21. fejezet - Ezért megfizetsz

Drága Olvasóim!

Tudom, hogy nem most kellene megérkeznie a résznek, de az a helyzet, hogy nyár van, és eléggé nehéz összeegyeztetni a dolgaimat az írással. Úgyhogy előre is szólok: előfordulhatnak késések. Remélem ezekért nem haragszotok annyira, ígérem, hogy amint tudok rá időt szakítani, hozni fogom mindig őket. A következő rész pedig ismét csak csúszni fog, július 19.-én fog érkezni, mivel elutazom. :)
Nagyon szépen köszönöm a sok kommentet, amit kaptam az előző részhez, nagyon sokat jelent, amiért vannak új olvasók, és régiek is. Boldoggá tesz, hogy még mindig itt vagytok. Kitartás, már nincs annyira sok a blogból! Hálás vagyok az összes kedves szóért, amivel illettek, imádlak Titeket! És nagyon remélem, hogy tetszeni fog a rész!

Rengeteg puszi és hála, Azy
_________________________________________________________________

szeptember 4. 23:01

Talán túl idegesen pislogok felé, és talán túl sokszor. Esküszöm, hogy próbálok George szavaira koncentrálni, hallgatni a hülye locsogását arról, hogy már milyen régen szüksége volt már egy ilyen kis bulira, hogy kellene szereznie egy motort is, hiszen most jött ki egy új típus vagy mit tudom én, nem nagyon figyelek rá. Néha azért visszakérdezek, hogy tovább beszéljen, én meg tovább tudjak a társaságában rejtőzni. Ugyanis semmi kedvem nincsen egyedül ácsorogni valahol, esélyt adva ezzel arra, hogy Ő is észrevegyen.
- Figyelj, viszont azt hiszem váltanom kellene Chad-del pár szót, ha nem bánod...
A mondat kirángat a merengésből, automatikusan figyelek oda George-ra. Még legurítja az utolsó pár korty koktélját, majd leszáll a bárszékről.
- Persze, menj csak - mosolygok rá erőltetetten, de az egész annyira hamis, mert a szívem a torkomban dobog még a neve hallatára is. Ha George tudná, hogy amit meséltem, az mind róla szólt... Ő volt az, aki kihasznált és játszott velem. Ő volt az, akinek sose voltam fontos. Ő volt az, aki ezt nem azért mondta, mert azt szeretné, ha elengedném, hanem mert tényleg így gondolja. És pont George-nak köszönhetően kellett erre rádöbbennem. Neki köszönhetően fogom elfelejteni, mert ő sose szeretett, és teljesen felesleges nekem továbbra is reménykednem.
Unottan birizgálom a szívószálat, ki-be húzogatom a jéggel telt narancssárgás koktélomat. Észre se veszem, hogy valaki mellém ér, óvatosan szólít meg.
- Ne haragudj, le lehet ülni ide? - mutat a helyre, ahol még az előbb George ült.
Felnézek, akaratlanul is végig nézem a pasit. Nálam idősebb, legalább annyi idős lehet, mint Ryan. Egy fekete rövid ujjú inget visel, ami kihangsúlyozza izmos karjait, amit legalább egy tucat hatalmas tetkó díszít. Sötét hosszú haja van, amit egy lófarokba kötött hátul.
Összegezve nem tűnik olyan férfinak, akivel apa vagy Ryan szívesen látna. És ez pont kapóra jön.
- Nyugodtan - varázsolok egy széles mosolyt az arcomra.
- Logan Ross - mutatkozik be.
- Avril Lavigne - rázzuk meg egymás kezét, miközben ténylegesen is helyet foglal. Kicsit arrébb helyezkedem, hogy pont rálátásom legyen még George-ra és Chad-re, amint beszélgetnek. Pusztán egy pillantást akarnék rájuk vetni, azonban képtelen vagyok elsiklani a tény felett, hogy eléggé érzékeny témáról lehet szó, mert Chad eléggé feszültnek tűnik. Nem kéne, hogy érdekeljen, mégis semmi másra se tudok gondolni.
A saját szerencsétlenségem miatt lassan megrázom a fejem, szánakozva túrok bele a hajamba. Kicsit félretolom a koktélomat, és a bár másik oldalán pohárt törölgető pincérre nézek.
- Elnézést, két vodkát kérnék kevés jéggel - adom le a rendelésem gyorsan, mire csak bólint, és már készíti is elő.
Logan szemöldöke felszalad, hamiskásan mosolyodik el. Láthatóan meglepi, hogy keményebb italra váltok. Elveszem, amit kiszolgálnak nekem, egy pillanat húzom le. Ég tőle a torkom és kicsit fintorgok. Amint végzek, kissé hevesen vágom a pultra a poharat. Megragadom a következőt, ugyanígy egyszerre ürítem ki a tartalmát.
- Nem semmi - jegyzi meg vigyorogva, le sem veszi a szemét rólam.
- Kösz - sóhajtok egy aprót, végre én is viszonozom a tekintetét. - Honnan ismered Mayát? - vágok bele a beszélgetésbe.
- Ő a fodrászom, a múltkor szóba kerül, és meghívott - rántja meg lazán a vállát. - Hát te?
Túlságosan is rámenős és erőszakosnak tűnik, mégis valahogyan nem foglalkozok vele. Minden jól jön, ami eltereli a figyelmemet.
- Szintén a fodrászom - bólintok. - Kékre festette anno a hajam - mosolyodok el az emlékre.
- Kékre?
- Igen, emiatt Törpilla lett a becenevem - vallom be. Más esetben lehet kínos lenne elmondani, hogy huszonévesen néha így hívnak, azonban jelen pillanatban nem bánom.
- Érdekes, érdekes - hümmög még mindig szakadatlan jó kedvvel.
- Az - vigyorgok rá. Most tűnik csak fel, hogy erősen borostás az arca, ezzel elég erős kontúrt alkotva jéghideg kék szemeivel. És most látom azt is, hogy a nyakánál van egy heg, mintha csak valaki kést szorított volna a torkához.
Összeráncolt homlokkal térképezem fel, bármennyire is nem szeretném beismerni, kénytelen vagyok, hogy nem túl biztató a külseje. Nem szeretek ez alapján ítélni, de ha az emberen hegek vannak, millió tetkó és ráadásul legalább száz kiló és két méter magas, akkor a legnormálisabb ember is aggódni kezd.
Habozok, egy időre elbizonytalanodok, hogy mennyire jó ötlet egy vadidegennel összehaverkodni. Még utoljára Chad-re pillantok, amit igazán nem kéne. Mert találkozik a tekintetünk. Nem tudok sok mindent leolvasni róla, csak pont annyit kapok el, hogy utánam szúrósan méri végig Logan-t is.
Ez az erőt ad arra, hogy elhessegessem a jobbik felem óvó szavait.
- Hány éves vagy? - fürkész sűrű szempillái mögül, ezzel kirángatva a gondolataim közül.
- Huszonhárom - mosolyodok el. - Nem látszik, mi?
- Fiatalabbnak tippeltek - jelenti ki, viszont nem annyira megrendíti meg a dolog. - Így tíz év korkülönbség van közöttünk - simít végig sötét haján, bár teljesen felesleges. Annyira szoros copfban van, hogy egy hajszál se mer ellenkező irányban állni.
- Ha Maya a fodrászod, akkor te is itt laksz Calgary-ban? - terelek témát, kérdőn pislogok Logan felé.
- Pár évig Torontóban voltam, de maradni akarok - meséli, majd kapva kap az alkalmon, és ő is gyorsan leszólítja a pincért, ellenben ő whiskey-t kér. - Jártál már ott?
- Nem, de szeretnék. Egyébként miért voltál ott? - érdeklődök, mindig is vonzott a város, azonban még egyszer sem volt alkalmam oda utazni.
- Mert börtönben volt.
Hirtelen tűnik fel, alig veszem észre, hogy mellettem terem. Egy percre se néz rám, egyenesen Logan-re bámul, szinte képes lenne megölni.
- Oh, Kroeger, már csak te hiányoztál - sóhajtja fáradtan, gúnyos mosolyra húzza a száját.
- Fogd az italod és takarodj innen - utasítja hidegen és fenyegetően.
- Mit képzelsz magadról?! - csattanok fel én is, ezzel végre elérve, hogy néhány szempár ránk szegeződjön. Az, hogy Logan börtönben volt, elég gyorsan bekapcsolja a vészjelzőmet, azonban jobban érdekel, hogy fenn akadjak azon, nekem senki se szabhatja meg, hogy mit csináljak. - Te takarodj innen! - szólok rá erélyesen.
- Bár máskor vevő lennék egy jó kis bunyóra, de ez most nem éri meg - issza ki a whiskey-t. - Bocs, Avril - simítja végig a vállamat, mire Chad megfeszül, és Logan keze felé kap, és erőteljesen fejti le rólam az ujjait.
- Tűnés - szűri a fogai között az egyetlen szót, mire Logan gúnyosan felnevet, és kikerüli.
Hitetlenül bámulok utána, el sem hiszem, hogy ennyire könnyen feladja és lelép, csak azért, mert Chad azt mondta neki. Villámokat szóró tekintettel meredek az előbb említett személyre, most én vagyok az, aki képes lenne ölni.
- Ez mire volt jó? - támadok neki dühösen. - Hogy süllyedhetsz ilyen mélyre? Csak azért elüldözöd, mert velem beszélget? Mondd csak, nem unod már, hogy tönkreteszel mindent?! Akkora egy...
Nem fejezem be, mert Chad megragadja a karomat, és leránt a székről. A megdöbbenéstől először köpni-nyelni nem tudok, de hamar feleszmélek, és hangosan kezdek el ordítani vele. Ezzel már alaposan felkeltjük mások figyelmét is.
- Ne merészeld! Hova viszel mégis, engedj már el! - folytatom, miközben folyamatosan igyekszem kiszabadulni a kezei közül.
- Levegőzünk - adja a tudtomra, és kiráncigál a bár ajtaján, ami hangosan csukódik mögöttünk. Még pont elkapom Maya és Ryan döbbenetét. Lesz mit megmagyaráznom. Már nagyon unom ezt.
Kint hűvös szél fúj, rögtön kiráz a hideg, és libabőrös leszek. A város nyüzsög, rengeteg autó száguld el az előttünk lévő úton, mindenhol fények és lámpák, dudaszó. Késő esti forgalom.
Chad lazít a szorításon, és elenged.
- Nehezedre esett? - mosolyodok rá gúnyosan. - Barom! - dörzsölöm a karomat.
- Éppen most mentettelek meg egy olyan férfitól, aki kétszer is megerőszakolta az akkori barátnőjét - jelenti ki nyugodtan.
Mivel erre az információra egy kicsit se számítok, teljesen lesokkolódok. Egy szót sem vagyok képes kinyögni, meredten bámulok Chad-re. Aki meg pontosan erre a reakcióra számított.
- Na ugye - jegyzi meg fölényesen, majd lazán neki dől a falnak, hosszan fújja ki a levegőt. Az éjjeli várost kémleli, miközben szándékosan nem akar újra felém fordulni.
- Értékelem - suttogom. - De semmi szükség nem volt arra, hogy "megments" - szedem össze a bátorságomat. Nehezemre esik minden egyes hang, amin kijön a torkomon, szinte már kapar. Tudom, hogy nem szabad elgyengülnöm, ellenben a közelsége megrendít.
- Semmi szükség rá? - ismétli meg halkan, a földre szegezi a tekintetét. Azt hiszem megbántottam, és hiába vagyok azon az elhatározáson, hogy az emlékekkel együtt elfelejtem még a létezését is; nem sikerül. Újra kudarcot vallottam.
- Semmi - erősítem meg. - Nem kell játszanod a hőst, csak azért, mert Ryan a barátod. - Halálosan nyugodtan beszélek, egy csepp idegesség sincs bennem, csak fájdalom. Szinte kézzel tapintható a feszültség, amit okozok. - Ugyanis George-nak hála rájöttem, hogy tényleg soha sem voltam neked fontos.
- Mi van? - kapja felém a fejét. Összeráncolt homlokkal bámul rám. - Hogy érted...
- Hogy rájöttem? - vágok közbe. - Tudod olyan hülye voltam, hogy egy ideig még reménykedtem - kúszik fel az arcomra egy gúnyos mosoly. - Viszont elmeséltem George-nak az egészet, aki segített meggyőzni róla, hogy nem szabad tovább szeretnem téged, mert ez teljesen viszonzatlan - fejezem be, itt már ki is nevetem magamat. Szánalmas vagyok.
- George?! - képed el. Ellöki magát a faltól, idegesen lép elém, akaratosan ragadja meg a vállamat. - Avril, te azt mondtad neki, hogy még mindig szeretsz?
- Miért fontos ez? - ráncolom a homlokomat, kissé megijeszt, hogy ennyire heves. - De egyébként igen... És lehet az, hogy megcsókolt, egy jel volt. Tovább kell lépnem.
Most rajta a sor, hogy képes legyen bármit is kinyögni. Elereszt, fel-alá járkál, gondolkozik. Szinte már látom, ahogyan a kis fogaskerekek zakatolnak az agyában.
- Nehogy most azon húzd fel magad, hogy találkoztam vele - rázom a fejemet hitetlenül. - Semmi közöd ahhoz... - kezdenék bele, de süket fülekre találok, mert Chad az egyik pillanatban még ott áll előttem, utána egy "Ezért megfizetsz" mondat kíséretében beviharzik az ajtón.
Nem maradok kint egyedül tovább, rögtön utána eredek, feltépem a bejáratot, zavarodott tekintettel kutatom. Hamar ráakad a szemem, de a látványtól ledermedek, és egy lépést se teszek.
George a falhoz van szorítva, feje hangosan koppan a faburkolaton. Valamit éppen magyaráz, azonban Chad agya már teljesen elborult. Meg se hallgatja, a következő pillanatban pedig öklével hatalmasat üt, aztán abba se hagyja, csak veri, mire George szájából kiserken a vér, egyenesen az ingére csöppenve.
Mire feleszmélek, már többen is mozgásba lendülnek, és próbálják lefogni, de nagyon nehezen megy, az összes kezet lerántja magáról, és tovább veri. Ekkora már valószínűleg betört az orra, hiszen ömlik belőle a vér. Egy perce sincs levegőt venni, érkezik a következő ütés, és a következő.
Tehetetlenül állok, és bámulok. Fel sem fogom, mi történik. Soha életemben nem láttam még ilyennek Chad-et. Nem kegyelmez, nem hagyja abba, csak püföl folyamatosan, mintha csak egy bokszzsák lenne előtte, és nem egy ember.
Aztán hála az égnek többen lefogják, mielőtt még halálra verné. Mindenki ordít, hangzavar van, az emberek közelebb mennek, vagy látni akarják, hogy mi folyik ott, vagy megakadályozni. Maya félreáll, és sírva fakad, el sem hiszi, mi lett a születésnapjából. Ryan fél kézzel átkarolja, közelebb húzza magához, apró puszit nyom a hajára.
Hívják a mentőket.
George a földre rogy, tiszta vér mindene. Ahogyan Chad ökle is.
Ez egy rémálom.

A bár körül legalább két rendőrkocsi és egy mentő. Kék és piros fények szelik át a késői sötétséget. Mindenhol bámészkodó emberek az utcán, mindenki kíváncsi mi történt. Maya még mindig Ryan vállán vigasztalódik az elrontott este miatt, Daniel és Mike egy rendőrrel beszélgetnek. Nem nehéz kitalálni, hogy kinek az ügyében akarnak máris lépni.

Én ott állok a zűrzavar közepén, nem foglalkoznak azzal, hogy mi van velem. Azzal, hogy a mellkasom szúr, mert a szívem éppen kiszakadni készül. Hogy homályosan látok, a világ forog körülöttem, és úgy érzem zuhanok. Egy olyan helyre, ahol senki és semmi se vár.
Fogom a táskámat, kisimítok egy kusza tincset az arcomból, és elmegyek a helyszínről. Nem akarok többet látni.
Senki se veszi észre, hogy már nem vagyok ott. Senki se veszi észre, hogy újra könnyek szántják végig az arcomat.
Ez volt az utolsó alkalom, hogy Chad miatt sírok. Soha többet. Végeztem.
Egy ideje már csak jól viselkedtem, szinte mindig azt tettem, amit elvárnak tőlem. És mit kaptam érte? Csalódást. Fájdalmat. Szenvedést.
Hát akkor újra a régi leszek.