20. fejezet - Az egyetlen kívánságom

Drága Olvasóim!

Ezek az utolsó részek már megvannak tervezve, úgyhogy megígérhetem, hogy ezzel beindul a végső cselekményszál, és te jó ég, imádom írni, felpörögnek az események, nem is kicsit! Csak figyeljetek oda, hogy mikor mi történik, mert később még ezek még fontosak lesznek.:)
Ismételten köszönöm, amiért még itt vagytok mellettem, és megosztjátok velem a véleményeteket, és nagyon remélem, hogy nem fogok csalódást okozni a folytatással! Ez a Ti történeteteket is, úgyhogy komolyan számít, mit miképpen láttok. Imádlak Titeket!

UI: Legkésőbb holnap válaszolok a kommentekre, de még ma este is megpróbálom. :) (+A fejezetet nem sikerült átolvasnom, sajnálom az esetleges hibákat!)

Millió puszi, Azy
_________________________________________________________________

augusztus 27. 14:20

- Majd mindenre magyarázatot adok, csak menj - lökdösöm előre George-ot, akit elég nehezen lehet rávenni, hogy ne álljon meg kérdezősködni apáról, és arról, hogy mégis miért adta ránk az áldását.
- Avril, semmit se értek - lép ki a kapun.
- Várnál egy kicsit? - fordulok felé felháborodottan, a szemeim szinte villámokat szórnak. Újra a kapura irányítom a figyelmemet, becsukom magamat mögött.
- Nos? - néz rám, felhúzza a szemöldökét. - Nem akarsz valamibe beavatni? Mióta is vagyunk együtt? - fonja össze maga előtt a karjait, számonkérően mustrál.
Hatalmasat sóhajtok, szemeimet egy pillanatra lesütöm, csendesen átkozom magamat azért, hogy ebbe az egészbe belementem. Minden kezd összezavarodni körülöttem, már azt se tudom, kinek mit mondtam.
- Menjünk kacsákat etetni, ígérem, út közben elmesélem, oké? - pillantok könyörögve. - Ez az egész bonyolult, képtelenség csak így kinyögni.
- Remélem betartod a szavad - rázza meg egy kicsit a fejét, még mindig amolyan "ezt nem hiszem el" stílusban. Nem érti, hogy miért kellett ilyet kamuznom.
- Betartom - bólintok.
- Akkor gyere - adja meg magát, elindulunk a kocsija felé.
Egy szó nélkül ülünk be és indulunk el, nem tudom, hogyan lehetne ezt az egészet normálisan tálalni. Hazudhatnám azt, hogy egyedül a csók miatt hiszik ezt, viszont így még mindig magyarázat nélkül marad az a kérdés, hogy mégis miért nem vallottam be, hogy egyszeri alkalom volt?
- Tehát... - kezdi el helyettem, kérdőn pásztáz oldalról.
- Tehát - ismétlem meg, lenyelem a gombócot a torkomban, és úgy döntök, ezúttal őszinte leszek. - A bulin megcsókoltalak, és akkor azt állítottam, hogy azért volt, mert túl sokat ittam.
- Sokat is ittál, hidd el - vág közbe, jelentőségteljes pillantást vet rám.
- George, éppen azzal küszködök, hogy elmondjam, mi lenne, ha hagynád, hogy befejezzem? - csattanok fel. Nem feltétlen rá vagyok ideges, csak éppen túl akarok lenni ezen az egészen, és nem segít, ha megszakítanak.
- Jó, sajnálom - emeli fel a fél kezét védekezően a kormányról. - Nem szólalok meg a végéig.
- Köszönöm - engedem ki a bennem lévő levegőt. - Az igazság az, hogy nem csak az ital miatt volt. Féltékennyé akartam tenni valakit, aki... nem is tudom, aki fontos volt számomra, de neki én már nem annyira - hadarom egyre gyorsabban. - Meg akartam neki mutatni, hogy nem függök tőle, hogy nem érdekel, mit gondol és ilyesmi, ellenben rosszul sült el az egész, és már bánom, viszont nem lehet visszacsinálni.
Megállok, ajkamat beharapva kezdem a karkötőimet birizgálni. Nem szabad sírnom, most tényleg nem, elég. Mély levegőt veszek.
- Mindegy is. A lényeg, hogy apa félreértette a dolgot, és azt gondolta együtt vagyunk. Miközben ő rólad beszélt, én arról a másik személyről, így már képtelenség volt kimenteni magamat - vallom be.
George furcsállva vonja össze a szemöldökét. Próbálja értelmezni a hallottakat, meg se lepi, hogy van valakim. Vagyis volt.
- Értem - jelenti ki végül. - Rosszabbra számítottam - poénkodik. Nem vicces George, ez már így is elég rossz!
- Viszont ne aggódj, a mai nap alkalmával "szakítunk" - rajzolok idézőjeleket a levegőbe. - Vége van.
Bár nem mondom ki hangosan, hogy mégis mire utal, hogy vége van, ő is leveszi, hogy nyilvánvalóan a másik kapcsolatra célzok. Hiszen már annak már azelőtt vége volt, hogy elkezdődött volna.
- Megérkeztünk - jelentem ki gyorsan, még mielőtt olyan sablonokkal tömné a fejem, hogy "sajnálom". Nincs erre szükségem.
Kiszállunk a kocsiból, körülnézek. Az ég tiszta, és csak halványan süt a nap. Még az időjárás is alkalmazkodik a hangulatomhoz. A szél fúj, de szerencsére nem annyira erősen, így még élvezhető az idő. A körülbelül tőlünk tíz méterre lévő tó vize nyugodt, csak a teteje fodrozódik finoman. Eléggé sok kacsa van rajta, leginkább középtájékon úszkálnak, azonban ha dobálunk nekik kenyeret, akkor egész biztosan közelebb jönnek.
A tó mögött egy erdő kezdődik, így csak az egyik oldalról lehet megközelíteni. Itt padok vannak félkörbe felállítva. Rajtunk kívül csak pár ember lézeng erre, ők a közeli hegyről jöhettek le.
George kivesz a hátsó ülésről egy zacskót, benne a kenyérrel.
- Tessék - nyújtja felém a felét.
- Köszi - fogadom el, közelebb megyünk a tóhoz.
Leguggolok a szélére, darabokat tördelek, és behajítom a vízbe. Néhány kacsa már fel is figyel a csobbanásra, így közelebb úszik. Kiskoromban rengetegszer jártunk el apuval ilyen helyekre, kicsit már hiányzott.
Mellém ér, ő is ugyanazt teszi, mint én, vagyis leereszkedik, és etetni kezd. Természetesen viselkedik, mintha tök megszokott lenne, hogy mi ketten közös programot csinálunk. Pedig annyira nem az! Hányszor is találkoztunk? Mihelyst megérkeztem a stúdióban, később a mosdóban egy szál melltartóban, aztán akkor is jártam már itt, amikor Chad nála hagyta az egyik gitárját, és eljöttünk. Aha, akkor hajtottam árokba a kocsijával. Klassz emlék. Legutoljára pedig a bulin. Mégis ezekből a röpke találkozásokból, hogy jutottunk ide?
- George - szólalok meg hirtelen.
- Igen? - fordul felém mosolyogva.
- Ez az egész annyira furcsa - vallom be, és muszáj felnevetnem. - Alig ismersz, mégis miért vagyunk itt?
- Mert alig ismerlek - vigyorodik el. - Nézd, tudom, hogy az egész "kedvellek" dolog hirtelen jött, én is tudom, ahogyan azt is, hogy előtte jelét se mutattam. Viszont a csók után rájöttem, hogy érzek valamit - rántja meg a vállát.
- De tudod, hogy én... - kezdek bele. Azt várom, hogy közbevágjon, és ne nekem kelljen kimondanom, de pechem van, ő nem ilyen. Csak kedvesen vár. - Én mást szeretek - vallom be.
Fáj kimondani, és szembesülni vele, hogy még mindig így van. Bárcsak eltudnám mulasztani az érzést, bárcsak semmisé tenném, akkor nem szenvednék. Bárcsak ne találkoztam volna vele, bárcsak ne törte volna össze a szívemet. Az egyetlen kívánságom az, hogy minden emlékemtől megszabaduljak. De ez nem lehetséges, és én még mindig szeretem. Mindennek ellenére.
- El kéne felejtened - bámul rám komolyan. - Nem tudom mi történt, de te mondtad, hogy vége van. Talán így kellett lennie - tanácsolja.
- Tudom.
Nem bírom állni a szemkontaktust, helyette a kenyeret morzsolgatva kikerülöm és leülök a padra, ami mögöttünk áll.
Igaza van, semmi kétség. Nem véletlenül történt az, ami. Ő volt az oka.
- Amikor megkérdeztem, hogy fontos voltam-e neki valaha is... - suttogom. - Azt mondta sajnálja. Szerinted lehet, hogy...?
- Hogy? - ráncolja össze a szemöldökét, hátrafordul. Majd inkább teljesen feláll ő is, és leül mellém a padra.
- Mi van, ha csak azért mondta, mert azt akarta, hogy úgy érezzek, ahogyan most? - Hangosan kimondani, még kellemetlenebb, mint gondoltam. - Ha azért tette, hogy megutáljam és tovább lépjek?
George kerüli a tekintetemet, ami rosszat jelent. Egyenesen a tavat nézi, szemeit a fény miatt kissé hunyorítva tartja. Már azt hiszem néma marad, de szerencsére megtöri a csendet.
- Nem hiszem. Ha azt mondta, el kéne fogadnod. Semmi értelme azon gondolkoznod, hogy "mi van, ha..." - Őszintén, nyugodtan és halálosan komolyan beszél. Lehajtom a fejemet, a földet kezdem meredten bámulni.
Szóval nem. Tényleg nem voltam fontos neki, nem szeretett. Az összes reményem abban a pillanatban összeomlik, és hirtelen nagyon üresnek érzem magamat. Mint akit megfosztottak az életétől. Nehezen lélegzem, egyre nehezebben veszem a levegőt, és már csak azt veszem észre, hogy a kezemet a szívemre szorítom, és zihálok.
- Hé, jól vagy? - teszi a hátamra a tenyerét, fel-le simogat, próbál megnyugtatni.
- Igen, csak egy kicsit megszédültem - magyarázkodom, igyekszek egyenletesen lélegezni. - Semmi gond - jövök rendbe, felemelem a fejemet is. Kisimítom az arcomból a hajtincseket.
- Sajnálom, nem akartalak megbántani - veszi el a kezét. - Csak azt gondoltam, jobb, ha nem hitegetlek.
- Jobb - bólintok egy aprót. - Mehetnénk? - vetem fel hirtelen az ötletet.
- Már most? Hiszen alig vagyunk itt negyed órája! - Arcára kiül a csalódottság.
- Otthon akarok lenni - suttogom.
- Oké - sóhajt egy aprót némi habozás után. - Induljunk!

A következő egy hetet egyedül töltöm. Hiába hittem azt, hogy az a két nap elég arra, hogy kisírjam magamat, tévedek.  Az ajtómat csukva hagyom, és a George-dzsal való nem létező szakításra hivatkozva senkivel se beszélek, csak enni megyek ki néha.
Napközben egész végig a zenémmel foglalkozok, dalokat írok, Hiszen hamarosan kiadják az első kislemezem, és ha sikeres lesz, akkor talán szerződést is kapok a lemezcégtől. Viszont meg kell érte küzdenem, nekem is reklámoznom kell. Muszáj mindent megtennem, hogy most ne bukjak el. Fogalmam sincs melyik dalt válasszam, persze elég erősen ajánlották az Sk8er boi-t, azonban én egy másikat szeretnék. Tulajdonképpen a Let me go lenne a legmegfelelőbb, de azt... még mindig úgy gondolom, hogy ahhoz egy hang illik. Akivel már képtelenség, hogy bármikor is együtt énekeljek.
A telefonom csörgése szakít meg, kénytelen vagyok félrerakni a gitárt, és a kottát, és megnézni ki hív. Mivel George már tudja, hogy semmi kedvem bárkivel is találkozni, kíváncsi vagyok. Maya.
- Szia - szólok bele. Mellettem volt, amikor kellett, és nem bocsátanám meg magamnak, ha most neki kellenék, és cserben hagynám.
- Szia  - köszön vidáman. - Tudod milyen nap van ma?
- Öööh.. szeptember 4.? - ráncolom össze a szemöldököm, miközben az asztalomon lévő naptárra lesek.
- A helyes válasz az én születésnapom - cicceg.
- Te jó ég, nem is mondtad soha, boldog születésnapot! - döbbenek le.
- Köszönöm! Ami azt illeti, nem csak ezért hívtalak. Tartok ma este egy kisebb összejövetelt, és szeretném, ha te is eljönnél - kér meg.
- Kik lesznek ott? - bizonytalanodok el.
- Most nem az a lényeg - nyavalyog finoman. - Hanem az, hogy kimozdulj, és újra kezdj el élni!
- Így is élek - mormogom halkan, de meghallja.
- Csak félig!
- Nem is tudom - sóhajtok. - Egy buli és én most teljesen elképzelhetetlen... Nem vagyok olyan kedvemben.
- Av, csak az én kedvemért! Sokat jelentene - kérlel.
Egy ideig még gondolkozom, nem akarom újra és újra elmondani, hogy nem. Egész biztosan nem fog békén hagyni, ameddig igent nem mondok.
- Benne vagyok - túrok bele megadóan a hajamba. Úgysincs más választásom. - Hányra menjek hozzátok?
- Á, köszönöm! - Hallom, ahogyan elmosolyodik. - Tízre, és nem nálam lesz, hanem az Impact-ben.
- Rendben, megjegyeztem - mosolyodok el halványan én is. - Számíthatsz rám, ott leszek.
- Gyere Ryan-nel, őt is meghívtam - nyögi be még így a végén. - Puszi!
A vonal megszakad, Maya letette. A szemöldököm a magasba szalad, teljesen be van zsongva. Mondjuk megértem, az ember csak egyszer huszonnégy éves.
Az elkövetkezendő pár órában lezuhanyozom, hajat mosok, kifestem magamat és felöltözöm. Egy testhez simuló fekete ruhát választok, ami már ezer éve nem volt rajtam, pedig imádom. A szemeimet most csak felül húzom ki, a számat békén hagyom. A hajamat kivasalom, így egyenesen hullik a vállamra. Mire elkészülök, már rendesen el is szórakozom az időt, fél tízre leszek csak kész.
- Bejöhetek? - kopogtatnak az ajtómon, majd egy igen válaszra belép Ryan. Amikor meglát mosoly fut végig az arcán. - Szép vagy.
- Köszönöm. Te meg elegáns - mérem végig. Egy fehér inget visel, pedig ritka, hogy ő kiöltözik.  - Mikre nem képes Maya - forgatom meg a szemeimet.
- Maya... - ismétli meg a nevét ábrándozva, és úgy tűnik, kicsit elkalandozik.
- Kedveled? - kérdezek rá a nyilvánvalóra.
- Az nem kifejezés - rázza meg a fejét nevetve. - Na, elég ebből, menjünk!
- Ryan Peake, a vén róka, szerelmeees - nyújtom meg az "e" betűt, miközben vigyorogva húzom az agyát.
- Avril Ramona Lavigne! - szól rám felháborodottan, ellenben a szeme körül lévő kis mosolyvonalak, elárulják, hogy eszében sincs haragudni.
- Nem vagy ijesztő, még akkor sem, amikor a teljesen nevemen szólítasz - nyomok egy puszit az arcára, és kikerülöm. - De majd úgy teszek, mert szeretlek, oké? - indulok le a lépcsőn.
- Néha úgy érzem még mindig tizennyolc éves vagy - forgatja meg a szemeit.
- Néha úgy is nézek ki - röhögök fel.
És hasonlóan telik az odaút is. Húzzuk egymás agyát, viccelődünk és nevetünk. Közben beugrunk venni egy pezsgőt a szülinaposnak. Aztán mire megérkezünk, már szinte kedvem sincsen kiszállni, inkább maradnék, és tovább hülyéskednék.
A hely a város közepén van, egy elég nagy utcában. Két emeletes szórakozó hely, az alsó szinten van a bár. Világos hely, vannak kanapék és asztalok, ahová le lehet ülni. Kékes fényben játszik az egész, míg a felső egészen sötét, ugyanis ott helyezkedik el a tánctér, ami most nem üzemel, hiszen Maya kivette az egészet, csak mi vagyunk itt. És a program különben is röviden annyi lesz, hogy a kivetítőn nézünk régi képeket róla, a családja szól pár szót, ahogyan ő is, aztán zene és beszélgetés a továbbiakban.
Ugyan mi kicsit késve érkezünk, de már így is sokan vannak rajtunk kívül. Nem is tudtam, hogy Maya ennyi embert ismer. Igaz, nekem szinte ő volt az egyetlen lány barátnőm a városban, azonban ez nem jelenti azt, hogy ez fordítva is így van. Elvégre itt él, itt nőtt fel. Az lenne a furcsa, ha senkije sem lenne.
Hamar kiszúrjuk, a bárpult mellett áll, és éppen egy marék emberrel beszélget. Amikor meglát minket, rövidre zárja a dolgot, gyorsan elnézést kér, és elénk siet üdvözölni.
- Sziasztok! Annyira örülök, hogy eljöttetek!
- Boldog születésnapot - adom át neki a pezsgőt, miközben megölelem. - Köszönjünk, hogy meghívtál.
- Ugyan - enged el, legyint egyet.
Félreállok, hogy Ryan-nek is köszönhessen. Amint találkozik a tekintetük széles mosoly fut át mindkettőjük arcán, szinte le se tagadhatnák, hogy van valami. És bár még nem hivatalos, azt hiszem kár tagadni. Mivel én meg nem akarok ott bámészkodni, ezért távolabb megyek. Még a szemem sarkából látom, ahogyan Maya megöleli őt is, majd megcsókolja. Muszáj elvigyorodnom.
Szerencsével járok, mert elég hamar találok egy ismerőst, bár pont olyan valakit, akire egyáltalán nem számítottam volna
- Te jó ég - lepődök meg. - Mit keresel itt? - megyek oda George-hoz.
Fekete ing van rajta és farmer, ő is azért valamennyivel jobban öltözött ki, mint szokott. Amikor rájön, hogy kitől érkezik a hang, úgyszintén meglepődik.
- Avril? - merednek ki a szemei. - Ugyanezt kérdezhetném!
- Maya a barátnőm - magyarázom.
- Én megy April-en keresztül ismertem meg, akivel jártam - adja meg ő is az ittlétének az okát. - April és Maya is barátnők.
- És ennyire jóba vagytok? - ráncolom a homlokom.
- Nem mondhatnám, csak futólag - rántja meg a vállát. - Kérsz valamit inni? - mutat a pultra. Gyors tématerelés.
- Igen, az jó lenne - vallom be. Nagyon örülök neki, hogy most itt van, mert így legalább nem érzem magamat annyira egyedül.
A bárpulthoz megyünk, lehuppanunk két székre, rendelünk italokat. Nem tudom mennyi idő telik el beszélgetéssel, már csak arra emlékszem, hogy éppenhogy oldalra fordítom a fejemet. Akkor látom meg. Mike és Daniel körvonala homályosabb, egyedül Őt veszem észre, ahogyan köszönti Mayát.
Egyetlen oka van, hogy mindannyian itt vannak: ők fognak ma este játszani neki. Hiszen imádja a Nickelback-et! Miért nem gondoltam erre?! Egészen biztosan nem jövök el, ha tudom kik lépnek fel.
Elfordítom a fejemet, nem akarom tovább bámulni. Úgy kell tennem, mintha semmire se figyeltem volna fel. Próbálok továbbra is hallgatnám azt, amit George mesél, azonban képtelen vagyok. Rossz előérzetem van. Érzem, hogy valami nincs rendben, valami baj lesz.
Arról viszont még akkor sejtésem se volt, hogy vér fog folyni. Szó szerint. 

19. fejezet - Szabadulni akarok

Drága Olvasóim!

Íme, meg is hoztam a következő részt, ami az egyik kedvencemmé sikerült, nem tudom miért, pedig semmi extra nem történik benne, mégis imádtam írni. Remélem a Ti szívetekbe is valamennyire belopja magát!:)
A rengeteg támogatást pedig ezúttal is köszönöm, tudom, hogy mindig ezt mondom, de tényleg erőt ad az, hogy itt vagytok nekem, és olvastok! Hálával tartozom emiatt! :')

Sok-sok puszi, Azy
_________________________________________________________________

augusztus 24. 04:10

- Ne csináld már, nem ezt akartam - áll fel az ágyról, fájdalmas kifejezés ül az arcán. Elém ér, próbálja megfogni a kezemet, azonban kirántom. Ne érjen hozzám.

- Akkor mégis mit akarsz, elárulnád? - lépek egyet hátrébb. Nem bírom elviselni, hogy folyamatosan meggondolja magát, hogy csak szórakozik velem. - Kérlek világosíts már fel, hogy mi értelme annak, amit csinálunk?!
- Nem tudom - rázza meg a fejét, elfogadja, hogy most nem tűröm el, hogy hozzám érjen vagy megpróbáljon bocsánatot kérni. Elegem lett belőle. - De annak sincs értelme, hogy holnap reggel fogjuk magunkat, és haza megyünk. Már üzenetet is hagytál.

- El fogom intézni az üzenetet, ha emiatt aggódsz - mosolyodok el gunyorosan. - Viszont kizárt dolog, hogy eltöltsek veled egy napot ezek után - komolyodok el megint, bármennyire se szeretném, lerí rólam, mennyire megbántott. 

- Mi után? Avril, mi változott? - pillant rám tehetetlenül.

Tényleg ennyire nem érti? Nem fogja fel, hogy mit tett? Pedig annyira egyértelmű. Egy percig elgondolkozom rajta, hogy felesleges lenne erről beszélnem, hiszen Chad nem érti.

- Az a helyzet, hogy semmi nem változott, és ez itt a baj - nevetek fel keserűen. - Hiába nincs már Eva, nem fog változni semmi. Mert én csak arra vagyok jó neked, hogy néha szórakozz és utána elfelejts. - A fájdalom kitükröződik az arcomon, grimaszba torzul. Szánalmas és naiv vagyok. - Tudod, én sok mindent megtettem érted - halkulok el, szinte már suttogok. - Képes voltam, mert azt hittem, tényleg jelentek neked valamit. Úgy tűnik tévedtem. - Nem vagyok dühös vagy ideges. Nyugodtan közlöm vele, és ez már azt mutatja, hogy tényleg... tényleg vége. - Ne haragudj, de belefáradtam abba, hogy küzdjek kettőnkért, amikor te nem teszed.

Azt hiszem nem bír megszólalni. Gondolkozik. Mégis min? Tudja, hogy igazam van. És ha tényleg csak játszadozott, akkor most szépen elenged. 

Az agyam egyik része szeretné, ha tiltakozna. Ha azt mondaná, hogy ő is szeret, és bármennyire is fájdalmas lesz a részéről, megpróbálhatjuk. Ha megcsókolna, megmutatná, nem csak játékszer voltam számára, akivel elütötte az idejét. Mert hiába mondja, hogy csak engem félt... nem hiszem el. Ócska ürügy, amivel el akar menekülni. 

- Fontos voltam valaha is? - nyelem le a könnyeimet, vissza tartom őket. Nem adom meg neki azt az örömet, hogy sírni lásson. 

Ránézek, keresem a tekintetét, de a földet nézi. Most kell bevallanod az igazat, Chad. Legalább legyél őszinte. Ne verj át megint, most már úgysem számít. 

- Sajnálom - nyögi ki. Ennyit kapok, nem többet. 

Nem voltam neki fontos soha. 

Mindent értek.

Nappalok és esték váltják egymást. Több nap telik el. Nem megyek haza. Képtelen vagyok. El akarok tűnni mindenki elől. Egyedül vagyok. Délután van, a szobában mégis az összes redőny le van húzva, egy csepp fény sem érkezik be. Nem számít, a sötétség biztonságot nyújt. Egész végig alszok, álom álmot követ, amiktől szabadulni akarok. 

Átvert, kihasznált, játszott. 

Megfordulok, a fejemre húzom a fehér takarót, szememet lehunyva kényszerítem magamat arra, hogy ismét elmenekülhessek a valódi világból. 

Kopognak. Menj el! Nincs szükségem senkire. Hagyj egyedül!

- Avril, bejöhetek? - kérdezi finoman.

Nem nyitom ki a szememet, nem válaszolok, úgy teszek, mintha még mindig aludnék. Bejön, halkan becsukja maga mögött az ajtót. Közelít az ágyhoz, leül a szélére, ujjával kisimítja a hajamat az arcomból.

- Tudom, hogy fent vagy - mondja halkan. - Nézd, nem tudom mi történt tegnap, de már két napja fel sem kelsz. 

Nyugodt és kedves a hangja, törődik velem. Sajnálom, amiért bunkó vagyok, nem ezt érdemi, azonban képtelen vagyok megszólalni.

- Nem szóltam Ryan-nek, és apukádnak... - kicsit sóhajt. - Azt mondtad, hogy hétfőig maradsz, akkor haza kell majd menned. Nem kérdezgetlek, esküszöm, hogy miért, és mi történt, de....
- Maya - suttogom. - Kérlek ne!
- Muszáj felkelned - nyaggat. - Segítek mindenben, ígérem.
Lassan nyitom ki a szememet, üresen nézek a barátnőmre. Gyönyörű vonásai lágyak, mosolyog, bár tudom, hogy a látványomtól inkább sírni lenne kedve.
- Fáj.
A torkom száraz, szinte csak nyögöm a szót. Rekedt és elhalt a hangom, mindjárt elsírom magamat. 

- Tudom -  bólint egy kicsit aggódva. - De majd jobb lesz, minden rendbe jön - nyugtatgat. Nem mozdulok, keresztülnézek rajta, a mögötte lévő tükörre esik a pillantásom. Meglátom magamat. Mintha hallott lennék. Rettenetes a látvány, még én is megrettenek tőle.
Felülök, nehezen, de kikászálódom az ágyból, közelebb megyek. A csontjaimat gyengének érzem, úgy érzem, bármelyik percben összeeshetek.
Az ajkam cserepes, a bőröm sápadt és fehér, akár csak egy kísérteté. A hajam kócos, a szemem vörös a sok sírástól, a szemfestékem szétkenődve az egész arcomon.
- Lefürdök - határozom el, kikerülöm Mayát. - Már ha nem gond - teszem hozzá, mire csak hevesen megrázza a fejét.
- Dehogy.
Calgary közepén lakik. A ház alsó része a kávézó, felette bérelte ki a lakását. Nem túl nagy. Két hálószoba, egy nagy fürdő, illetve egyben van a nappali és a konyha. Otthonos és tiszta, mindenhol a kék szín dominál. Annak is inkább a királykékes változata. Szép, és nyugodt. Jól érezném magam, ha csak látogatóba jöttem volna.
Megkeresem a fürdőszobát, bezárkózom. Leveszem a rám izzadt a ruhákat, megszabadulok a zavaró karkötőimtől, amik már a bőrömbe nyomódtak. Beállok a zuhany alá, megengedem a vizet. A kissé forró cseppek először égetnek, azután megszokom. Az arcomra irányítom a sugarat, tenyeremmel megdörzsölöm az arcomat, és kivételesen most a tusfürdőt használva mosom le a rám száradt sminket. A testem minden egyes négyzetcentiméterébe alaposan dörzsölöm bele a vaníliás illatú gélt.
Még sokáig csak állok ott, a víz elmossa a könnyeimet. Utána erőt veszek magamon, és kiszállok, tisztára törlöm a hajamat, majd megszárítom. Egy egyszerű lófarokba fogom a fejem tetején, miután kifésültem. Még egyszer arcot és fogat mosok. Leakasztok egy kék köntöst, felveszem, majd kisétálok a fürdőszobából.
Maya a kanapén ül, kezében két gőzölgő tea. Amikor meglát, megint elmosolyodik, szerintem örül, hogy már nem egy zombira hasonlítok, és újra emberi formát öltöttem.
- Köszönök mindent - suttogom, elveszem tőle a bögrét. Beleiszok. Hm, cseresznyés. Még nem ittam ilyet, de eléggé finom.
- Igazán nincs mit - legyint. - Kerestem neked valami szerelést, amit talán még te is szívesen veszel fel - mutat egy kupac szépen összehajtott ruhára.
- Hálás vagyok - erőltetek magamra én is egy mosolyt, leteszem a teát, és a komódhoz megyek. - Akkor átöltözöm.
- Csak nyugodtan, megvárlak - nyugtat meg, a tévére szegezi a tekintetét, amiben éppen egy délutáni szappanopera sorozat megy.
Visszalépkedek a vendéghálóba, egyszeriben megrémiszt, hogy milyen körülmények uralkodnak. Félhomály, állott levegő, egy pohár állott és poshadt víz az ágyam mellett, aminek lepedője gyűrött.
Behajtom magam mögött az ajtót, gyorsan felveszem a tiszta felsőt. Fehér színe van, az ujja a könyökömig ér, fekete virágos minták díszelegnek rajta. Tökre nem az én stílusom, de már azért is örülhetek, hogy Maya befogadott magához, eszembe sincs panaszkodni. Felhúzom a fekete csőnadrágot is, majd újra a tükörbe nézek, csak hogy kicsit megnyugodjak, emberibb külsőm lett-e a legutóbbi óta.
Határozottan jobb, hogy az arcom tiszta, habár így semmi színem nincs. A ruháknak, a smink hiányának és a tiszta, felfogott hajam miatt rendezettnek lehet mondani. Ami vicces, mert bármennyire is tűnök normálisnak kívülről, belül félig üres vagyok.
Szellőztetek, felhúzom a redőnyöket, leszedem az ágyneműt, kiviszem a vizet, egyszóval rendet teszek magam után, semmi esetre sem hagynám, hogy ezt Maya tegye meg.
- Azt hiszem készen vagyok - ülök le mellé a kanapéra.
Rögtön lehalkítja a sorozatot, bár azt hiszem, nem is nézte igazából, csak valami alapzajnak kellett.
- Akkor jó - húzza fel a lábait, még mindig kissé aggódva fürkész.
Érzem magamon a tekintetét, és biztos vagyok benne, hogy fél percen belül rákérdez a dologra, ezért inkább gyorsan témát terelek.
- Ma nem dolgozol? - ráncolom össze a szemöldökömet, próbálok úgy tenni, mint akit még a válasz is érdekel, azonban az igazság az, hogy bármi másról szívesebben beszélek, mint magamról.
- Vasárnap van - válaszol, de aztán nem bírja ki, és elneveti magát.
- Hoppá - dörzsölöm meg a halántékomat. - Tényleg.
- Nem vagy a toppon - jegyzi meg óvatosan. Látszólagosan ezt a kis botlásomra érti, viszont van hátsó szándéka. Szeretne rátérni az igazi témára is. Hogy tegnap hajnalban miért hívtam fel sírva, hogy vegyen fel a házunk előtt, jöjjön értem, és segítsen, mert nem bírom ki. Hogy miért nem bírtam abba hagyni a bőgést, miért hajtogattam, mennyire fáj. Hogy mi történt.
- Pedig igyekszem - erőltetek magamra egy mosolyt.
Kérlek, csak ne hozd fel a témát, kérlek! Beleroppanok, ha most erről kell beszélnem.
- Nem kell megjátszanod, hogy jól vagy - jelenti ki hirtelen, megváltoztatja a hangsúlyt. Tudja, hogy érzékeny a téma, ezért próbál óvatosan és lassan közeledni, ahelyett, hogy letámadna.
- Maya, tényleg semmi bajom - nézek rá. Hazudós. - Rendbe jövök, oké? Csak felejtsd el, amit láttál, és ne mondj kérlek senkinek semmit!
- Na de Av... - döbben meg, nem hiszem, hogy arra számított, hogy ennyire elzárkózom előle.
- Kérlek - ismétlem meg, szememben a könyörgés csillog.
Habozik, döntésképtelen. Pontosan tudja, hogy nyaggatnia kellene, rávennie, hogy elmondjam a dolgokat, ezzel megkönnyebbülve. Azonban én meg pontosan tudom, hogy nem vagyok erre képes. Annyira megalázó, annyira fáj. Nem. Soha. Erről soha nem fogok beszélni senkinek. Titok marad.

Beveszik, amit mondok, úgy hazudok, mint a vízfolyás. A barátnőm jól van, szerencsére, csak repedés történt. Leesett a bicikliről. Igen, szerintem is eléggé szerencsétlen. Aha, minden oké, szuperül éreztük magunkat ennek ellenére is, már olyan rég láttam. Hogy nem nézek ki jól? Jaj, dehogy, nem történt semmi, csak fáradt vagyok, fel is megyek a szobámba, ha nem bánjátok. Persze, később beszélünk mindenről.
Soha nem hazudtam ilyen sokat.
Fekszek, nem gondolkozok. Csak bámulom a plafonom, az agyamba akaratlanul is emlékek ezrei kavarognak, nem hagynak nyugtot. Pedig az egyetlen vágyam az lenne, hogy élhessem tovább az életem nyugodtan, anélkül, hogy bármi is megzavarna.
George hív. Istenem, mikor érti meg, hogy semmit se akarok tőle? Hagyjon békén, ennyit kérek.
- Igen? - sóhajtok egy hatalmasat, nem bírom leplezni, mennyire nincs kedvem vele beszélgetni.
- Ráérsz ma? - kérdezi vidáman. Legszívesebben most rögtön leraknám a telefont, viszont nem akarok bunkó lenni.
- Nem - vágom rá. - Bocsi.
- Megértettem, hogy csak barátok lehetünk, ha amiatt aggódsz! - Na itt már feleannyira lelkes, mint az elején. - Viszont, ha azok lehetünk, akkor szeretnélek jobban megismerni... - magyarázza, még így telefonon keresztül is érzem, hogy mennyire fél attól, hogy visszautasítom.
Velem pontosan ugyanezt tették... Nem gondoltam volna, hogy egyszer át fogom tudni érzeni George helyzetét.
- De tényleg csak ennyi, oké? - sóhajtok egy hatalmasat, fáradtan a hajamba túrok. - Soha nem lesz több.
- Pontosan tudom - erősíti meg. Hát.. akkor így nem használom ki, tudja, mi a helyzet. - Szóval akkor ráérsz, ugye? - hallom, ahogyan vigyorog.
- Attól függ, mit szeretnél csinálni - húzom egy kicsit az agyát, azért nekem is muszáj elmosolyodnom. Furcsa, hogy előtte nem beszélgettünk, és barátok sem voltunk igazán, viszont nem bánom, ha ezen változtatunk. Maya tudja, hogy mi történt, George előtt színészkedhetek, nem fog faggatózni.
- Hát nem tudom emlékszel-e még arra, hogy hol lakom, de ott a hegy tövében van egy kisebb tó, etethetünk kacsákat, ha szeretnél. - Még neki is nevetnie kell a nevetséges ötleten. Azonban én csak lemondóan megrázom a fejemet, még nem vagyok olyan állapotban, hogy nevetni tudjak.
- Legyen - adom be a dereka, már előre bánom, hogy ebbe belementem. Viszont vagy ez, vagy egész nap a szobámban agyalok, ami egész biztosan nem vezet semmi jóra.
- Oké, akkor ott vagyok érted egy fél óra múlva - zárja rövidre a beszélgetést.
Mielőtt még bármit is tudnék mondani, lerakja. Ezután mivel nem tudok mit csinálni, várok. Nem veszem rá magam, hogy átvegyem Maya ruháit, sőt, miután több órát szenvedtem bennük, meg is kedvelem őket.
Fejemben azon gondolkozok, hogy vajon milyen lesz ez az egész, mennyire lesz gáz a csók után kettesben lenni vele, vagy megpróbálni barátokká válni, miközben eddig leginkább csak ismerősök voltunk. Kattog az agyam megállás nélkül, és éppen ezért elfelejtelek egy aprócska dolgot. Hogy ide jön. Apa beengedi. Aki azt hiszi, hogy ő a pasim.
Sajnos túl későn jövök rá, hogy végzetes hibát vétettem. Mire lesietek a lépcsőn, már tudom: elkéstem.
Apa és George egymással szemben áll, és ameddig az utóbbi ártatlanul közli, hogy értem jött, apa gyilkos szemekkel fürkészi. Azt hiszem az bántja a legjobban, hogy nem osztottam meg vele a dolgot, hogy rájött; nem vagyunk azért olyan viszonyban, hogy ezt megosszam vele. De ez még nem ok arra, hogy ennyire kínos helyzetbe hozzá George-ot, aki szerencsétlen azt sem tudja mi történt. És hol van egyáltalán ilyenkor Ryan?!
- Vigyázz a lányomra - jelenti ki komolyan. Aztán a lépteimre megfordul, és rám néz. A lépcső alján állok, ajkamba harapva rimánkodok. Látja rajtam a kétségbeesést, csak éppen félreérti. Azt hiszi azért vagyok ilyen, mert nem szeretném, hogy elriassza. Ezért színpadiasan megforgatja a szemeit, újra George-ra néz. Kinyújtja felé a kezét: - De egyébként áldásom rátok, legyetek boldogok meg minden - motyogja, látszik, mennyire nem gondolja komolyan.
George összezavarodottan kapkodja a fejét kettőnk között. Csak még mindig a számat rágva bólintok, a tekintetemmel pedig azt üzenem, menjen bele a dologba, majd mindent elmesélek.
Mert lesz mit elmesélnem neki. Ezek után kénytelen leszek beavatni a dolgokba. 

18. fejezet - Megszöktetlek

Drága Olvasóim!

Igen, elkéstem ezzel a résszel, de a hétvégén elutaztam, és így nem tudtam összehozni. Tudom, hogy béna mentség, és meg lehetett volna oldani, úgyhogy bocsánat! Ennél a résznél egy fontos fordulópontjához érkeztünk a történetnek, remélem majd tetszeni fog, nekem nem lett a kedvencem. Azt hiszem 25 rész lesz egyébként, valamennyire már megvan a vázlata a történetnek, de természetesen ez még alakulhat. :)
Nagyon-nagyon, sőt még annál is jobban köszönöm, amiért az előző részhez is írtatok, el se tudom mondani, mennyire sokat jelent egy-egy szó vagy mondat! Rengeteg hálával tartozom, imádlak Titeket, de komolyan!

Milliónyi puszi, Azy
_________________________________________________________________

augusztus 23. 09:51


Ellököm magamtól, letörlöm a számat, hitetlenkedve pislogok rá.

- Ez meg mi volt? - támadok neki idegesen, nehezen tudom felfogni, hogy most ez tényleg megtörtént. 

- Sajnálom, én csak... - kezdene magyarázkodni, de nincs rá szükségem, már így is elég hazugságot hallottam már. 

- Inkább busszal megyek - jelentem ki, nem is nézek rá, csak kiszállok az autóból, hangosan vágom be magam mögött. 

Nem érdekel George, nem érdekel, hogy vajon miért tette ezt, ki akarom verni a fejemből. Már így is elég zavaros minden körülöttem, nincs szükségem arra, hogy még ő is bekavarjon. Idegesen lépkedek, még hátra nézni se merek, inkább csak megyek előre nagy léptekkel.

Hallom, ahogyan a kocsi tolat, és megáll mellettem. George segélykérően pillantgat felém.

- Szállj vissza, kérlek! - hajol át az ülésen, kinyitja a felém eső ajtót. - Tényleg megmagyarázom.

Kételkedve bámulok rá, erős a kísértés, hogy ott hagyjam a fenébe, és tényleg busszal menjek. Viszont megérdemel egy esélyt.
- Rendben - sóhajtok egyet, kelletlenül bekászálódom a kocsiba, újra beövezem magamat.
Elindulunk, egy ideig csak csend van, de aztán végre George megtalálja a hangját. Megköszörüli a torkát.
- A bulin azt hittem tényleg van valami közöttünk - kezdi el, de már itt nem bírom végig hallgatni, közbe vágok.
- És szerinted viccből mondtam azt pár órával ezelőtt, hogy hiba volt? - csattanok fel, nem bírom leplezni a felháborodásomat. George vagy nagyon hülye, vagy csak azt hallja meg, amit akar.
- Fogalmam sincs, reménykedtem, hátha talán... - szorít rá feszülten rá a kormányra.
- Hátha talán csak félek kifejezni az érzéseimet, és visszahúzódóan nem mondok semmit? - kérdezek rá, hiába próbálok ellene tenni, gúnyos a hangom, Nem akarom megbántani, de már kezdem unni, hogy mindenki kénye kedve szerint csókolgat meg, mintha az én beleegyezésem nem kellene. - Mert én pont olyan csaj vagyok, igazad van!
- Oké, tévedtem, belátom - emeli feljebb ő is a hangját. Ő csak azért ideges, mert totál nem erre számított.- De azért, ha egyszer meggondolod magad...
Hitetlenül nézek rá, reflexből már nyitnám a számat, hogy tisztázzuk, köztünk soha nem lesz semmi, de hirtelen eszembe jut, hogy ettől pontosan olyan éretlen és meggondolatlan lennék, mint régen. És erre nincs szükség. Ráadásul megsajnálom, annyira szerencsétlenül és bánatosan emeli rám a tekintetét...
- Rendben - ígérem meg neki, elvégre ebben nincs semmi. Csak egy ajánlat, és ha élből visszautasítom, száz százalék, hogy megbántom. - Majd akkor szólok - bólintok, és még egy mosolyt is megeresztek.
Igen, akkor még biztos voltam benne, hogy köztem és George között soha nem fog elcsattanni még egy csók. De talán pont az a szép az egészben, hogy én folyamatosan tévedek, hibát halmozok hibára.

Nem tudom pontosan mire számítok. Elvégre Chad Kroeger-ről van szó, nem is ő lenne, ha minden úgy történne, mint a normális embereknél. Pár nap telik el, tökéletes nyugalomban, amikor az egyik este megérkezik. De elég konkrétan, egyáltalán nem úgy, ahogy számítok rá.
Kezdjük azzal, hogy mindenki abban a hitben él, hogy az édesanyját látogatja a messzi-messzi Floridában már két napja. Éppen ezért még a fejemben sem fordul meg a gondolat, hogy nem ott van. Kezdhetem azt hinni, hogy egy megrögzött hazudozó, mindenkinek azt mond, amit akar, nem állítja meg semmi, ha akar valamit.
Tehát amikor kővel dobálja az ablakomat, jogosan gondolom azt, hogy valami baltás gyilkos akar az életemre törni. Még az a csoda, hogy nem habzó szájjal ordítozva reagálok a helyzetre, hanem megrettenve, a leggyávább módon próbálom figyelmen kívül hagyni, hogy pillanatokon belül az ablakom szilánkosra törhet. Ijedten a telefonomért nyúlok, utána újra leguggolok, nem akarom, hogy lentről látszódjon, hogy hol tartózkodok a szobában. Bekapcsolom a készüléket, és ekkor látom, hogy van egy halom üzenetem Chad-től, miszerint hajnali fél háromkor vár a ház előtt, mert megyünk. Ja és mint egy mellékes lábjegyzetként, hogy hazudjam azt apáéknak, hogy egy barátnőm balesetet szenvedett, és őt kell meglátogatnom egy közeli városban. Ez így eléggé béna kifogás, de maradjunk annyiban, hogy még lesz időm kidolgozni a részleteket.
Amikor már megnyugszom, hogy nem fogok meghalni, legalábbis nem ma este, jöhet a "teljesen elment az esze, biztosan nem megyek, hajnal van, hova mennénk, tényleg őrült" fázis, majd egy perccel később a "na akkor mit is vigyek fel".
Kapkodva készülök el, megírom a levelet apának, és azt is, hogy majd hívom, aztán gyorsan lesietek. Mintha csak valami bűnöző lennék, bepattanok a kocsiba, Chad pedig már gázt is ad. Elhajtunk, magunk mögött hagyjuk az ismerős utcákat, és amikor már biztos vagyok benne, hogy nem bukunk le, van bátorságom megkérdezni, hogy mégis mi volt ez az egész.
- Nem Floridában kellene lenned? - vonom fel a szemöldökömet kérdőn.
- De - bólint egyet. - Kellene.
- Akkor? - folytatom a faggatózást. - Mit keresel itt?
- Megszöktetlek, ha nem tűnt volna fel - dob felém egy vigyort, valamiért most igazán jó kedve van.
Mivel nem akarok veszekedni vagy elrontani valamivel a hangulatot, inkább témát terelek.
- És hova megyünk? -nézek azért ki az ablakon, pont akkor, amikor kiírja a tábla, hogy elhagytuk Calgary-t.
- Ne aggódj, Kanadában maradunk - nyugtat meg, mintha erről lenne szó. Egy sokat mondó pillantást vetek rá, ezzel is jelezve, hogy komoly a kérdésem. - Az egyik erdőben van egy házam, oda megyünk, mert senki se tudja hol van.
- Senki? - akadok fent ezen a kis apró részleten, a többit mintha meg se hallanám.
- Ezt mondtam, nem? - pillant felém, láthatóan nem érti, hogy miért döbbenek le.
- És én vagyok az első, akit oda viszel? - kérdezősködök, nem bírom visszatartani a vigyoromat.
- Ne örülj ennyire - sandít rám. - Még megfordulhatok.
- Nem, inkább befogom - védekezek rögtön, de a szám még is így fülig ér, el sem hiszem, hogy végre Chad is képes jelét annak, hogy fontos vagyok neki. - És mikor érünk oda?
- Ha egész éjjel vezetnék is sok óra lenne, de meg fogunk állni egy motelben - jelenti ki egyszerűen, mire lefagyok. Valójában erre nem gondoltam. Oké, együtt töltünk egy napot, de az alvás rész fel sem merült bennem. Chad-ben viszont úgy tűnik igen.
- Igen? - nyelek egyet, nem bírom elrejteni, mennyire megrémít ez az egész.
- Ettől így lesápadsz? - néz rám, miközben rámegy az autópályára.
- Nem, dehogy, jól vagyok - rázom meg a fejemet, de rosszul színészkedek.
- Ha attól tartasz, hogy le fogok veled feküdni ma este, csalódást kell, hogy okozzak - jelenti ki nemes egyszerűséggel, mire az arcom vörös lesz.
- Én... én - motyogom, de felesleges. Pontosan tudja, miképpen kell zavarba hoznia, és nem fél megtenni. Aztán a következő kérdésemmel magamat is őt is egyaránt meglepem: - Miért nem?
Nem tudom miért érdekel ez, de nagyon úgy hangzott, hogy nem is akar. Ez a tudat pedig idegesít.
- Mert te nem akarod, én meg ezt nyilván tiszteletben tartom - rántja meg lazán a vállát.
- Honnan tudod, hogy nem akarom? - következik a következő kérdésem. Oké, tiszta sor, hogy még nem érzem magamat arra késznek, hogy úgy is vele legyek, viszont ennek az oka tulajdonképpen az, hogy attól tartok, utána magamra hagyna.
- Ugyan, kérlek - neveti el magát.
- Chad, ez nem válasz! - háborodok fel egy kicsit.
- De komolyan felkészültél egy rendes válaszra? - fordítja felém egy kicsit az arcát, és amikor látja az eltökéltséget rajta, újra az útra figyel. - Mert alap, hogy szűz vagy, és félsz az egésztől.
Ha innék valamit, biztosan kiköpném, ha ennék valamit, biztosan félrenyelnék, és ha állnék, biztosan meg kellene kapaszkodnom valamiben, hogy a lábamon maradjak. De így csak lesokkolódok, próbálom megmenteni a helyzetemet, de egy szó sem jön ki a torkomon.
- Szóval eltaláltam - vonja le a következtetést. - Pedig csak blöfföltem.
- Ez így aljas volt - találom meg a hangomat. De már úgyis késő, kiderült számára az igazság, és ez gázabb, mint a legrosszabb rémálmaimban gondoltam volna. - Chad, én...
Valahogyan bocsánatot akarok kérni tőle, bár azt sem tudom miért. Hogy nem mondtam el? Hogy nem akarom csinálni?
- Ne hogy mentegetőzni kezdj, bassza meg! - képed el, hitetlenül vonja össze a szemöldökét, miközben rám emeli tekintetét. - Tudod, hogy ez mekkora dolog, amikor a csajok nagy része ribanc?
- Oké, az egy dolog, de néha úgy érzem az én hibám, amiért nem még jött össze - mondom halkan. - Talán valami baj velem.
- Az égvilágon semmi baj nincs veled, hidd már el - rázza meg a fejét, dühös rám, amiért ilyeneket gondolok.
- De mindig arra gondolok, hogy mi van, ha valaki nem akar velem lenni, mert ilyen vagyok, és mi van, ha az első alkalommal béna leszek, és ki leszek röhögve? És ha nem is vagyok jó, és ha valaki gáznak tartja ezt az egészet? - sorolom egyre gyorsabban, szinte levegőt se veszek. Nem tudom honnan lett hirtelen annyi merszem, hogy ezt mind Chad-re zúdítsam. Talán az a gond, hogy ezt eddig még senkivel se beszéltem meg, és most kapva kapok az alkalmon, hogy mindent kiadhatok magamból. Aztán amikor már elhallgatok, félve felé emelem a tekintetemet.
- Lenyugodtál? - mosolyodik el halványan, úgy tűnik jól szórakozik ezen az egészen. Én kevésbé. - Avril - sóhajtja. - Egyik miatt se érdemes aggódni, aki nem akar veled lenni, kiröhög vagy gáznak tart, nem is érdemel meg, nem kell velük foglalkozni.
- Ahj, mindegy, inkább hagyjuk - túrok bele zavartan a hajamban. Könnyű mondani, hogy nem érdemel meg, és ne foglalkozzak velük, azonban engem mégsem lehet meggyőzni.
- Komolyan mondom - folytatja, csak nem akarja hagyni a témát. - Nem tudom mondták-e már, de kurva szerencsés lesz az a pasi, aki megkap téged.
Ezt most úgy mondja, mintha biztos lenne benne, hogy nem ő lesz az. Persze, ő nem akar engem, így rohadt egyszerű, nem kell megvigasztalnia. Semmi szükségem a szánalomra, hogy "hidd el, szerencsés pasi lesz, de bocsi, én nem akarok szerencsés lenni". Már megkaptam ezt régebben, nem kell megint.
Nem szólok semmit, inkább kibámulok az ablakon. Nem akarok veszekedni már vele, azt hiszem ebbe a részébe már réges-régen belefáradtam. És elmagyarázni sincs kedvem, hogy immáron mivel bántott meg.
- Mi  a baj? - Jó, szóval észrevette, hogy elrontotta.
Kapásból azt mondanám, hogy "semmi", de ebbe is beleuntam. Ha nem mondom el, nem fog változni az ég világon semmi, és én ezt nem akarom.
- Mindig emlékeztetnem kell magamat, hogy te nem akarsz tőlem semmit, és mindig fájdalmas rájönnöm, hogy rohadtul csak egy nyűg vagyok neked - mondom ki halál nyugodtan, egy arcizmom se rendül. Aztán anélkül folytatom, hogy előtte átgondolnám. - Hiszen ott van Eva, minek is kellenék én, és én vagyok a hülye, amiért folyamatosan reménykedem, én vagyok a hülye, amiért szeretlek!
Hoppá, kimondtam.
A levegő megfagy, meg se mozdulok, Chad kissé rámarkol a kormányra, nem néz rám, meredten figyeli az utat. Pontosan tudom, mi jár a fejében. Sajnál, amiért kimondtam, sajnál, amiért ennyire naiv vagyok.
- Forduljunk vissza! - kérem meg egy kis idő elteltével. - Forduljunk vissza, felejtsd el, amit mondtam, és hagyjuk egymást békén. Nem kell ez az egy nap, szabad vagy! - suttogom, de válasz nem érkezik.
- Szakítottam Eva-val - közli hirtelen. - A buli után.
Mielőtt még bármit is tudnék reagálni, az autó megáll, és csak ekkor veszem észre, hogy megérkeztünk a motelhez. Neonlámpa jelzi, hogy nyitva vannak, és lehet menni. Nem a legjobb helynek tűnik, látszik, hogy amolyan útszéli hely, ahová a hosszú utat megtévő vezetők használnak. A parkolóban azért így is állnak autók. Az villanyoszlopoknak és a közeli benzinkútnak köszönhetően nem tűnik kihaltnak a hely.
Egy ideig csak ülünk az autóban, mindketten gondolatainkba merülve. Aztán nagy levegőt veszek, úgy döntök, ezen az egészen még agyalnom kell, ahogyan azon is, hogy ez mit jelent kettőnkre nézve. Hiszen azt mondta, hogy ha Eva nem lenne, akkor sem lenne velem. Tehát elviekben semmit se változtat, mégis úgy érzem, azért számít. Valami változni fog.
Kiszállunk, bemegyünk a motelbe, ahol nem csak mi vagyunk. Szerencsére az előttünk lévő kimerült család gyorsan elintézi a dolgot, így mi jutunk sorra. Chad beszél, én csak állok ott. Megkapja a kulcsot, ezért elindulhatunk felfele az emeletre.
Egyikünk se mond semmit, nem is akarok még beszélni. Lassan lépkedek mögötte, felmegyünk a szobához. Kicsi, de tiszta és rendezett. Két külön ágy van. Aha, szóval ennyire ügyel a részletekre. Én csak állok a nyitott ajtóban, miközben Chad elhúzza a függönyöket, és feloltja a lámpát.
Leül az egyik ágyra, fáradtan hajtja a fejét neki a falnak. Eközben én becsukom magam mögött az ajtót, neki dőlök az egyik szekrénynek. A karkötőimet birizgálom, megköszörülöm a torkomat, ezzel elérve, hogy Chad felfigyeljen, újra kinyissa a szemeit, és kissé előre dőlve hallgasson meg.
- Semmin se változtat, hogy szakítottál vele. Ettől függetlenül nem leszel velem... - Eredetileg ez egy kijelentés akarna lenni, mégis kérdésre is sikerül. Egyenesen belenézek a világoskék íriszeibe, próbálok kiolvasni onnan valamit, de esélytelen. Talán sose fog menni.
- Ez nem ilyen egyszerű - jelenti ki halkan.
- De, ez pontosan ilyen egyszerű! - vágom hozzá. - De tudod mit, akkor inkább mondd ki! Mondd ki, hogy mi van közöttünk, mert már beleőrülök, hogy nem tudom! - hadarom idegesen.
- Nem, nem egyszerű, tudod, mennyi minden van, ami ellenünk szól? - látom rajta, hogy próbál nyugodt lenni, azonban már nem bírja sokáig türtőztetni magát. Hangosan beszél, ami lassan már egyenlő a kiáltozással. Szóval megint itt tartunk, - És nem is akarlak belerángatni a világomba!
- Miért nem? - tárom szét a kezeimet kétségbeesetten, közel állok hozzá, hogy elsírjam magamat. - Mi az, amit ennyire féltesz előlem? Miért nem vagy képes végre segíteni megérteni ezt az egészet? Én...
- Avril, én téged féltelek, érted? - vág a szavamba, nem tudom eldönteni, hogy inkább feszült vagy mérges. Talán mindkettő. - Féltelek, mert egész biztosan meg foglak bántani és te nem ezt érdemled, hanem egy sokkal jobbat! Aki nem lehetek én!
Rosszul reagálom le. Mert csupán ebből csak annyi jön le, hogy nem lehet ő. És ez kikészít.
- Hát tudod mit? - mosolyodok egy gúnyosan. - Késő. Már megbántottál. - Egy könny végig szántja az arcomat, de mielőtt még tovább folyhatna, egy határozott mozdulattal letörlöm. Összeszorítom az ajkamat, visszatartom a további sírást. - Én most fejeztem be veled. De végleg. Holnap reggel vigyél haza. Nem kell a szaros egy nap veled.

17. fejezet - Minden csak egyre bonyolultabb lesz

Drága Olvasóim!

Jó hírrel érkezem, megjavult a gépem! Úgyhogy most már remélem sikerülni fog hozni a részeket, anélkül, hogy késnék. Köszönöm az előző részekhez a kommenteket, már válaszoltam is rájuk, imádni valóak vagytok! Még mindig nagyon hálás vagyok azért, mert itt vagytok nekem, remélem tudjátok!
Egyébként ez volt az a rész, ahol azt hiszem elkezdtem azon gondolkozni, hogy kialakult helyzetből mit fogok tudni kihozni, hiszen - remélem - észrevettétek, hogy eléggé megkavarodtak a dolgok. Mindenki mást tud, mindenki mást hisz, egyedül Avril van tisztában a dolgokkal. Az is eszembe jutott tehát, hogy mi lesz a blog végkimenetele, hány részes lesz stb. És valahogyan arra jutottam, hogy 25-30 környékén fogom mégiscsak befejezni. Számomra ez iszonyú kevésnek hangzik, de nem akarok erőltetettséget majd bele... Mindegy, ez csak egy feltevés, még bármi lehet. :)
Jó olvasást, drágáim!

Millió puszi, Azy
_________________________________________________________________

augusztus 22. 01:09


- Egy napot velem? - kérdez vissza, ráncolja a homlokát. Nem úgy tűnik, mint aki erre számított.

- Igen - bólintok, mintha magabiztos lennék, holott közel sincs így. Fogalmam sincs, miért hazudok neki, hogy lehetek képes elhitetni vele, hogy Ryan nem tud rólunk. Hazugnak érzem magamat, aki lazán átvágja Chad-et. Azonban mégis, ha arra gondolok, hogy talán velem lehet így, nem bánom. Érte megéri.

- Ne ajánljalak be inkább valakinél? - próbálkozik összezavartan. 

- Ryan ezt már megteszi - fonom karba kissé dühödten a karjaimat magam előtt. Bánt a tudat, hogy Chad láthatóan meg akarja ezt úszni. De hogy miért, fogalmam sincs. - Ingyen - teszem hozzá egy jelentőségteljes pillantás kíséretében.

- Oké, értem - adja fel, kissé megforgatja a szemeit, utána ismét rám szegezi őket. - Egy nap együtt, cserébe Ryan nem tudja meg, hogy mi volt kettőnk között.

Egy nap együtt. Csak ezt a részét hallom meg, a többi nem igazán érdekel. Majd megoldom, hogy Ryan tegyen úgy, mintha semmiről se tudna, nem gond. És Chad pedig velem lesz. Együtt leszünk.

Szánalmasnak érzem magamat, amiért ennyire várom, és ennyire ezt akarom. Nem érdemli meg, hogy így érezzek iránta, nem érdemli meg, hogy mindent képes legyek elfelejteni neki egy perc alatt.  

- Avril - ránt ki a gondolataim közül, mire kénytelen vagyok abbahagyni a föld fürkészését. 

- Igen? - pillantok rá.

- Miért akarsz velem lenni? - Egyenes kérdés, semmi kertelés, az nem igazán az ő asztala. Ha valamit meg akar tudni, eléggé könnyen megszerzi. De ha róla van szó, egy árva szót sem lehet kihúzni belőle, ha nem akarja. 

Meglep, amiért erre kíváncsi, nem tudom leplezni az arcomra kiülő zavarodottságot. 

- Hogy-hogy miért? 

- Nézd, én mindent megteszek, hogy távolabb kerülj tőlem - sóhajt fel fáradtan, szőkés hajába túr. - Esküszöm néha még én is meglepődök azon, mennyire kicseszek veled, te mégsem adod fel - magyarázza, tisztán kivehető a hangjából, mennyire nem ért. Emellett mégis nyugodt, semmi idegesség vagy düh nincs benne. Egyszerűen kíváncsi rá. - Miért? 

- Hidd el, nekem lenne a legegyszerűbb, ha fel tudnám adni - mondom halkan egy idő után. Csüggedten és keserűen húzom el a számat. - Én azt hiszem csak... - szeretlek. A szó a torkomon ragad, nem tudom kimondani. Az sem biztos, hogy így érzek, és ha elmondom neki, pontosan tisztában vagyok vele, mi fog következni. Újra eltaszít és ellök, mert nem akarja, hogy szeressem. És ez a baj.

- Te csak? 

Chad arca komoly marad, mégis mintha a vonásai ellágyulnának, amikor kissé könnyes szemmel pillantok rá. Pontosan tudod, mit akartam mondani - üzenem neki a tekintetemmel. Lehajtom a fejemet, nem akarom, hogy lásson. 

Ujjával óvatosan emel meg az államnál, ezzel is arra kényszerítve, hogy a rá nézzek. Ott állunk, egymással szemben, mégis egyedül én vagyok az, aki képes kifejezni mit érez. És ez nem fair. 

Lefejtem magáról az ujjait, de őt magát elengedni nem tudom. Meleg és erős keze van, már attól is jobban biztonságban érzem magamat, hogy fogja. Az én kicsim eltűnik az övében. Bámulom őket, sírni támad kedvem. Mert Chad csak a sötétben fogja, úgy, hogy senki se látja. Mert ha nappal lenne, nem tenné. 

- Tudod, most nagyon szívesen megcsókolnálak - töri meg a csendet. Furcsállva és értetlenül nézek rá. Szólásra nyitom a számat, de folytatja. - De nem "használlak ki".

Maró gúnnyal mondja, utána kissé fájdalmasan mosolyodik el. Az eddig összezavarodott arcom megenyhül. Nem tudtam, hogy ennyire rosszul esik neki ez az egész. Eléggé képes jól elrejteni, ha megbántják. A mellkasom elkezd szúrni, bűntudatom támad, pedig tudom, hogy nem kellene. Hiszen nem csak ő van megbántva, nekem legalább annyira fájt, ami történt. Jogom van kihasználásnak értelmezni a dolgokat, ha nem ad rendes magyarázatot.

Mielőtt még mondhatnék valamit arról, hogy igazából meg kellett volna beszélünk, és akkor nem lenne most ez, elköszön.

- Jó éjt, Törpilla - sóhajt egy aprót.
Kiráz a hideg attól, ahogy a becenevem szólít, hiszen most semmi irónia nincsen benne. A kezemnél fogva közelebb húz, de csak épp annyira, hogy puszit adjon a homlokomra. 

A kezdeti meglepettségem egy halvány mosolyba fordul át, meggondolás nélkül karolom át a nyakát, arcomat a nyakába fúrom. Érzem, ahogyan egy pillanatig habozik, de utána izmos karjait körém fonja, szorosan húz magához. A biztonság, amit a közelébe érzek, még inkább fokozódik. Elveszem az ölelésében. 

Nem akarom, hogy elengedjen, ha lehetne ott maradnék életem végéig. A karjai között, amik bilincsként fonódnak körém.

- Jó éjt - suttogom. Eltolom az arcomat a vállától. Tudom, hogy azt mondtam, soha nem fogom engedni, hogy újra megcsókoljon, és kihasználjon. De ezt most én akarom, nem ő. Kezemet az arcára simítom, érzem, ahogyan a borosta finoman szúrja a tenyeremet. Közelebb hajolok hozzá, tekintetem az övébe fúrom, meg akarom tudni, hogy mit gondol. Kiismerhetetlenül méreget. Ajkamat félénken nyomom az övének.
Nem számít arra, hogy most én csókolom meg, de most egy pillanatra sem bizonytalanodik el benne, hogy helyes-e. Viszonozza, kezét a derekamra simítja, még inkább közel húz magához. Nem tudom, mennyi ideig állunk ott, én szinte már lábujjhegyen nyújtózkodva, ő pedig lehajolva.
Levegő hiányában válunk el, arcomat nem húzom arrébb, így pár milliméter választ el egymástól. Hallom, ahogyan ő is gyorsabban veszi a levegőt. Elmosolyodok, teljesen visszaérkezem a lábamra, így már nagyobb a távolság.
Az ő arcán is egy szórakozott egy óvatos mosoly jelenik meg.
- Ne aggódj, nem fogom elmondani senkinek - biztosítom róla halkan. Nincs bennem semmi rossz indulat, csupán tudatni akarom vele, hogy ezt az egészet nem azért csinálom, hogy utána világgá kürtölhessem. Igazából még titokban is vele lennék, ha így végre megtudhatnám, mi is van közöttünk. - Viszlát Chad - engedem el lassan a kezét, miközben végig a szemébe nézek.
- Viszlát Avril - ismétli utánam, boldognak és felszabadultnak tűnik. Szinte olyan, mintha már legalább annyira örülne annak, hogy megcsókoltam, mint én.
Nehezen, de hátat fordítok neki, ráérősen sétálok vissza a házhoz. Az ajtóban még egyszer visszanézek, de a sötétségtől vagy nem látom vagy már elment.
Én sem tudom, hogy mi van közöttünk, de nem is érdekel már. Nem fogom elárulni Eva-nak, apát ráveszem, hogy tartsa titokban, Ryan-nal megbeszélem, hogy csináljon úgy, mintha semmiről se tudna. Vele leszek egy napot, és akkor majd kiderítem, hogy mi is az oka annak, amiért nem akarja, hogy szeressem.

Mosolyogva lépek be a házba, felhőtlenül boldognak érzem magamat, így teljesen elfeledkezem arról az apró részletről, hogy halkan kellene felosonnom. Nem sikerül, az első két percben Ryan jelenik meg a bejárat előtt. Meghallhatta a a zajt, és mivel értelemszerűen azt gondolja, hogy én fent vagyok a szobámban, érdekessé vált a dolog, hogy ki volt kint.
- Avril? - ráncolja a homlokát Ryan. - Hol voltál?
Felkapom a fejemet a hirtelen hangra, rémülten kutatok a fejemben valami értelmes magyarázat után.
- Oh, hello - festek egy erőltetett vigyort az arcomra, próbálok úgy tenni, mintha semmi titkolni valóm nem lenne. - Apa hol van?
Látja, ahogyan megremeg az ajkam, kérlek csak őt ne! Most semmi szükség egy újabb veszekedésre!
- Felment már aludni - közli nyugodtan, de nem lehet átverni, ragaszkodik hozzá, hogy beszámoljak neki, miért is voltam kint. - Szóval?
- Csak levegőztem egyet - próbálok természetesnek tűnni, azonban pocsékul megy.
- Vele voltál, igaz?  - sóhajt egy hatalmasat, szemeimet megforgatva indul vissza a nappaliba, anélkül, hogy megvárná a választ.
- Ryan - szólok utána, gyorsan lerúgom magamról a cipőmet, követem a nappaliba.
, egy tál popcorn hever mellette, a távirányítót nyomkodva figyel fél füllel arra, amit mondok. Lehuppanok mellé, felhúzom a lábaimat, az ölembe húzok egy párnát, annak a szélével szórakozok.
- Tudod, hogy apáddal miatta vesztetek össze - fordul felém hirtelen, rá kell jönnöm, hogy bizonyos szintig ő is mérges.
- Igen, de most mit csináljak? - teszem szét a kezeimet kétségbeesetten. - Egyszerűen így alakult, és nem tudom mit vár tőlem. Egyébként sem miatta történt, teljesen más itt a gond.
- Neki is nehéz - sóhajtja meggyötörten. - Hidd el, ő is tudja, hogy rosszul tette, amit tett. De most nem ajánlatos tovább hergelni.
- Nem fogom azt tenni, amit akar - rázom meg a fejemet határozottan, ennek köszönhetően kiszabadul egy tincs és az arcomba hull.
- Tudom, hogy azt mondtad, csak pár csók volt, de együtt vagytok? - fürkészi az arcomat, azért látom rajta, titkon örül annak, hogy találtam valakit. És ha boldog vagyok, nem értem apa miért nem képes ugyanígy hozzáállni a dolgokhoz.
- Nem egészen - söpröm ki a hajamat a szememből, rögtön elveszi a kedvemet a tudat, hogy még közel sem vagyunk ott, hogy kijelenthessem; együtt vagyunk.
- De te vele szeretnél lenni? - kérdezget tovább, tényleg kíváncsi, hogy miért érdekel ennyire Chad.
- Azt hiszem - mosolyodok el fájdalmasan. - Egyelőre rajta múlik.
- Na jó, és mit bírsz benne? - röhögi el magát, mintha képtelenség lenne elhinni, hogy a saját bandatársát bárki is bírja. Oké, ez azért határozottan furcsa. - Értem, mondjuk én is ismerem, de...
- Mi az, hogy mit? - képedek el, inkább nem térek rá, hogy Ryan milyen véleményen van róla, lehet jobb, ha ebbe nem is szólok bele. - Azt, hogy amikor egy légtérben vagyunk, mindig az az érzésem, hogy nem történhet baj. Azt, amikor mosolyog, amikor nevet, amikor a hajába túr. Még azt is, hogy olyan sokszor ideges. Imádom, hogy ki tudom hozni a sodrából, imádom, hogy ha mással lát, egyszerűen felrobban - hadarom, észre se veszem, de arcomra akaratlanul kúszik fel egy hatalmas vigyor.
- George? - nevet fel hitlenül, nehéz elhinnie, hogy róla van szó. Ahogyan nekem is, ki a franc beszélt itt George-ról?!
- Tessék? - bámulok rá, arcomra tisztán kiül az értetlenség.
- Jó, sajnálom, csak tudod, olyan, mintha két teljesen más emberről beszélnénk - vigyorog még mindig, próbálja visszafogni magát a kedvemért, nehogy megbántsa a "barátomat", aki tulajdonképpen még akkor lenne az, ha Chad-ről lenne szó, de így végképp nem!
Haha, nagyon vicces Ryan, azt hiszem mi tényleg két teljesen más emberről beszélünk. Ami viszont azt jelenti, hogy most nagybátyám abban a tévhitben él, hogy én és George...!
- Te jó ég - nyögöm, amikor rádöbbenek a felismerésre. Arcomat a kezem közé temetem, nem bírom elviselni, hogy ilyen helyzetbe kevertem magamat. Ryan félreérti, azt hiszi, azért reagálok így, mert fárasztónak gondolom a kételkedéseit.
- Bocsánat, nem szabadna ilyennek lennem, befejeztem - teszi fel a kezeit, megadja magát. - Legyetek boldogok meg minden szarság, csak ne apád előtt - pillant rám, nem bírja lenyelni a vigyorát. Ryan túl jó szórakozik mindenen.
- Figyelj, nem tudnál majd úgy tenni, mintha semmiről se tudnál? - nézek fel fájdalmasan. Remek, ennél pocsékabb helyzetbe, ha akartam volna, se tudtam volna kerülni. - És megtennéd, hogy ezt megbeszéled apával is? - könyörögve pislogok. - Még semmi se biztos, nem akarom, hogy bárki is értesüljön eről...
- Persze, ne aggódj - rántja meg lazán a vállát, felveszi az üvegasztalról a sörét, nagyot kortyol belőle. - Ez a minimum.
- Köszi - nyomok puszit az arcára, mire összeborzolja a hajam. Még vetek rá egy szúrós pillantást, és már állok is fel. - Megyek aludni, késő van - intek neki egy hatalmas ásítás közben.
- Jó éjt! - köszön el ő is, és amint megfordulok, újra a távirányítóért nyúl, azt hiszem tényleg keres valami normális műsört.
Amint beérek a szobámba, nem tudom eldönteni, hogy most boldog vagyok vagy sem. Egyértelműen jó, ami Chad és köztem történt, viszont Ryan és apa azt gondolja George az a fiú. Én voltam a hülye, amiért félreértettem őket, rögtön a csókra kellett volna gondolom, hiszen csak azt láthatták. De nem tehetek róla, hogy rögtön Chad ugrott be! Hiszen vele volt az igazi kapcsolatom.
Chad... Elmondjam neki? Ha igen, egész biztosan nem fogja teljesíteni a kérésemet. Ha nem, és kiderül, egész biztosan örökre elásom magamat előtte.
Bármit is csinálok, elveszíthetem.

- Köszi, amiért eljöttél - festek magamra egy ideges vigyort, nehezen bírom leplezni, hogy kényelmetlenül érzem magam.
- Amúgy is beszélni akartam - kavargatja meg a kávéját George.
Most már muszáj volt elintézni ezt az egészet, és a legjobb, ha nem telefonon keresztül csináljuk. Elvégre tartozom neki annyival, hogy bocsánatot kérek. Arról, hogy Ryan és apa mit hisz, eszemben sincs szólni neki, úgysem fog kiderülni.
Úgyhogy ma reggel felhívtam, gyorsan lefixáltuk, hogy itt találkozunk. Hideg van, egy hosszabb pulcsiban kellett jönnöm, ennek ellenére George lazábban, egyszál hosszú ujjúban ül előttem.
- Arról lenne szó, ami a bulin történt - iszok bele a forró kávémba, jól esik, amint az ital kissé végigmarja a torkomat. - A csókról.
- Tudom - bólint egy aprót, szemeit az enyémbe fúrja. - Meglepődtem, amikor történt, de aztán...
- Nézd, sajnálom, hiba volt - vágok közbe, mielőtt olyat mondhatna, amit ő fog megbánni. - Túl sokat ittam, fogalmam sincs mit gondoltam.
- Hiba? - ráncolja a szemöldökét, lehet nem pontosan erre számított.
- Igen - erősítem meg. - Nem akarom, hogy úgy érezd, kihasználtalak, nem erről van szó...
Inkább befogom a számat, jobb, ha inkább nem mentegetőzök. Meredten bámul rám, aztán inkább a kávéját kezdi szuggerálni.
- Avril, hagyd - rázza meg végül a fejét. - Nem gond - túr bele zavartan a hajába, kiissza a kávéját. - Tudod mit, haza viszlek.
- Tessék? - döbbenek meg egy kicsit, nem értem, miért is akar hazakísérni, és miért fogadja hirtelen ilyen könnyen. Bár, inkább meg sem kérdezem, nem kell belebonyolódnom ebbe még jobban. Úgy teszek, mintha nem venném észre a hirtelen hangulatváltozást.
- Haza viszlek - áll fel a helyéről, leakasztja a kabátját a szék hátáról.
- Köszönöm, az most jól jönne - mosolyodom el végül. Felveszem a kabátomat, a táskámat a karomra akasztom, majd elindulok kifele. George a hátam mögött jön, de fél kézzel még így is előttem nyitja ki az ajtót. Hálásan pillantok rá, de a kinti hidegbe már megállok, hiszen fogalmam sincs melyik is az ő autója.
Előhalássza a kulcsot a zsebéből, megnyom rajta egy gombot, és az út túloldalán lévő Porsche Panamera lámpája kettőt jelez.
- Klassz verda - dicsérem meg őszintén.
- Spóroltam is rá - vigyorodik el.
A kocsi belül is gyönyörű, elhiszem, hogy George szeme fénye. Ahogyan Chad-é is volt az övé, mielőtt le nem amortizáltam azzal, hogy a kézifékkel babráltam. A gondolatra most már muszáj elvigyorodnom, akkor persze szörnyen aggódtam mindenért, most már mégis semmisnek tűnik.
- Avril - rángat ki a gondolataim közül George, így kénytelen vagyok abbahagyni a kalandozást, és rá figyelni.
Felé fordulok az autóban, meglep, hogy idegesnek tűnik. Még nem övezte be magát, a kormányon dobol. Látom rajta, hogy nagyon gondolkozik valamin, a feszültség tisztán leolvasható az arcáról.
- George? - kérdezem finoman, furcsállva vonom össze a szemöldököm - Valami baj van?
Aztán... aztán hirtelen rám néz. A tekintete bizonytalan, mégis kemény. Egyszerűen áthágja a kettőnk közötti távolságot, és mielőtt még bármit is tehetnék, kis híján belenyom az ülésbe, és lenyomja a nyelvét a torkomon.
És mégis az egyetlen gondolat, ami akkor átcikázik a fejemen az az, hogy minden csak egyre bonyolultabb lesz.