Mély levegőt veszek, és a tükör elé állok. Megigazítom hosszú, szőke hajamat. Az bal oldalamra rakom az egészet, utána hagyom, hogy a mellemre omoljon. Még párat simítok rajta.
A fekete ruhám nem volt olcsó, mégsem bánom, hogy megvettem, hiszen gyönyörű. A lábamon magassarkú, körülbelül öt centiméteres sarka lehet, amiben azért még tudok járni. Bár a lépcsőn ígyis-úgyis nagyon figyelmesnek kell majd lennem.
Kivételesen nem festettem ki magamat erősen. Csupán felül húztam ki a szememet, ezen kívül csak a pilláimat hangsúlyoztam. A szám natúr szintű, ahogyan ezúttal a körmömet is egyszerű feketére lakkoztam.
Halványan mosolyodom el a látványra, ez egészen biztosan tetszeni fog mindenkinek, semmi kivetni valót nem fognak találni benne. Pedig régebben az őrültbe tudtam kergetni őket azzal, hogy a szakadt neccharisnyáktól kezdve a legrövidebb szoknyáig, legsötétebb szemfestékig mindent kipróbáltam. Nos, azt hiszem egy részem még mindig ragaszkodik ahhoz a stílushoz, és egészen biztosan nem temetem el.
Elfordulok a tükörtől, és a falra akasztott órára pillantva rájövök, hogy most már illene lemennem. Még gyorsan elpakolok egy kicsit, hogy rendben legyen a szobám, ami ezúttal teljesen máshogyan néz ki, mint amilyen Ryan-nél volt. Ott az épülethez hasonlóan, minden modern volt, itt ellenben a régebbi, antik bútorok kaptak helyet, ami összhangban áll a régies stílussal. Ez már teljesen az enyém, és büszkén mondhatom, hogy csupán egy kis támogatást kaptam, a nagy részét én vettem meg.
Kezem lecsúszik a kétszárnyú ajtónak rézkilincseiről, ezzel egy időben a korláthoz megyek. Ide, fel az emeletre egy balra kanyarodó, széles lépcső vezet, aminek egyik oldalán lehet csak kapaszkodni, hiszen a másik pontosan a falnál van. Még nem merek elindulni rajta, inkább fentről bámulok le a hatalmas nappaliba, ami alattam van.
Az emberek beszélgetnek, néhányan a hosszú, fehér abrosszal leterített étkezőasztalról esznek, amit természetesen a szakács apa, és a cukrász anya együttesen tömtek tele mindenféle finomsággal. Valakik a falra függesztett képeket nézegetik, megint mások pedig rögtön kiszúrnak a lépcső tetején, és mosolyogva figyelnek.
Visszamosolyogok a szüleimre, akik azóta normális körülmények között jönnek ki egymással, mióta egy másfél hónapra eltűntem, és képtelenek voltak összefogni az érdekemben. Végleg talán soha nem fogják elásni a csata bárdot, ami nem is baj, emiatt már egyáltalán nem haragszom rájuk. Igen, nagyon csúnyán váltak el régen, és megsérültem. Nehéz volt fel feldolgozni, hogy apa másik kontinensre költözött, anya pedig simán elengedte. Annyi az egész, hogy könnyebb volt okolni őket, mint megérteni, miért tették.
Lassan elindulok, a cipőm kopog a kövön, kezem kissé idegesen szorongatja a ruhámat. Remegő mosoly játszik az arcomon, hihetetlenül boldog vagyok.
Amint leérek, az összes szempár rám szegeződik, úgyhogy egy gyors torok köszörülés után nekikezdek. Elmondom a köszöntőt, amit már szinte rongyosra gyakoroltam. Elsősorban meghálálom nekik, hogy itt vannak, és elfogadták a meghívásomat a házavatómon. Aztán rátérek arra, hogy ezzel együtt meg akarnám ragadni az alkalmat, hogy megköszönjem a zenei támogatást, amit az elmúlt évben kaptam. Hiszen nem csak azt ünnepeljük, hogy átköltöztem az apró apartmanomból ide, hanem azt is, hogy végre - és ezt el sem hiszem - megjelent az első albumom.
Miközben beszélek végig csak vigyorgok, egy percre sem lankad a jókedvem. Tekintetemet a jelen lévők között váltogatom, mindegyikükkel összemosolygok egy kicsit, már ha ez még lehetséges. Amikor befejezem, hirtelen mindenki váltani akar velem pár szót négyszemközt is, de mivel már az elején kiderül, hogy nem vagyok képes harminc felé szakadni, elsőként a szüleim támadnak le.
Mindketten megölelnek, elérzékenyülve néznek végig rajtam. Szerintem ők sem - főleg anya nem - gondolták volna, hogy egyszer tényleg sikerül befutnom a zenével. Így nekem szolgál a legnagyobb örömömre, hogy most láthatom a büszke döbbenetet rajtuk. Soha nem gondoltam volna, hogy anya elfogadja ezt az egész dolgot, annak ellenére, hogy még mindig úgy érzi, Ryant és őt ez szakította el egymástól. Bár, ami azt illeti, anya annyiszor, akárhányszor csak tud átjön meglátogatni Hannából, ilyenkor pedig azért Ryan-nel is találkoznak. Nem tudom, talán egyszer az ő kapcsolatuk is olyan lesz, mint régen.
A gondolataim éppen csak áttérnek Ryanre, és máris feltűnik, mintha olvasna a fejemben. Vigyorogva csatlakozik ahhoz az apró körhöz, amit kialakítottunk. A szemtelenül jó fej stílusában helyet csinál magának, illetve annak a lánynak, aki sikeresen megváltoztatta az életét. Mayának.
Ryan kezével óvatosan húzza közelebb, még a bolond is látja, hogy mindennél jobban szereti és félti. Főleg, hogy az utóbbi hét hónapban Maya a szíve alatt hordozza a közös gyereküket. A hasa már eléggé nagy, így egy bőszabású sárga ruhában jelent meg, édes kis fekete boleróval, ami eltakarja a vállát. Mindketten őrülten boldogok, és valahogyan akaratlanul ragasztják át a másikra ezt a fajta önfeledt mosolygást.
Velük is beszélgetek, szokásosan érdeklődök a kisbabájuk hogyléte felől, és próbálok nem figyelni Ryan csípős beszólásaira, amik arról szólnak, hogy neki nem számít, hogy kislány lesz, akkor sem fognak rózsaszínt ráadni. Természetesen viccel, viszont ezzel csak azt éri el, hogy egyszerre több oldalról érkeznek felé a szúrós pillantások. Habár Maya biztos benne, hogy amint megszületik a kis Abbey Peake, az apja inkább fogja őt a kis hercegnőjének tartani, mintsem motorra ültetni, és bőrdzsekit adni rá.
Még egy ideig öten, együtt beszélgetünk, utána hagyom, hogy anya Maya hasát fogdosva kérdezősködjön az unokahúgáról. Anyát az új jövevény felvillanyozza, él-hal érte. Apa pedig Ryan-nel beszélgessen tovább az autókról. Ez valahogyan mindig, minden esetben beváltnak tűnő téma, csak érteném miért.
Otthagyom őket, megkeresem azokat, akik még rengeteget tettek a karrierem érdekében. Menedzserek, stúdiósok, mindenki, aki egyszer is előresegített. Megdicsérik a házam, utána természetesen feljön a zeném is, amiről már bővebben vagyunk képesek csevegni. Valamennyire munkáról van szó, mégis fesztelenül elvagyunk. Felnevetünk, amikor a kissé lázadóbb hangvételű klipemre térnek rá. Igen, túlzásba estem, de pont ezért sikerült kialakítanom egy masszív rajgonói közönséget magamnak.
Még tovább maradnék velük, de a szemem sarkából kiszúrom a Danielt, aki feleségébe próbál beletuszkolni valami nagyon krémes sütit, miközben szörnyen jól szórakozik vele. Muszáj elvigyorodnom, így rövidre zárva a következő kislemezemről szóló pletykákat, őket is magukra hagyom, egy "további jó szórakozást" kívánsággal.
Ahogy közelítek a szemöldökpiercinges, fülbevalós, agyonvarrott, és mégis igazán meggyőző mosollyal rendelkező dobos felé, nem bírom ki, hogy már messzebbről megjegyzést ne tegyek neki. Amióta visszajöttem, egy percre sem gyengültem el vagy adtam fel, és ehhez neki is köze van. Bár régebben alig váltottunk pár mondatnál többet, ezúttal teljesen megváltozott. Ő volt az, aki amellett, hogy életben tartott, mégis belevitt a rosszba. Már ha mondhatjuk ezt, hiszen így a huszonötödik életévemet betöltve, bármennyire se szeretném, én tartozok felelősséggel mindenért, amit teszek.
Brittany-val, a feleségével már többször is találkoztam, hiszen már azóta együtt vannak, hogy én a kezdetek kezdetén Calgary-ba jöttem. Egymással nevetjük ki Danielt, aki ezúttal magába tömve a francia krémest, tisztára olyan lesz. Persze, hogy direkt csinálja, mindent megtesz, hogy minket szórakoztasson. Az egyetlen gond az, hogy véletlenül én is kapok belőle, a fekete ruhámon egy jókora fehér paca landol. És bár mindenre esküdözik, hogy semmi szándékosság nem volt benne, a szemtelen vigyorgásából nem erre következtetek.
Fejcsóválva indulok meg a földszinti mosdó felé, csak reménykedhetek benne, hogy egy kis vízzel sikerül úgy leszednem magamról, hogy nem hagy nyomot a sötét színű anyagon. Ahogyan távolodok, egyre halkabbak a meghívottak, amikor pedig magamra zárom az ajtót, már teljesen elhal a moraj. Csend van, fülsértő csend.
Mivel hatalmas a ház, több fürdőszobát is elhelyeztek benne, hogy ne kelljen fel-le rohangálni, mindenhol legyen egy. Ez a mosdó fekete csempés, ahogyan a padló és a fürdőszoba szekrény is ilyen színben díszeleg. Szintén régies stílusú az egész, már csak pár gyertya kellene, néhány pókháló meg vér, és kezdene hasonlítana Drakula házához.
Vizet engedek a törülköző szélére, óvatosan szedem le a rá ragadt habot. Hála az égnek nem kenem még jobban bele, mondhatni sikeresen tisztává varázsolom a ruhám alját. A koszossá vált törülközőt a szennyesbe dobom, előveszek egy újat, majd kezet mosok. Hatalmasat sóhajtok, a szemben felakasztott tükör felé fordulok. Kezemmel megtámasztom magam a kagylónál, vállamat előredöntve mustrálom az arcom.
Boldog vagyok, semmi kétség. Nincs okom panaszkodni, hiszen minden álmom valóra vált, sikerült az, amiről soha sem gondoltam. Hálás lehetek, amiért fantasztikus emberek vesznek körül, akik szeretnek. Akiket én is szeretek.
Kinek hazudsz, Avril? Valami hiányzik.
A vendégek már elmentek, rám maradt a takarítás. Nem mintha egy őrült buli lett volna, és napokig kellene szedegetni az üres poharakat és a szememet, de azért van mit rendbe rakni. Gyorsan feltérképezem mennyi munka lesz. Hát, egy óráig biztosan elleszek vele. Hogy ne legyen akkora némaság, bekapcsolom a lejátszási listát, amit külön erre a napra állítottam össze. Legalább száz szám, mind azért, hogy a háttérben menjen. Halkan dúdolva kezdem el leszedni az asztalt, miközben a sok kaját, ami rám maradt nejlonfóliába csomagolva félre teszem. Az biztos, hogy ideig nem leszek éhes.
A szám akkor kezdődik el, amikor éppen a terítőt hajtogatom össze. Eléggé halk, így először fel sem ismerem. Csak akkor döbbenek rá, hogy mi is ez pontosan, mikor a hangom kettészeli a nappalit.
Elég mindösszesen fél percig dermedten állva követni a sorokat, hogy rájöjjek: ezt nem akarom.
Még keressük hozzá a másik hangot. Meghirdettünk egy versenyt, megmutattuk a Let me go-t, aminek a végén valakit kiválasztunk, és vele fogjuk felvenni rendesen.
Bár tényleg csak egyetlen emberrel tudtam elképzelni, nem lehetek ennyire teátrális. Ő nyilván nem fog jelentkezni, és nem fog velem duettezni. És amúgy is... az túl fájdalmas lenne.
Ami most a lejátszási listán van, az egy eléggé kezdetleges feldolgozás, és csak egyedül éneklek benne, mégis kiráz tőle a hideg. Sokat jelent nekem.
Abban a pillanatban, a gondolatáradatomat megszakítva a csengő is megszólal. Egészen biztosan valaki itt hagyott valamit. Továbbra is a leállítva hagyva a zenei listámat, magamhoz veszem a kulcsot, majd a kinyitom a kétszárnyú ajtót. Pusztán behajtom mögöttem, és elindulok a betonúton, ami a kovácsoltvas kapuhoz vezet.
Zsebre vágott kézzel sétálok, eléggé ráérősen, a lehullott faleveleket bámulom. Az idő borús, bár nem esik az eső, szürke felhők borítják el az eget, ezzel nyomasztó hangulatot adva a ködös alkonynak. A méretes fenyőfánál jobbra fordulok, ekkor emelem fel a fejet. Megtorpanok, egy lépést sem teszek.
Állok, és csak bámulom.
Egy városban laktunk, mégis mindent megtettem azért, hogy ne lássam újra. Hallottam róla, mégis eleresztettem a fülem mellett. Ha Ryan és Maya közös otthonába akartam menni, megbizonyosodtam afelől, hogy még a közelébe sincs. Ha Nickelback koncerten voltam, szándékosan csak a zenére koncentráltam. Úgy tettem, mint aki sose ismerte.
Azóta nem beszéltem vele, hogy a kijelentésével összetört bennem valamit, én pedig nem bírtam tovább. Összepakoltam, lementem a városba, megkerestem az autóm, és haza mentem Hannába. Apának azt hazudtam, hogy nem találtam meg, és tippem sincs hol lehet. Amikor pedig a hogylétem miatt kezdett aggódni, elkezdtem. Elkezdtem úgy tenni, mintha minden rendben lenne. És ez kellett ahhoz, hogy elengedjem. Sikerült legalább annyira, hogy boldogan tudjak tovább élni. Még ha teljesen sose bírom kiverni a fejemből.
Lassan közelebb lépkedek, egészen addig, hogy csak egy méter, és a kapu válasszon el minket. Bizonytalanul méregetem.
Szőke haja újból hosszabb lett, bár így sem veri még a vállát. Arcán borosta játszik, tekintete... más. Az egész megjelenése más, de nem tudnám megmondani, hogy miért. Látszólag ugyanolyan maradt. Látszólag.
Hiába akarnék ezer dolgot a fejéhez vágni, mégis néma maradok. Én már annyit, de annyit beszéltem.
- Még mindig keresed a hangot a Let me go-hoz?
Egyszerű a kérdése, nem kíváncsi, nem zavart, nem ideges. Nyugodt.
Fogalmam sincs mit tegyek, a jelenlétére egyáltalán nem készültem fel. Csak némán bólintok, nem akarok beszélni. Úgy érzem, ha megszólalnék, azzal elárulnám magamat. Félek, hogy megremegne a hangom, vagy talán elcsuklana. Nem akarom.
- Beengedsz? - mutat lopva a házra, tekintete fürkészően fúródik az enyémbe.
Pontosan tudom, hogy el kéne küldenem. De azzal pontosan azt bizonyítanám csak be, hogy még jelent valamit. Nem, most úgy fogok viselkedni, ahogy kell. Éretten, hiszen már lezártam a múltat. Beengedem, és meghallgatom, mit akar.
Egy szó nélkül nyitom ki előtte a kaput, szélesre tárom. Kissé bizonytalan léptekkel jön be, talán még ő sem hiszi el, hogy ilyen egyszerű minden. Nem beszélgetünk, pusztán megyünk egymás mellett. Higgadtnak próbálok tűnni, miközben belül a gyomrom összeszorul. Fogalmam sincs miért érzek így, nem kellene.
Elnyomom a furcsa érzéseket, előtte lépek be a behajtott ajtón. Hallom, ahogyan jön utánam, és bezárja. Halk kattanás.
Szembe fordulok vele, óvatosan mustrálom. Kezemet védekezően fonom össze a mellem alatt. Mintha csak ezzel akarnám megóvni magamat előle. Előle, aki olyan sokat jelentett.
- Avril... - kezdene bele, hangja magyarázkodó, úgyhogy tenyeremmel "stopot" mutatva félbeszakítom.
- Elénekeljük a számot, ha megfelel a hangod, meggondolom, hogy veled énekeljem-e majd - jelentem ki halkan, de mégis határozottan.
Túl jól játszom a szerepet.
Megdöbben, nem erre számított. Hát mire? Arra a valakire, aki még mindig végtelenül szereti, igaz? Nem szeretnék újra védtelenné válni vele szemben.
- Rendben - bólint beleegyezően.
- Akkor gyere - fordulok el inkább, nem akarok tovább rá nézni. El kell hinnie, hogy ez az új Avril, hogy nincs több esélye.
De hát nincs is, nem?
Hallom magam mögött a lépteit, ahogyan követ. Keresztül a nappalin, át a folyosón, balra, majd újra egyenesen. Két ajtós üvegajtó. Kinyitom.
A ház egyetlen része, ahol a felső emelet nem ér össze az alsóval, így hatalmas a belső tér. A szoba másik végében kis kör alakú helyiség, hatalmas ablakokkal, amik egészen a plafonig érnek. Közöttük sötétkék függönyök lógnak. Kint már esteledik, mégis látni a szemben húzódó hegy vonulatát. Egy halvány fénycsóva süt be, pontosan rávilágítva a középen álló fekete zongorára.
Lassú léptekkel elindulok el a hangszer felé, majd leülök mögé. Tekintetemet furcsállóan emelem Chad-re, aki még mindig ott áll, mint amikor beléptünk. Engem szugerál. Kitartóan, égetően, hitetlenül.
Mielőtt rákérdezhetnék, közelebb jön, megáll mellettem. Érzem, hogy még mindig rajtam függ a tekintete, mégsem foglalkozom vele.
Megköszörülöm a torkomat, ujjaim lágyan simulnak a billentyűkre. A dallam lassan, mégis átveszi felettem az uralmat, csak rá koncentrálok.
A szerelem, mely egykor ott volt a levegőben,
Jelentett valamit, de most már nem jelent semmit,
A visszhangok elcsendesedtek,
De én még mindig emlékszem a decemberi fájdalomra,
Nincs már mit mondanom,
Sajnálom, de túl késő.
Megszabadulok ezektől az emlékektől,
El kell engednem, muszáj elengednem őket,
Búcsút intettem nekik,
S mindet lángra lobbantottam,
El kell engednem, muszáj elengednem őket.
Sose gondoltam volna, hogy egy dal, ennyire ki tudja fejezni mit érzek. Sosem gondoltam volna, hogy fájdalmas lesz az összes hang. Olyan, mintha felsebezné a számat, amint kiejtem.
Minden egyes szava Chadnek szól. Túl késő. Nem tudom miért vagy itt, nem tudom mit akarsz, de elkéstél.
Arra tértél vissza, hogy elmentem,
Üres volt minden,
Mint az űr, mely a szívemben maradt,
Mintha sosem lettünk volna együtt,
Sokat jelentettél nekem,
Azt hittem, egymásnak lettünk teremtve.
Nincs már mit mondanom,
Sajnálom, de túl késő.
Az utolsó részeket már együtt éneklem vele. Közben végig, mélyen a szemembe néz, és most kivételesen én is állom. Csak bámulok a jégkék szemekbe, és próbálom kifürkészni, hogy miért jött vissza. És miért csak most.
Aztán olyan történik, amire nem számítok. Átírja. Én teljesen más befejezést írtam neki, arról kell szólnia, hogy késő! Elkésett, nincs más lehetőség! Erre ehelyett valami teljesen mást kreál belőle.
Csak egy dolgot mondhatok,
A szerelemhez sosincs túl késő,
Megszabadultam az emlékektől,
Elengedtem őket, elengedtem,
Két búcsú vezetett el az új élethez.
Ne engedj el, ne engedj el!
Nem játszom tovább. A zongora elnémül, hitetlenül meredek Chad-re. Tudta, pontosan ez volt a célja. Idejött, mert tudta, hogy tovább léptem, és ezt be akarom majd bizonyítani neki. Kihasználja ez egész helyzetet.
Muszáj úgy tennem, mintha meg se rezdülnék erre. Mintha az ő általa írt befejezése a dalnak nem lenne sokkal jobb. Halkan köszörülöm meg a torkomat, miközben lecsukom a fedelét. Kerülöm a pillantását. Igyekszem úgy viselkedni, mintha idegen lenne. Ezt kell tennem.
Mégsem megy.
Lassan sütöm le a szememet, megcsóválom a fejemet.
- Nem teheted ezt velem - suttogom.
Érzem, ahogyan egyre inkább elöntenek az érzelmek, hogy már nem fogom tudni tartani magamat. Hogy a fenébe történhez az, hogy már elengedtem, most mégsem változott semmi? Magam mögött hagytam mindent vele kapcsolatban. Búcsút intettem annak, aki mellette voltam. És mégis egyetlen pillanat alatt úgy érzem, mintha az az egy év el sem telt volna. Ilyen nem lehet...
Az én hibám, sejthettem volna belőle, hogy ez lesz. Nem kellett volna abban bíznom, hogy tudunk úgy viselkedni, mintha semmi se történt volna.
- Avril - kezdene bele, de félbeszakítom.
- Nem engedem, hogy tönkretegyél - rázom a fejem lassan, a könnyek elöntenek. Nem merek ránézni, nem tudom mit reagál a kitörésemre. - Egy éve tartom magamat, miért nem tudtad volna csak rendesen elnékelni, aztán eltűnni?
Felállok, el akarok innen menni. Kezzemel az arcomat takarva kerülöm ki, de útközben megragadja a csuklómat.
- Nem foglak bántani...
- Honnan tudhatnám? - kérdezem keserűen.
Nem vagyok dühös, sem ingerült. Annál inkább kétségbeesett.
- Másmilyen lettem - vág közbe.
- Igen, és mi változtatott meg mégis? - horkantok fel, a csalódottság süt a kérdésemből.
- Az elvesztésed. - Egyszerűen jelenti ki, mintha magától érdetődő lenne. - Egy év nélküled... nem bírok ki többet. Szükségem van rád.
Nem szólok többet, a könnyeimet lenyelve pásztázom a padlót. Fogalmam sincs mit tegyek.
- Mit akarsz pontosan? - pillantok fel végül. - Mit vársz tőlem?
- Azt, hogy próbáljuk meg megint. Nem cseszem el, ígérem.
A tekintetem az övébe fúródik, próbálom kiismerni. Óvatosan és kérlően szemlél engem.
- Adsz még egy esélyt kettőnknek? - suttogja rekedten.
Talán nem minden történet végződik happy enddel. Talán soha nem tartozunk össze, csupán nem voltam képes elfogadni. Talán kettőnkek az a sorsa, hogy minduntalan megkeresítsük egymás életét, és szenvedést okozzunk a másiknak.
Talán.
De én nem fogok úgy élni, hogy nem tudom biztosra.
Sóhajtok, ajkam megremeg. Érzem a meleg kezét az enyémen, ahogy szorít. Ahogyan arra kér, hogy ne menjek el. Mély levegőt veszek, összeszedem minden erőm.
Döntöttem.
- Kérlek ne bánts meg megint - nyögöm ki küszködve. - Könyörgöm - sírom el magam, a könnyek újra végig szánták az arcom. Most én vagyok az, aki reményvesztetten kapaszkodik belé.
Ráeszmél, hogy ez egy igent jelent. Egy nagyon bizonytalan, nagyon kockázatos igent.
- Soha többé, ígérem - húz magához közel, most is alig hiszi el, hogy megbocsájtok. - Soha.
A fejemet a mellkasába fúrom, egészen mélyről tör fel bennem a zokogás. A zokogás, amit már egy éve tartogatok. Megsimogatja a hajamat, a tenyere a hátamon kúszik fel-le. Nyugtatgat, ameddig el nem múlik. Aztán kicsit eltol magától, ujjával letöröl egy könnycseppet.
- Szeretlek - mondja ki. - És nem foglak többet elengedni.
- Szeretlek!
Kimondom hangosan is, de ettől függetlenül tudja, hogy így van. Mert különben nem viseltem volna el minden fájdalmat, amit nekem okozott. Mert különben nem reménykedtem volna szüntelenül, hogy talán egyszer viszonozza az érzéseim. Mert különben most nem állnék itt vele.
Lehet egyáltalán szeretni valakit, akiben ennyi gyűlölet van? Igen. Aki képes lenne megölni egy embert? Igen. Aki lehet, hogy tényleg rossz? Ő nem rossz.
Szeretlek, Chad Kroeger.
VÉGE
.jpg)
