20. fejezet - Az egyetlen kívánságom

Drága Olvasóim!

Ezek az utolsó részek már megvannak tervezve, úgyhogy megígérhetem, hogy ezzel beindul a végső cselekményszál, és te jó ég, imádom írni, felpörögnek az események, nem is kicsit! Csak figyeljetek oda, hogy mikor mi történik, mert később még ezek még fontosak lesznek.:)
Ismételten köszönöm, amiért még itt vagytok mellettem, és megosztjátok velem a véleményeteket, és nagyon remélem, hogy nem fogok csalódást okozni a folytatással! Ez a Ti történeteteket is, úgyhogy komolyan számít, mit miképpen láttok. Imádlak Titeket!

UI: Legkésőbb holnap válaszolok a kommentekre, de még ma este is megpróbálom. :) (+A fejezetet nem sikerült átolvasnom, sajnálom az esetleges hibákat!)

Millió puszi, Azy
_________________________________________________________________

augusztus 27. 14:20

- Majd mindenre magyarázatot adok, csak menj - lökdösöm előre George-ot, akit elég nehezen lehet rávenni, hogy ne álljon meg kérdezősködni apáról, és arról, hogy mégis miért adta ránk az áldását.
- Avril, semmit se értek - lép ki a kapun.
- Várnál egy kicsit? - fordulok felé felháborodottan, a szemeim szinte villámokat szórnak. Újra a kapura irányítom a figyelmemet, becsukom magamat mögött.
- Nos? - néz rám, felhúzza a szemöldökét. - Nem akarsz valamibe beavatni? Mióta is vagyunk együtt? - fonja össze maga előtt a karjait, számonkérően mustrál.
Hatalmasat sóhajtok, szemeimet egy pillanatra lesütöm, csendesen átkozom magamat azért, hogy ebbe az egészbe belementem. Minden kezd összezavarodni körülöttem, már azt se tudom, kinek mit mondtam.
- Menjünk kacsákat etetni, ígérem, út közben elmesélem, oké? - pillantok könyörögve. - Ez az egész bonyolult, képtelenség csak így kinyögni.
- Remélem betartod a szavad - rázza meg egy kicsit a fejét, még mindig amolyan "ezt nem hiszem el" stílusban. Nem érti, hogy miért kellett ilyet kamuznom.
- Betartom - bólintok.
- Akkor gyere - adja meg magát, elindulunk a kocsija felé.
Egy szó nélkül ülünk be és indulunk el, nem tudom, hogyan lehetne ezt az egészet normálisan tálalni. Hazudhatnám azt, hogy egyedül a csók miatt hiszik ezt, viszont így még mindig magyarázat nélkül marad az a kérdés, hogy mégis miért nem vallottam be, hogy egyszeri alkalom volt?
- Tehát... - kezdi el helyettem, kérdőn pásztáz oldalról.
- Tehát - ismétlem meg, lenyelem a gombócot a torkomban, és úgy döntök, ezúttal őszinte leszek. - A bulin megcsókoltalak, és akkor azt állítottam, hogy azért volt, mert túl sokat ittam.
- Sokat is ittál, hidd el - vág közbe, jelentőségteljes pillantást vet rám.
- George, éppen azzal küszködök, hogy elmondjam, mi lenne, ha hagynád, hogy befejezzem? - csattanok fel. Nem feltétlen rá vagyok ideges, csak éppen túl akarok lenni ezen az egészen, és nem segít, ha megszakítanak.
- Jó, sajnálom - emeli fel a fél kezét védekezően a kormányról. - Nem szólalok meg a végéig.
- Köszönöm - engedem ki a bennem lévő levegőt. - Az igazság az, hogy nem csak az ital miatt volt. Féltékennyé akartam tenni valakit, aki... nem is tudom, aki fontos volt számomra, de neki én már nem annyira - hadarom egyre gyorsabban. - Meg akartam neki mutatni, hogy nem függök tőle, hogy nem érdekel, mit gondol és ilyesmi, ellenben rosszul sült el az egész, és már bánom, viszont nem lehet visszacsinálni.
Megállok, ajkamat beharapva kezdem a karkötőimet birizgálni. Nem szabad sírnom, most tényleg nem, elég. Mély levegőt veszek.
- Mindegy is. A lényeg, hogy apa félreértette a dolgot, és azt gondolta együtt vagyunk. Miközben ő rólad beszélt, én arról a másik személyről, így már képtelenség volt kimenteni magamat - vallom be.
George furcsállva vonja össze a szemöldökét. Próbálja értelmezni a hallottakat, meg se lepi, hogy van valakim. Vagyis volt.
- Értem - jelenti ki végül. - Rosszabbra számítottam - poénkodik. Nem vicces George, ez már így is elég rossz!
- Viszont ne aggódj, a mai nap alkalmával "szakítunk" - rajzolok idézőjeleket a levegőbe. - Vége van.
Bár nem mondom ki hangosan, hogy mégis mire utal, hogy vége van, ő is leveszi, hogy nyilvánvalóan a másik kapcsolatra célzok. Hiszen már annak már azelőtt vége volt, hogy elkezdődött volna.
- Megérkeztünk - jelentem ki gyorsan, még mielőtt olyan sablonokkal tömné a fejem, hogy "sajnálom". Nincs erre szükségem.
Kiszállunk a kocsiból, körülnézek. Az ég tiszta, és csak halványan süt a nap. Még az időjárás is alkalmazkodik a hangulatomhoz. A szél fúj, de szerencsére nem annyira erősen, így még élvezhető az idő. A körülbelül tőlünk tíz méterre lévő tó vize nyugodt, csak a teteje fodrozódik finoman. Eléggé sok kacsa van rajta, leginkább középtájékon úszkálnak, azonban ha dobálunk nekik kenyeret, akkor egész biztosan közelebb jönnek.
A tó mögött egy erdő kezdődik, így csak az egyik oldalról lehet megközelíteni. Itt padok vannak félkörbe felállítva. Rajtunk kívül csak pár ember lézeng erre, ők a közeli hegyről jöhettek le.
George kivesz a hátsó ülésről egy zacskót, benne a kenyérrel.
- Tessék - nyújtja felém a felét.
- Köszi - fogadom el, közelebb megyünk a tóhoz.
Leguggolok a szélére, darabokat tördelek, és behajítom a vízbe. Néhány kacsa már fel is figyel a csobbanásra, így közelebb úszik. Kiskoromban rengetegszer jártunk el apuval ilyen helyekre, kicsit már hiányzott.
Mellém ér, ő is ugyanazt teszi, mint én, vagyis leereszkedik, és etetni kezd. Természetesen viselkedik, mintha tök megszokott lenne, hogy mi ketten közös programot csinálunk. Pedig annyira nem az! Hányszor is találkoztunk? Mihelyst megérkeztem a stúdióban, később a mosdóban egy szál melltartóban, aztán akkor is jártam már itt, amikor Chad nála hagyta az egyik gitárját, és eljöttünk. Aha, akkor hajtottam árokba a kocsijával. Klassz emlék. Legutoljára pedig a bulin. Mégis ezekből a röpke találkozásokból, hogy jutottunk ide?
- George - szólalok meg hirtelen.
- Igen? - fordul felém mosolyogva.
- Ez az egész annyira furcsa - vallom be, és muszáj felnevetnem. - Alig ismersz, mégis miért vagyunk itt?
- Mert alig ismerlek - vigyorodik el. - Nézd, tudom, hogy az egész "kedvellek" dolog hirtelen jött, én is tudom, ahogyan azt is, hogy előtte jelét se mutattam. Viszont a csók után rájöttem, hogy érzek valamit - rántja meg a vállát.
- De tudod, hogy én... - kezdek bele. Azt várom, hogy közbevágjon, és ne nekem kelljen kimondanom, de pechem van, ő nem ilyen. Csak kedvesen vár. - Én mást szeretek - vallom be.
Fáj kimondani, és szembesülni vele, hogy még mindig így van. Bárcsak eltudnám mulasztani az érzést, bárcsak semmisé tenném, akkor nem szenvednék. Bárcsak ne találkoztam volna vele, bárcsak ne törte volna össze a szívemet. Az egyetlen kívánságom az, hogy minden emlékemtől megszabaduljak. De ez nem lehetséges, és én még mindig szeretem. Mindennek ellenére.
- El kéne felejtened - bámul rám komolyan. - Nem tudom mi történt, de te mondtad, hogy vége van. Talán így kellett lennie - tanácsolja.
- Tudom.
Nem bírom állni a szemkontaktust, helyette a kenyeret morzsolgatva kikerülöm és leülök a padra, ami mögöttünk áll.
Igaza van, semmi kétség. Nem véletlenül történt az, ami. Ő volt az oka.
- Amikor megkérdeztem, hogy fontos voltam-e neki valaha is... - suttogom. - Azt mondta sajnálja. Szerinted lehet, hogy...?
- Hogy? - ráncolja össze a szemöldökét, hátrafordul. Majd inkább teljesen feláll ő is, és leül mellém a padra.
- Mi van, ha csak azért mondta, mert azt akarta, hogy úgy érezzek, ahogyan most? - Hangosan kimondani, még kellemetlenebb, mint gondoltam. - Ha azért tette, hogy megutáljam és tovább lépjek?
George kerüli a tekintetemet, ami rosszat jelent. Egyenesen a tavat nézi, szemeit a fény miatt kissé hunyorítva tartja. Már azt hiszem néma marad, de szerencsére megtöri a csendet.
- Nem hiszem. Ha azt mondta, el kéne fogadnod. Semmi értelme azon gondolkoznod, hogy "mi van, ha..." - Őszintén, nyugodtan és halálosan komolyan beszél. Lehajtom a fejemet, a földet kezdem meredten bámulni.
Szóval nem. Tényleg nem voltam fontos neki, nem szeretett. Az összes reményem abban a pillanatban összeomlik, és hirtelen nagyon üresnek érzem magamat. Mint akit megfosztottak az életétől. Nehezen lélegzem, egyre nehezebben veszem a levegőt, és már csak azt veszem észre, hogy a kezemet a szívemre szorítom, és zihálok.
- Hé, jól vagy? - teszi a hátamra a tenyerét, fel-le simogat, próbál megnyugtatni.
- Igen, csak egy kicsit megszédültem - magyarázkodom, igyekszek egyenletesen lélegezni. - Semmi gond - jövök rendbe, felemelem a fejemet is. Kisimítom az arcomból a hajtincseket.
- Sajnálom, nem akartalak megbántani - veszi el a kezét. - Csak azt gondoltam, jobb, ha nem hitegetlek.
- Jobb - bólintok egy aprót. - Mehetnénk? - vetem fel hirtelen az ötletet.
- Már most? Hiszen alig vagyunk itt negyed órája! - Arcára kiül a csalódottság.
- Otthon akarok lenni - suttogom.
- Oké - sóhajt egy aprót némi habozás után. - Induljunk!

A következő egy hetet egyedül töltöm. Hiába hittem azt, hogy az a két nap elég arra, hogy kisírjam magamat, tévedek.  Az ajtómat csukva hagyom, és a George-dzsal való nem létező szakításra hivatkozva senkivel se beszélek, csak enni megyek ki néha.
Napközben egész végig a zenémmel foglalkozok, dalokat írok, Hiszen hamarosan kiadják az első kislemezem, és ha sikeres lesz, akkor talán szerződést is kapok a lemezcégtől. Viszont meg kell érte küzdenem, nekem is reklámoznom kell. Muszáj mindent megtennem, hogy most ne bukjak el. Fogalmam sincs melyik dalt válasszam, persze elég erősen ajánlották az Sk8er boi-t, azonban én egy másikat szeretnék. Tulajdonképpen a Let me go lenne a legmegfelelőbb, de azt... még mindig úgy gondolom, hogy ahhoz egy hang illik. Akivel már képtelenség, hogy bármikor is együtt énekeljek.
A telefonom csörgése szakít meg, kénytelen vagyok félrerakni a gitárt, és a kottát, és megnézni ki hív. Mivel George már tudja, hogy semmi kedvem bárkivel is találkozni, kíváncsi vagyok. Maya.
- Szia - szólok bele. Mellettem volt, amikor kellett, és nem bocsátanám meg magamnak, ha most neki kellenék, és cserben hagynám.
- Szia  - köszön vidáman. - Tudod milyen nap van ma?
- Öööh.. szeptember 4.? - ráncolom össze a szemöldököm, miközben az asztalomon lévő naptárra lesek.
- A helyes válasz az én születésnapom - cicceg.
- Te jó ég, nem is mondtad soha, boldog születésnapot! - döbbenek le.
- Köszönöm! Ami azt illeti, nem csak ezért hívtalak. Tartok ma este egy kisebb összejövetelt, és szeretném, ha te is eljönnél - kér meg.
- Kik lesznek ott? - bizonytalanodok el.
- Most nem az a lényeg - nyavalyog finoman. - Hanem az, hogy kimozdulj, és újra kezdj el élni!
- Így is élek - mormogom halkan, de meghallja.
- Csak félig!
- Nem is tudom - sóhajtok. - Egy buli és én most teljesen elképzelhetetlen... Nem vagyok olyan kedvemben.
- Av, csak az én kedvemért! Sokat jelentene - kérlel.
Egy ideig még gondolkozom, nem akarom újra és újra elmondani, hogy nem. Egész biztosan nem fog békén hagyni, ameddig igent nem mondok.
- Benne vagyok - túrok bele megadóan a hajamba. Úgysincs más választásom. - Hányra menjek hozzátok?
- Á, köszönöm! - Hallom, ahogyan elmosolyodik. - Tízre, és nem nálam lesz, hanem az Impact-ben.
- Rendben, megjegyeztem - mosolyodok el halványan én is. - Számíthatsz rám, ott leszek.
- Gyere Ryan-nel, őt is meghívtam - nyögi be még így a végén. - Puszi!
A vonal megszakad, Maya letette. A szemöldököm a magasba szalad, teljesen be van zsongva. Mondjuk megértem, az ember csak egyszer huszonnégy éves.
Az elkövetkezendő pár órában lezuhanyozom, hajat mosok, kifestem magamat és felöltözöm. Egy testhez simuló fekete ruhát választok, ami már ezer éve nem volt rajtam, pedig imádom. A szemeimet most csak felül húzom ki, a számat békén hagyom. A hajamat kivasalom, így egyenesen hullik a vállamra. Mire elkészülök, már rendesen el is szórakozom az időt, fél tízre leszek csak kész.
- Bejöhetek? - kopogtatnak az ajtómon, majd egy igen válaszra belép Ryan. Amikor meglát mosoly fut végig az arcán. - Szép vagy.
- Köszönöm. Te meg elegáns - mérem végig. Egy fehér inget visel, pedig ritka, hogy ő kiöltözik.  - Mikre nem képes Maya - forgatom meg a szemeimet.
- Maya... - ismétli meg a nevét ábrándozva, és úgy tűnik, kicsit elkalandozik.
- Kedveled? - kérdezek rá a nyilvánvalóra.
- Az nem kifejezés - rázza meg a fejét nevetve. - Na, elég ebből, menjünk!
- Ryan Peake, a vén róka, szerelmeees - nyújtom meg az "e" betűt, miközben vigyorogva húzom az agyát.
- Avril Ramona Lavigne! - szól rám felháborodottan, ellenben a szeme körül lévő kis mosolyvonalak, elárulják, hogy eszében sincs haragudni.
- Nem vagy ijesztő, még akkor sem, amikor a teljesen nevemen szólítasz - nyomok egy puszit az arcára, és kikerülöm. - De majd úgy teszek, mert szeretlek, oké? - indulok le a lépcsőn.
- Néha úgy érzem még mindig tizennyolc éves vagy - forgatja meg a szemeit.
- Néha úgy is nézek ki - röhögök fel.
És hasonlóan telik az odaút is. Húzzuk egymás agyát, viccelődünk és nevetünk. Közben beugrunk venni egy pezsgőt a szülinaposnak. Aztán mire megérkezünk, már szinte kedvem sincsen kiszállni, inkább maradnék, és tovább hülyéskednék.
A hely a város közepén van, egy elég nagy utcában. Két emeletes szórakozó hely, az alsó szinten van a bár. Világos hely, vannak kanapék és asztalok, ahová le lehet ülni. Kékes fényben játszik az egész, míg a felső egészen sötét, ugyanis ott helyezkedik el a tánctér, ami most nem üzemel, hiszen Maya kivette az egészet, csak mi vagyunk itt. És a program különben is röviden annyi lesz, hogy a kivetítőn nézünk régi képeket róla, a családja szól pár szót, ahogyan ő is, aztán zene és beszélgetés a továbbiakban.
Ugyan mi kicsit késve érkezünk, de már így is sokan vannak rajtunk kívül. Nem is tudtam, hogy Maya ennyi embert ismer. Igaz, nekem szinte ő volt az egyetlen lány barátnőm a városban, azonban ez nem jelenti azt, hogy ez fordítva is így van. Elvégre itt él, itt nőtt fel. Az lenne a furcsa, ha senkije sem lenne.
Hamar kiszúrjuk, a bárpult mellett áll, és éppen egy marék emberrel beszélget. Amikor meglát minket, rövidre zárja a dolgot, gyorsan elnézést kér, és elénk siet üdvözölni.
- Sziasztok! Annyira örülök, hogy eljöttetek!
- Boldog születésnapot - adom át neki a pezsgőt, miközben megölelem. - Köszönjünk, hogy meghívtál.
- Ugyan - enged el, legyint egyet.
Félreállok, hogy Ryan-nek is köszönhessen. Amint találkozik a tekintetük széles mosoly fut át mindkettőjük arcán, szinte le se tagadhatnák, hogy van valami. És bár még nem hivatalos, azt hiszem kár tagadni. Mivel én meg nem akarok ott bámészkodni, ezért távolabb megyek. Még a szemem sarkából látom, ahogyan Maya megöleli őt is, majd megcsókolja. Muszáj elvigyorodnom.
Szerencsével járok, mert elég hamar találok egy ismerőst, bár pont olyan valakit, akire egyáltalán nem számítottam volna
- Te jó ég - lepődök meg. - Mit keresel itt? - megyek oda George-hoz.
Fekete ing van rajta és farmer, ő is azért valamennyivel jobban öltözött ki, mint szokott. Amikor rájön, hogy kitől érkezik a hang, úgyszintén meglepődik.
- Avril? - merednek ki a szemei. - Ugyanezt kérdezhetném!
- Maya a barátnőm - magyarázom.
- Én megy April-en keresztül ismertem meg, akivel jártam - adja meg ő is az ittlétének az okát. - April és Maya is barátnők.
- És ennyire jóba vagytok? - ráncolom a homlokom.
- Nem mondhatnám, csak futólag - rántja meg a vállát. - Kérsz valamit inni? - mutat a pultra. Gyors tématerelés.
- Igen, az jó lenne - vallom be. Nagyon örülök neki, hogy most itt van, mert így legalább nem érzem magamat annyira egyedül.
A bárpulthoz megyünk, lehuppanunk két székre, rendelünk italokat. Nem tudom mennyi idő telik el beszélgetéssel, már csak arra emlékszem, hogy éppenhogy oldalra fordítom a fejemet. Akkor látom meg. Mike és Daniel körvonala homályosabb, egyedül Őt veszem észre, ahogyan köszönti Mayát.
Egyetlen oka van, hogy mindannyian itt vannak: ők fognak ma este játszani neki. Hiszen imádja a Nickelback-et! Miért nem gondoltam erre?! Egészen biztosan nem jövök el, ha tudom kik lépnek fel.
Elfordítom a fejemet, nem akarom tovább bámulni. Úgy kell tennem, mintha semmire se figyeltem volna fel. Próbálok továbbra is hallgatnám azt, amit George mesél, azonban képtelen vagyok. Rossz előérzetem van. Érzem, hogy valami nincs rendben, valami baj lesz.
Arról viszont még akkor sejtésem se volt, hogy vér fog folyni. Szó szerint.