, hangzavar van, az emberek közelebb mennek, vagy látni akarják, hogy mi folyik ott, vagy megakadályozni. Maya félreáll, és sírva fakad, el sem hiszi, mi lett a születésnapjából. Ryan fél kézzel átkarolja, közelebb húzza magához, apró puszit nyom a hajára.
Hívják a mentőket.
George a földre rogy, tiszta vér mindene. Ahogyan Chad ökle is.
Ez egy rémálom.

A bár körül legalább két rendőrkocsi és egy mentő. Kék és piros fények szelik át a késői sötétséget. Mindenhol bámészkodó emberek az utcán, mindenki kíváncsi mi történt. Maya még mindig Ryan vállán vigasztalódik az elrontott este miatt, Daniel és Mike egy rendőrrel beszélgetnek. Nem nehéz kitalálni, hogy kinek az ügyében akarnak máris lépni.

Én ott állok a zűrzavar közepén, nem foglalkoznak azzal, hogy mi van velem. Azzal, hogy a mellkasom szúr, mert a szívem éppen kiszakadni készül. Hogy homályosan látok, a világ forog körülöttem, és úgy érzem zuhanok. Egy olyan helyre, ahol senki és semmi se vár.
Fogom a táskámat, kisimítok egy kusza tincset az arcomból, és elmegyek a helyszínről. Nem akarok többet látni.
Senki se veszi észre, hogy már nem vagyok ott. Senki se veszi észre, hogy újra könnyek szántják végig az arcomat.
Ez volt az utolsó alkalom, hogy Chad miatt sírok. Soha többet. Végeztem.
Egy ideje már csak jól viselkedtem, szinte mindig azt tettem, amit elvárnak tőlem. És mit kaptam érte? Csalódást. Fájdalmat. Szenvedést.
Hát akkor újra a régi leszek.