17. fejezet - Minden csak egyre bonyolultabb lesz

Drága Olvasóim!

Jó hírrel érkezem, megjavult a gépem! Úgyhogy most már remélem sikerülni fog hozni a részeket, anélkül, hogy késnék. Köszönöm az előző részekhez a kommenteket, már válaszoltam is rájuk, imádni valóak vagytok! Még mindig nagyon hálás vagyok azért, mert itt vagytok nekem, remélem tudjátok!
Egyébként ez volt az a rész, ahol azt hiszem elkezdtem azon gondolkozni, hogy kialakult helyzetből mit fogok tudni kihozni, hiszen - remélem - észrevettétek, hogy eléggé megkavarodtak a dolgok. Mindenki mást tud, mindenki mást hisz, egyedül Avril van tisztában a dolgokkal. Az is eszembe jutott tehát, hogy mi lesz a blog végkimenetele, hány részes lesz stb. És valahogyan arra jutottam, hogy 25-30 környékén fogom mégiscsak befejezni. Számomra ez iszonyú kevésnek hangzik, de nem akarok erőltetettséget majd bele... Mindegy, ez csak egy feltevés, még bármi lehet. :)
Jó olvasást, drágáim!

Millió puszi, Azy
_________________________________________________________________

augusztus 22. 01:09


- Egy napot velem? - kérdez vissza, ráncolja a homlokát. Nem úgy tűnik, mint aki erre számított.

- Igen - bólintok, mintha magabiztos lennék, holott közel sincs így. Fogalmam sincs, miért hazudok neki, hogy lehetek képes elhitetni vele, hogy Ryan nem tud rólunk. Hazugnak érzem magamat, aki lazán átvágja Chad-et. Azonban mégis, ha arra gondolok, hogy talán velem lehet így, nem bánom. Érte megéri.

- Ne ajánljalak be inkább valakinél? - próbálkozik összezavartan. 

- Ryan ezt már megteszi - fonom karba kissé dühödten a karjaimat magam előtt. Bánt a tudat, hogy Chad láthatóan meg akarja ezt úszni. De hogy miért, fogalmam sincs. - Ingyen - teszem hozzá egy jelentőségteljes pillantás kíséretében.

- Oké, értem - adja fel, kissé megforgatja a szemeit, utána ismét rám szegezi őket. - Egy nap együtt, cserébe Ryan nem tudja meg, hogy mi volt kettőnk között.

Egy nap együtt. Csak ezt a részét hallom meg, a többi nem igazán érdekel. Majd megoldom, hogy Ryan tegyen úgy, mintha semmiről se tudna, nem gond. És Chad pedig velem lesz. Együtt leszünk.

Szánalmasnak érzem magamat, amiért ennyire várom, és ennyire ezt akarom. Nem érdemli meg, hogy így érezzek iránta, nem érdemli meg, hogy mindent képes legyek elfelejteni neki egy perc alatt.  

- Avril - ránt ki a gondolataim közül, mire kénytelen vagyok abbahagyni a föld fürkészését. 

- Igen? - pillantok rá.

- Miért akarsz velem lenni? - Egyenes kérdés, semmi kertelés, az nem igazán az ő asztala. Ha valamit meg akar tudni, eléggé könnyen megszerzi. De ha róla van szó, egy árva szót sem lehet kihúzni belőle, ha nem akarja. 

Meglep, amiért erre kíváncsi, nem tudom leplezni az arcomra kiülő zavarodottságot. 

- Hogy-hogy miért? 

- Nézd, én mindent megteszek, hogy távolabb kerülj tőlem - sóhajt fel fáradtan, szőkés hajába túr. - Esküszöm néha még én is meglepődök azon, mennyire kicseszek veled, te mégsem adod fel - magyarázza, tisztán kivehető a hangjából, mennyire nem ért. Emellett mégis nyugodt, semmi idegesség vagy düh nincs benne. Egyszerűen kíváncsi rá. - Miért? 

- Hidd el, nekem lenne a legegyszerűbb, ha fel tudnám adni - mondom halkan egy idő után. Csüggedten és keserűen húzom el a számat. - Én azt hiszem csak... - szeretlek. A szó a torkomon ragad, nem tudom kimondani. Az sem biztos, hogy így érzek, és ha elmondom neki, pontosan tisztában vagyok vele, mi fog következni. Újra eltaszít és ellök, mert nem akarja, hogy szeressem. És ez a baj.

- Te csak? 

Chad arca komoly marad, mégis mintha a vonásai ellágyulnának, amikor kissé könnyes szemmel pillantok rá. Pontosan tudod, mit akartam mondani - üzenem neki a tekintetemmel. Lehajtom a fejemet, nem akarom, hogy lásson. 

Ujjával óvatosan emel meg az államnál, ezzel is arra kényszerítve, hogy a rá nézzek. Ott állunk, egymással szemben, mégis egyedül én vagyok az, aki képes kifejezni mit érez. És ez nem fair. 

Lefejtem magáról az ujjait, de őt magát elengedni nem tudom. Meleg és erős keze van, már attól is jobban biztonságban érzem magamat, hogy fogja. Az én kicsim eltűnik az övében. Bámulom őket, sírni támad kedvem. Mert Chad csak a sötétben fogja, úgy, hogy senki se látja. Mert ha nappal lenne, nem tenné. 

- Tudod, most nagyon szívesen megcsókolnálak - töri meg a csendet. Furcsállva és értetlenül nézek rá. Szólásra nyitom a számat, de folytatja. - De nem "használlak ki".

Maró gúnnyal mondja, utána kissé fájdalmasan mosolyodik el. Az eddig összezavarodott arcom megenyhül. Nem tudtam, hogy ennyire rosszul esik neki ez az egész. Eléggé képes jól elrejteni, ha megbántják. A mellkasom elkezd szúrni, bűntudatom támad, pedig tudom, hogy nem kellene. Hiszen nem csak ő van megbántva, nekem legalább annyira fájt, ami történt. Jogom van kihasználásnak értelmezni a dolgokat, ha nem ad rendes magyarázatot.

Mielőtt még mondhatnék valamit arról, hogy igazából meg kellett volna beszélünk, és akkor nem lenne most ez, elköszön.

- Jó éjt, Törpilla - sóhajt egy aprót.
Kiráz a hideg attól, ahogy a becenevem szólít, hiszen most semmi irónia nincsen benne. A kezemnél fogva közelebb húz, de csak épp annyira, hogy puszit adjon a homlokomra. 

A kezdeti meglepettségem egy halvány mosolyba fordul át, meggondolás nélkül karolom át a nyakát, arcomat a nyakába fúrom. Érzem, ahogyan egy pillanatig habozik, de utána izmos karjait körém fonja, szorosan húz magához. A biztonság, amit a közelébe érzek, még inkább fokozódik. Elveszem az ölelésében. 

Nem akarom, hogy elengedjen, ha lehetne ott maradnék életem végéig. A karjai között, amik bilincsként fonódnak körém.

- Jó éjt - suttogom. Eltolom az arcomat a vállától. Tudom, hogy azt mondtam, soha nem fogom engedni, hogy újra megcsókoljon, és kihasználjon. De ezt most én akarom, nem ő. Kezemet az arcára simítom, érzem, ahogyan a borosta finoman szúrja a tenyeremet. Közelebb hajolok hozzá, tekintetem az övébe fúrom, meg akarom tudni, hogy mit gondol. Kiismerhetetlenül méreget. Ajkamat félénken nyomom az övének.
Nem számít arra, hogy most én csókolom meg, de most egy pillanatra sem bizonytalanodik el benne, hogy helyes-e. Viszonozza, kezét a derekamra simítja, még inkább közel húz magához. Nem tudom, mennyi ideig állunk ott, én szinte már lábujjhegyen nyújtózkodva, ő pedig lehajolva.
Levegő hiányában válunk el, arcomat nem húzom arrébb, így pár milliméter választ el egymástól. Hallom, ahogyan ő is gyorsabban veszi a levegőt. Elmosolyodok, teljesen visszaérkezem a lábamra, így már nagyobb a távolság.
Az ő arcán is egy szórakozott egy óvatos mosoly jelenik meg.
- Ne aggódj, nem fogom elmondani senkinek - biztosítom róla halkan. Nincs bennem semmi rossz indulat, csupán tudatni akarom vele, hogy ezt az egészet nem azért csinálom, hogy utána világgá kürtölhessem. Igazából még titokban is vele lennék, ha így végre megtudhatnám, mi is van közöttünk. - Viszlát Chad - engedem el lassan a kezét, miközben végig a szemébe nézek.
- Viszlát Avril - ismétli utánam, boldognak és felszabadultnak tűnik. Szinte olyan, mintha már legalább annyira örülne annak, hogy megcsókoltam, mint én.
Nehezen, de hátat fordítok neki, ráérősen sétálok vissza a házhoz. Az ajtóban még egyszer visszanézek, de a sötétségtől vagy nem látom vagy már elment.
Én sem tudom, hogy mi van közöttünk, de nem is érdekel már. Nem fogom elárulni Eva-nak, apát ráveszem, hogy tartsa titokban, Ryan-nal megbeszélem, hogy csináljon úgy, mintha semmiről se tudna. Vele leszek egy napot, és akkor majd kiderítem, hogy mi is az oka annak, amiért nem akarja, hogy szeressem.

Mosolyogva lépek be a házba, felhőtlenül boldognak érzem magamat, így teljesen elfeledkezem arról az apró részletről, hogy halkan kellene felosonnom. Nem sikerül, az első két percben Ryan jelenik meg a bejárat előtt. Meghallhatta a a zajt, és mivel értelemszerűen azt gondolja, hogy én fent vagyok a szobámban, érdekessé vált a dolog, hogy ki volt kint.
- Avril? - ráncolja a homlokát Ryan. - Hol voltál?
Felkapom a fejemet a hirtelen hangra, rémülten kutatok a fejemben valami értelmes magyarázat után.
- Oh, hello - festek egy erőltetett vigyort az arcomra, próbálok úgy tenni, mintha semmi titkolni valóm nem lenne. - Apa hol van?
Látja, ahogyan megremeg az ajkam, kérlek csak őt ne! Most semmi szükség egy újabb veszekedésre!
- Felment már aludni - közli nyugodtan, de nem lehet átverni, ragaszkodik hozzá, hogy beszámoljak neki, miért is voltam kint. - Szóval?
- Csak levegőztem egyet - próbálok természetesnek tűnni, azonban pocsékul megy.
- Vele voltál, igaz?  - sóhajt egy hatalmasat, szemeimet megforgatva indul vissza a nappaliba, anélkül, hogy megvárná a választ.
- Ryan - szólok utána, gyorsan lerúgom magamról a cipőmet, követem a nappaliba.
, egy tál popcorn hever mellette, a távirányítót nyomkodva figyel fél füllel arra, amit mondok. Lehuppanok mellé, felhúzom a lábaimat, az ölembe húzok egy párnát, annak a szélével szórakozok.
- Tudod, hogy apáddal miatta vesztetek össze - fordul felém hirtelen, rá kell jönnöm, hogy bizonyos szintig ő is mérges.
- Igen, de most mit csináljak? - teszem szét a kezeimet kétségbeesetten. - Egyszerűen így alakult, és nem tudom mit vár tőlem. Egyébként sem miatta történt, teljesen más itt a gond.
- Neki is nehéz - sóhajtja meggyötörten. - Hidd el, ő is tudja, hogy rosszul tette, amit tett. De most nem ajánlatos tovább hergelni.
- Nem fogom azt tenni, amit akar - rázom meg a fejemet határozottan, ennek köszönhetően kiszabadul egy tincs és az arcomba hull.
- Tudom, hogy azt mondtad, csak pár csók volt, de együtt vagytok? - fürkészi az arcomat, azért látom rajta, titkon örül annak, hogy találtam valakit. És ha boldog vagyok, nem értem apa miért nem képes ugyanígy hozzáállni a dolgokhoz.
- Nem egészen - söpröm ki a hajamat a szememből, rögtön elveszi a kedvemet a tudat, hogy még közel sem vagyunk ott, hogy kijelenthessem; együtt vagyunk.
- De te vele szeretnél lenni? - kérdezget tovább, tényleg kíváncsi, hogy miért érdekel ennyire Chad.
- Azt hiszem - mosolyodok el fájdalmasan. - Egyelőre rajta múlik.
- Na jó, és mit bírsz benne? - röhögi el magát, mintha képtelenség lenne elhinni, hogy a saját bandatársát bárki is bírja. Oké, ez azért határozottan furcsa. - Értem, mondjuk én is ismerem, de...
- Mi az, hogy mit? - képedek el, inkább nem térek rá, hogy Ryan milyen véleményen van róla, lehet jobb, ha ebbe nem is szólok bele. - Azt, hogy amikor egy légtérben vagyunk, mindig az az érzésem, hogy nem történhet baj. Azt, amikor mosolyog, amikor nevet, amikor a hajába túr. Még azt is, hogy olyan sokszor ideges. Imádom, hogy ki tudom hozni a sodrából, imádom, hogy ha mással lát, egyszerűen felrobban - hadarom, észre se veszem, de arcomra akaratlanul kúszik fel egy hatalmas vigyor.
- George? - nevet fel hitlenül, nehéz elhinnie, hogy róla van szó. Ahogyan nekem is, ki a franc beszélt itt George-ról?!
- Tessék? - bámulok rá, arcomra tisztán kiül az értetlenség.
- Jó, sajnálom, csak tudod, olyan, mintha két teljesen más emberről beszélnénk - vigyorog még mindig, próbálja visszafogni magát a kedvemért, nehogy megbántsa a "barátomat", aki tulajdonképpen még akkor lenne az, ha Chad-ről lenne szó, de így végképp nem!
Haha, nagyon vicces Ryan, azt hiszem mi tényleg két teljesen más emberről beszélünk. Ami viszont azt jelenti, hogy most nagybátyám abban a tévhitben él, hogy én és George...!
- Te jó ég - nyögöm, amikor rádöbbenek a felismerésre. Arcomat a kezem közé temetem, nem bírom elviselni, hogy ilyen helyzetbe kevertem magamat. Ryan félreérti, azt hiszi, azért reagálok így, mert fárasztónak gondolom a kételkedéseit.
- Bocsánat, nem szabadna ilyennek lennem, befejeztem - teszi fel a kezeit, megadja magát. - Legyetek boldogok meg minden szarság, csak ne apád előtt - pillant rám, nem bírja lenyelni a vigyorát. Ryan túl jó szórakozik mindenen.
- Figyelj, nem tudnál majd úgy tenni, mintha semmiről se tudnál? - nézek fel fájdalmasan. Remek, ennél pocsékabb helyzetbe, ha akartam volna, se tudtam volna kerülni. - És megtennéd, hogy ezt megbeszéled apával is? - könyörögve pislogok. - Még semmi se biztos, nem akarom, hogy bárki is értesüljön eről...
- Persze, ne aggódj - rántja meg lazán a vállát, felveszi az üvegasztalról a sörét, nagyot kortyol belőle. - Ez a minimum.
- Köszi - nyomok puszit az arcára, mire összeborzolja a hajam. Még vetek rá egy szúrós pillantást, és már állok is fel. - Megyek aludni, késő van - intek neki egy hatalmas ásítás közben.
- Jó éjt! - köszön el ő is, és amint megfordulok, újra a távirányítóért nyúl, azt hiszem tényleg keres valami normális műsört.
Amint beérek a szobámba, nem tudom eldönteni, hogy most boldog vagyok vagy sem. Egyértelműen jó, ami Chad és köztem történt, viszont Ryan és apa azt gondolja George az a fiú. Én voltam a hülye, amiért félreértettem őket, rögtön a csókra kellett volna gondolom, hiszen csak azt láthatták. De nem tehetek róla, hogy rögtön Chad ugrott be! Hiszen vele volt az igazi kapcsolatom.
Chad... Elmondjam neki? Ha igen, egész biztosan nem fogja teljesíteni a kérésemet. Ha nem, és kiderül, egész biztosan örökre elásom magamat előtte.
Bármit is csinálok, elveszíthetem.

- Köszi, amiért eljöttél - festek magamra egy ideges vigyort, nehezen bírom leplezni, hogy kényelmetlenül érzem magam.
- Amúgy is beszélni akartam - kavargatja meg a kávéját George.
Most már muszáj volt elintézni ezt az egészet, és a legjobb, ha nem telefonon keresztül csináljuk. Elvégre tartozom neki annyival, hogy bocsánatot kérek. Arról, hogy Ryan és apa mit hisz, eszemben sincs szólni neki, úgysem fog kiderülni.
Úgyhogy ma reggel felhívtam, gyorsan lefixáltuk, hogy itt találkozunk. Hideg van, egy hosszabb pulcsiban kellett jönnöm, ennek ellenére George lazábban, egyszál hosszú ujjúban ül előttem.
- Arról lenne szó, ami a bulin történt - iszok bele a forró kávémba, jól esik, amint az ital kissé végigmarja a torkomat. - A csókról.
- Tudom - bólint egy aprót, szemeit az enyémbe fúrja. - Meglepődtem, amikor történt, de aztán...
- Nézd, sajnálom, hiba volt - vágok közbe, mielőtt olyat mondhatna, amit ő fog megbánni. - Túl sokat ittam, fogalmam sincs mit gondoltam.
- Hiba? - ráncolja a szemöldökét, lehet nem pontosan erre számított.
- Igen - erősítem meg. - Nem akarom, hogy úgy érezd, kihasználtalak, nem erről van szó...
Inkább befogom a számat, jobb, ha inkább nem mentegetőzök. Meredten bámul rám, aztán inkább a kávéját kezdi szuggerálni.
- Avril, hagyd - rázza meg végül a fejét. - Nem gond - túr bele zavartan a hajába, kiissza a kávéját. - Tudod mit, haza viszlek.
- Tessék? - döbbenek meg egy kicsit, nem értem, miért is akar hazakísérni, és miért fogadja hirtelen ilyen könnyen. Bár, inkább meg sem kérdezem, nem kell belebonyolódnom ebbe még jobban. Úgy teszek, mintha nem venném észre a hirtelen hangulatváltozást.
- Haza viszlek - áll fel a helyéről, leakasztja a kabátját a szék hátáról.
- Köszönöm, az most jól jönne - mosolyodom el végül. Felveszem a kabátomat, a táskámat a karomra akasztom, majd elindulok kifele. George a hátam mögött jön, de fél kézzel még így is előttem nyitja ki az ajtót. Hálásan pillantok rá, de a kinti hidegbe már megállok, hiszen fogalmam sincs melyik is az ő autója.
Előhalássza a kulcsot a zsebéből, megnyom rajta egy gombot, és az út túloldalán lévő Porsche Panamera lámpája kettőt jelez.
- Klassz verda - dicsérem meg őszintén.
- Spóroltam is rá - vigyorodik el.
A kocsi belül is gyönyörű, elhiszem, hogy George szeme fénye. Ahogyan Chad-é is volt az övé, mielőtt le nem amortizáltam azzal, hogy a kézifékkel babráltam. A gondolatra most már muszáj elvigyorodnom, akkor persze szörnyen aggódtam mindenért, most már mégis semmisnek tűnik.
- Avril - rángat ki a gondolataim közül George, így kénytelen vagyok abbahagyni a kalandozást, és rá figyelni.
Felé fordulok az autóban, meglep, hogy idegesnek tűnik. Még nem övezte be magát, a kormányon dobol. Látom rajta, hogy nagyon gondolkozik valamin, a feszültség tisztán leolvasható az arcáról.
- George? - kérdezem finoman, furcsállva vonom össze a szemöldököm - Valami baj van?
Aztán... aztán hirtelen rám néz. A tekintete bizonytalan, mégis kemény. Egyszerűen áthágja a kettőnk közötti távolságot, és mielőtt még bármit is tehetnék, kis híján belenyom az ülésbe, és lenyomja a nyelvét a torkomon.
És mégis az egyetlen gondolat, ami akkor átcikázik a fejemen az az, hogy minden csak egyre bonyolultabb lesz.