18. fejezet - Megszöktetlek

Drága Olvasóim!

Igen, elkéstem ezzel a résszel, de a hétvégén elutaztam, és így nem tudtam összehozni. Tudom, hogy béna mentség, és meg lehetett volna oldani, úgyhogy bocsánat! Ennél a résznél egy fontos fordulópontjához érkeztünk a történetnek, remélem majd tetszeni fog, nekem nem lett a kedvencem. Azt hiszem 25 rész lesz egyébként, valamennyire már megvan a vázlata a történetnek, de természetesen ez még alakulhat. :)
Nagyon-nagyon, sőt még annál is jobban köszönöm, amiért az előző részhez is írtatok, el se tudom mondani, mennyire sokat jelent egy-egy szó vagy mondat! Rengeteg hálával tartozom, imádlak Titeket, de komolyan!

Milliónyi puszi, Azy
_________________________________________________________________

augusztus 23. 09:51


Ellököm magamtól, letörlöm a számat, hitetlenkedve pislogok rá.

- Ez meg mi volt? - támadok neki idegesen, nehezen tudom felfogni, hogy most ez tényleg megtörtént. 

- Sajnálom, én csak... - kezdene magyarázkodni, de nincs rá szükségem, már így is elég hazugságot hallottam már. 

- Inkább busszal megyek - jelentem ki, nem is nézek rá, csak kiszállok az autóból, hangosan vágom be magam mögött. 

Nem érdekel George, nem érdekel, hogy vajon miért tette ezt, ki akarom verni a fejemből. Már így is elég zavaros minden körülöttem, nincs szükségem arra, hogy még ő is bekavarjon. Idegesen lépkedek, még hátra nézni se merek, inkább csak megyek előre nagy léptekkel.

Hallom, ahogyan a kocsi tolat, és megáll mellettem. George segélykérően pillantgat felém.

- Szállj vissza, kérlek! - hajol át az ülésen, kinyitja a felém eső ajtót. - Tényleg megmagyarázom.

Kételkedve bámulok rá, erős a kísértés, hogy ott hagyjam a fenébe, és tényleg busszal menjek. Viszont megérdemel egy esélyt.
- Rendben - sóhajtok egyet, kelletlenül bekászálódom a kocsiba, újra beövezem magamat.
Elindulunk, egy ideig csak csend van, de aztán végre George megtalálja a hangját. Megköszörüli a torkát.
- A bulin azt hittem tényleg van valami közöttünk - kezdi el, de már itt nem bírom végig hallgatni, közbe vágok.
- És szerinted viccből mondtam azt pár órával ezelőtt, hogy hiba volt? - csattanok fel, nem bírom leplezni a felháborodásomat. George vagy nagyon hülye, vagy csak azt hallja meg, amit akar.
- Fogalmam sincs, reménykedtem, hátha talán... - szorít rá feszülten rá a kormányra.
- Hátha talán csak félek kifejezni az érzéseimet, és visszahúzódóan nem mondok semmit? - kérdezek rá, hiába próbálok ellene tenni, gúnyos a hangom, Nem akarom megbántani, de már kezdem unni, hogy mindenki kénye kedve szerint csókolgat meg, mintha az én beleegyezésem nem kellene. - Mert én pont olyan csaj vagyok, igazad van!
- Oké, tévedtem, belátom - emeli feljebb ő is a hangját. Ő csak azért ideges, mert totál nem erre számított.- De azért, ha egyszer meggondolod magad...
Hitetlenül nézek rá, reflexből már nyitnám a számat, hogy tisztázzuk, köztünk soha nem lesz semmi, de hirtelen eszembe jut, hogy ettől pontosan olyan éretlen és meggondolatlan lennék, mint régen. És erre nincs szükség. Ráadásul megsajnálom, annyira szerencsétlenül és bánatosan emeli rám a tekintetét...
- Rendben - ígérem meg neki, elvégre ebben nincs semmi. Csak egy ajánlat, és ha élből visszautasítom, száz százalék, hogy megbántom. - Majd akkor szólok - bólintok, és még egy mosolyt is megeresztek.
Igen, akkor még biztos voltam benne, hogy köztem és George között soha nem fog elcsattanni még egy csók. De talán pont az a szép az egészben, hogy én folyamatosan tévedek, hibát halmozok hibára.

Nem tudom pontosan mire számítok. Elvégre Chad Kroeger-ről van szó, nem is ő lenne, ha minden úgy történne, mint a normális embereknél. Pár nap telik el, tökéletes nyugalomban, amikor az egyik este megérkezik. De elég konkrétan, egyáltalán nem úgy, ahogy számítok rá.
Kezdjük azzal, hogy mindenki abban a hitben él, hogy az édesanyját látogatja a messzi-messzi Floridában már két napja. Éppen ezért még a fejemben sem fordul meg a gondolat, hogy nem ott van. Kezdhetem azt hinni, hogy egy megrögzött hazudozó, mindenkinek azt mond, amit akar, nem állítja meg semmi, ha akar valamit.
Tehát amikor kővel dobálja az ablakomat, jogosan gondolom azt, hogy valami baltás gyilkos akar az életemre törni. Még az a csoda, hogy nem habzó szájjal ordítozva reagálok a helyzetre, hanem megrettenve, a leggyávább módon próbálom figyelmen kívül hagyni, hogy pillanatokon belül az ablakom szilánkosra törhet. Ijedten a telefonomért nyúlok, utána újra leguggolok, nem akarom, hogy lentről látszódjon, hogy hol tartózkodok a szobában. Bekapcsolom a készüléket, és ekkor látom, hogy van egy halom üzenetem Chad-től, miszerint hajnali fél háromkor vár a ház előtt, mert megyünk. Ja és mint egy mellékes lábjegyzetként, hogy hazudjam azt apáéknak, hogy egy barátnőm balesetet szenvedett, és őt kell meglátogatnom egy közeli városban. Ez így eléggé béna kifogás, de maradjunk annyiban, hogy még lesz időm kidolgozni a részleteket.
Amikor már megnyugszom, hogy nem fogok meghalni, legalábbis nem ma este, jöhet a "teljesen elment az esze, biztosan nem megyek, hajnal van, hova mennénk, tényleg őrült" fázis, majd egy perccel később a "na akkor mit is vigyek fel".
Kapkodva készülök el, megírom a levelet apának, és azt is, hogy majd hívom, aztán gyorsan lesietek. Mintha csak valami bűnöző lennék, bepattanok a kocsiba, Chad pedig már gázt is ad. Elhajtunk, magunk mögött hagyjuk az ismerős utcákat, és amikor már biztos vagyok benne, hogy nem bukunk le, van bátorságom megkérdezni, hogy mégis mi volt ez az egész.
- Nem Floridában kellene lenned? - vonom fel a szemöldökömet kérdőn.
- De - bólint egyet. - Kellene.
- Akkor? - folytatom a faggatózást. - Mit keresel itt?
- Megszöktetlek, ha nem tűnt volna fel - dob felém egy vigyort, valamiért most igazán jó kedve van.
Mivel nem akarok veszekedni vagy elrontani valamivel a hangulatot, inkább témát terelek.
- És hova megyünk? -nézek azért ki az ablakon, pont akkor, amikor kiírja a tábla, hogy elhagytuk Calgary-t.
- Ne aggódj, Kanadában maradunk - nyugtat meg, mintha erről lenne szó. Egy sokat mondó pillantást vetek rá, ezzel is jelezve, hogy komoly a kérdésem. - Az egyik erdőben van egy házam, oda megyünk, mert senki se tudja hol van.
- Senki? - akadok fent ezen a kis apró részleten, a többit mintha meg se hallanám.
- Ezt mondtam, nem? - pillant felém, láthatóan nem érti, hogy miért döbbenek le.
- És én vagyok az első, akit oda viszel? - kérdezősködök, nem bírom visszatartani a vigyoromat.
- Ne örülj ennyire - sandít rám. - Még megfordulhatok.
- Nem, inkább befogom - védekezek rögtön, de a szám még is így fülig ér, el sem hiszem, hogy végre Chad is képes jelét annak, hogy fontos vagyok neki. - És mikor érünk oda?
- Ha egész éjjel vezetnék is sok óra lenne, de meg fogunk állni egy motelben - jelenti ki egyszerűen, mire lefagyok. Valójában erre nem gondoltam. Oké, együtt töltünk egy napot, de az alvás rész fel sem merült bennem. Chad-ben viszont úgy tűnik igen.
- Igen? - nyelek egyet, nem bírom elrejteni, mennyire megrémít ez az egész.
- Ettől így lesápadsz? - néz rám, miközben rámegy az autópályára.
- Nem, dehogy, jól vagyok - rázom meg a fejemet, de rosszul színészkedek.
- Ha attól tartasz, hogy le fogok veled feküdni ma este, csalódást kell, hogy okozzak - jelenti ki nemes egyszerűséggel, mire az arcom vörös lesz.
- Én... én - motyogom, de felesleges. Pontosan tudja, miképpen kell zavarba hoznia, és nem fél megtenni. Aztán a következő kérdésemmel magamat is őt is egyaránt meglepem: - Miért nem?
Nem tudom miért érdekel ez, de nagyon úgy hangzott, hogy nem is akar. Ez a tudat pedig idegesít.
- Mert te nem akarod, én meg ezt nyilván tiszteletben tartom - rántja meg lazán a vállát.
- Honnan tudod, hogy nem akarom? - következik a következő kérdésem. Oké, tiszta sor, hogy még nem érzem magamat arra késznek, hogy úgy is vele legyek, viszont ennek az oka tulajdonképpen az, hogy attól tartok, utána magamra hagyna.
- Ugyan, kérlek - neveti el magát.
- Chad, ez nem válasz! - háborodok fel egy kicsit.
- De komolyan felkészültél egy rendes válaszra? - fordítja felém egy kicsit az arcát, és amikor látja az eltökéltséget rajta, újra az útra figyel. - Mert alap, hogy szűz vagy, és félsz az egésztől.
Ha innék valamit, biztosan kiköpném, ha ennék valamit, biztosan félrenyelnék, és ha állnék, biztosan meg kellene kapaszkodnom valamiben, hogy a lábamon maradjak. De így csak lesokkolódok, próbálom megmenteni a helyzetemet, de egy szó sem jön ki a torkomon.
- Szóval eltaláltam - vonja le a következtetést. - Pedig csak blöfföltem.
- Ez így aljas volt - találom meg a hangomat. De már úgyis késő, kiderült számára az igazság, és ez gázabb, mint a legrosszabb rémálmaimban gondoltam volna. - Chad, én...
Valahogyan bocsánatot akarok kérni tőle, bár azt sem tudom miért. Hogy nem mondtam el? Hogy nem akarom csinálni?
- Ne hogy mentegetőzni kezdj, bassza meg! - képed el, hitetlenül vonja össze a szemöldökét, miközben rám emeli tekintetét. - Tudod, hogy ez mekkora dolog, amikor a csajok nagy része ribanc?
- Oké, az egy dolog, de néha úgy érzem az én hibám, amiért nem még jött össze - mondom halkan. - Talán valami baj velem.
- Az égvilágon semmi baj nincs veled, hidd már el - rázza meg a fejét, dühös rám, amiért ilyeneket gondolok.
- De mindig arra gondolok, hogy mi van, ha valaki nem akar velem lenni, mert ilyen vagyok, és mi van, ha az első alkalommal béna leszek, és ki leszek röhögve? És ha nem is vagyok jó, és ha valaki gáznak tartja ezt az egészet? - sorolom egyre gyorsabban, szinte levegőt se veszek. Nem tudom honnan lett hirtelen annyi merszem, hogy ezt mind Chad-re zúdítsam. Talán az a gond, hogy ezt eddig még senkivel se beszéltem meg, és most kapva kapok az alkalmon, hogy mindent kiadhatok magamból. Aztán amikor már elhallgatok, félve felé emelem a tekintetemet.
- Lenyugodtál? - mosolyodik el halványan, úgy tűnik jól szórakozik ezen az egészen. Én kevésbé. - Avril - sóhajtja. - Egyik miatt se érdemes aggódni, aki nem akar veled lenni, kiröhög vagy gáznak tart, nem is érdemel meg, nem kell velük foglalkozni.
- Ahj, mindegy, inkább hagyjuk - túrok bele zavartan a hajamban. Könnyű mondani, hogy nem érdemel meg, és ne foglalkozzak velük, azonban engem mégsem lehet meggyőzni.
- Komolyan mondom - folytatja, csak nem akarja hagyni a témát. - Nem tudom mondták-e már, de kurva szerencsés lesz az a pasi, aki megkap téged.
Ezt most úgy mondja, mintha biztos lenne benne, hogy nem ő lesz az. Persze, ő nem akar engem, így rohadt egyszerű, nem kell megvigasztalnia. Semmi szükségem a szánalomra, hogy "hidd el, szerencsés pasi lesz, de bocsi, én nem akarok szerencsés lenni". Már megkaptam ezt régebben, nem kell megint.
Nem szólok semmit, inkább kibámulok az ablakon. Nem akarok veszekedni már vele, azt hiszem ebbe a részébe már réges-régen belefáradtam. És elmagyarázni sincs kedvem, hogy immáron mivel bántott meg.
- Mi  a baj? - Jó, szóval észrevette, hogy elrontotta.
Kapásból azt mondanám, hogy "semmi", de ebbe is beleuntam. Ha nem mondom el, nem fog változni az ég világon semmi, és én ezt nem akarom.
- Mindig emlékeztetnem kell magamat, hogy te nem akarsz tőlem semmit, és mindig fájdalmas rájönnöm, hogy rohadtul csak egy nyűg vagyok neked - mondom ki halál nyugodtan, egy arcizmom se rendül. Aztán anélkül folytatom, hogy előtte átgondolnám. - Hiszen ott van Eva, minek is kellenék én, és én vagyok a hülye, amiért folyamatosan reménykedem, én vagyok a hülye, amiért szeretlek!
Hoppá, kimondtam.
A levegő megfagy, meg se mozdulok, Chad kissé rámarkol a kormányra, nem néz rám, meredten figyeli az utat. Pontosan tudom, mi jár a fejében. Sajnál, amiért kimondtam, sajnál, amiért ennyire naiv vagyok.
- Forduljunk vissza! - kérem meg egy kis idő elteltével. - Forduljunk vissza, felejtsd el, amit mondtam, és hagyjuk egymást békén. Nem kell ez az egy nap, szabad vagy! - suttogom, de válasz nem érkezik.
- Szakítottam Eva-val - közli hirtelen. - A buli után.
Mielőtt még bármit is tudnék reagálni, az autó megáll, és csak ekkor veszem észre, hogy megérkeztünk a motelhez. Neonlámpa jelzi, hogy nyitva vannak, és lehet menni. Nem a legjobb helynek tűnik, látszik, hogy amolyan útszéli hely, ahová a hosszú utat megtévő vezetők használnak. A parkolóban azért így is állnak autók. Az villanyoszlopoknak és a közeli benzinkútnak köszönhetően nem tűnik kihaltnak a hely.
Egy ideig csak ülünk az autóban, mindketten gondolatainkba merülve. Aztán nagy levegőt veszek, úgy döntök, ezen az egészen még agyalnom kell, ahogyan azon is, hogy ez mit jelent kettőnkre nézve. Hiszen azt mondta, hogy ha Eva nem lenne, akkor sem lenne velem. Tehát elviekben semmit se változtat, mégis úgy érzem, azért számít. Valami változni fog.
Kiszállunk, bemegyünk a motelbe, ahol nem csak mi vagyunk. Szerencsére az előttünk lévő kimerült család gyorsan elintézi a dolgot, így mi jutunk sorra. Chad beszél, én csak állok ott. Megkapja a kulcsot, ezért elindulhatunk felfele az emeletre.
Egyikünk se mond semmit, nem is akarok még beszélni. Lassan lépkedek mögötte, felmegyünk a szobához. Kicsi, de tiszta és rendezett. Két külön ágy van. Aha, szóval ennyire ügyel a részletekre. Én csak állok a nyitott ajtóban, miközben Chad elhúzza a függönyöket, és feloltja a lámpát.
Leül az egyik ágyra, fáradtan hajtja a fejét neki a falnak. Eközben én becsukom magam mögött az ajtót, neki dőlök az egyik szekrénynek. A karkötőimet birizgálom, megköszörülöm a torkomat, ezzel elérve, hogy Chad felfigyeljen, újra kinyissa a szemeit, és kissé előre dőlve hallgasson meg.
- Semmin se változtat, hogy szakítottál vele. Ettől függetlenül nem leszel velem... - Eredetileg ez egy kijelentés akarna lenni, mégis kérdésre is sikerül. Egyenesen belenézek a világoskék íriszeibe, próbálok kiolvasni onnan valamit, de esélytelen. Talán sose fog menni.
- Ez nem ilyen egyszerű - jelenti ki halkan.
- De, ez pontosan ilyen egyszerű! - vágom hozzá. - De tudod mit, akkor inkább mondd ki! Mondd ki, hogy mi van közöttünk, mert már beleőrülök, hogy nem tudom! - hadarom idegesen.
- Nem, nem egyszerű, tudod, mennyi minden van, ami ellenünk szól? - látom rajta, hogy próbál nyugodt lenni, azonban már nem bírja sokáig türtőztetni magát. Hangosan beszél, ami lassan már egyenlő a kiáltozással. Szóval megint itt tartunk, - És nem is akarlak belerángatni a világomba!
- Miért nem? - tárom szét a kezeimet kétségbeesetten, közel állok hozzá, hogy elsírjam magamat. - Mi az, amit ennyire féltesz előlem? Miért nem vagy képes végre segíteni megérteni ezt az egészet? Én...
- Avril, én téged féltelek, érted? - vág a szavamba, nem tudom eldönteni, hogy inkább feszült vagy mérges. Talán mindkettő. - Féltelek, mert egész biztosan meg foglak bántani és te nem ezt érdemled, hanem egy sokkal jobbat! Aki nem lehetek én!
Rosszul reagálom le. Mert csupán ebből csak annyi jön le, hogy nem lehet ő. És ez kikészít.
- Hát tudod mit? - mosolyodok egy gúnyosan. - Késő. Már megbántottál. - Egy könny végig szántja az arcomat, de mielőtt még tovább folyhatna, egy határozott mozdulattal letörlöm. Összeszorítom az ajkamat, visszatartom a további sírást. - Én most fejeztem be veled. De végleg. Holnap reggel vigyél haza. Nem kell a szaros egy nap veled.