16. fejezet - Szenved az igazságtól

Drága Olvasóim!

A gépem még mindig nem javult meg, ezért a jövő hetet ismét nem tudom biztosra mondani, de ígérem próbálkozni fogok valahogyan megírni a részt, hiszen most is sikerült.:)
Nagyon-nagyon köszönöm azoknak, akik írtak nekem, eszméletlen jól esik látni, hogy valakit még érdekel ez a történet, és a sok szünettel és csúszással nem vettem el a kedveteket az olvasástól! Tehát rettenetesen hálás vagyok, imádlak Titeket, és remélem azért fog valamennyi örömet okozni ez a rész!

Millió puszi és szeretet, Azy
_________________________________________________________________

augusztus 20. 01:42

Everybody Hurts

 Elengedem George-ot, aki csak döbbenten áll, azt hiszem fel sem fogja, hogy mi történt. Azonban én nem sokat törődök vele, egyedül Chad reakciója érdekel. 

Meg tudna ölni a tekintetével. Dühös, szörnyen dühös. Áll, akár egy bábu, nem mozdul, csak néz. Ez pedig boldoggá tesz. Azt hitte, hogy csak ő csókolhat meg? Azt hitte, hogy nem kereshetek mást helyette? Azt hitte ő irányít? Azt hitte, büntetlenül szórakozhat velem? Tévedett. 

Örömittasan mosolyodok el. Most én nyertem.
- Mi volt ez? - háborodik fel George, ideje neki is egy kis figyelmet szentelnem.
- Csak egy csók - rántom meg a vállamat lazán, még egyszer lopottan Chad felé pillantok. Eva is észreveszi, hogy valami miatt hirtelen komor lett, próbálja kihúzni belőle. Tenyereit finoman simítja az arcára, kérlelően fordítja a fejét a sajátja felé, hogy rá nézzen. Szinte látom magam előtt, ahogyan fél másodpercen belül még egy csók el fog közöttük csattani, ezt pedig képtelen lennék végig nézni.
Átverekedek az embertömegen, magam mögött hagyom az értetlen és döbbent George-ot. Tudom, hogy most csúnyán kihasználtam, de mivel valószínűleg nem fogja nagyon meghatni a dolog, könnyedén megbirkózom vele.
Még a kertben is hangosnak tűnik a zene. Sötét és hideg van, és én fázom, de annyira lefoglalnak a gondolataim, hogy valahogyan nem érdekel. A teraszon található hintaágyra fekszek, fejemet a párnára döntöm, lábamat felrakom a szélére. Kezeimet a tarkóm alatt összekulcsolom, szemeimet lehunyva próbálom elnyomni a lüktetést.
- Mi a fasz volt ez? - töri meg a viszonylagos csendet egy mély hang, amit a bejárató ajtó becsapódása követ. Ezt az ideges és dühös hangot nem tudnám soha semmivel összekeverni. Elmosolyodom. - Hagyd abba a vigyorgást, és válaszolj! - rivall rám.
Nyugodtan nézek fel rá, nem bírom levakarni az arcomról az örömöt. Chad idegesen áll előttem, a nyakán az erek kitagadnak. Szuper.
- Mi közöd hozzá? - vonom fel a szemöldökömet, kérdőn nézek rá.
- Ne kezd el ezt, Avril, mert csúnyán megbánod, ha velem szórakozol! - fenyeget meg. Szúrósan és keményen állja a tekintetemet, komolyan beszél. Ennek ellenére nem félek tőle, bátran szembeszállok, ha az kell.
- Késő - csóválom meg a fejemet szomorúan. - Már elkezdtem.
- Mit akarsz ezzel mondani? - Határozott, mégis tudom, hogy ezúttal én vagyok az, aki kétségek között hagyta. Fordult a kocka.
Nem szólok semmit, csak felállok, egyenesen elé állok. Szerencse a magassarkúmnak, így már nem annyival magasabb nálam. Kicsit kinyújtózom, így teljesen közel leszek hozzá. Arcunkat pár milliméter választja el, látom a kék szemeibe, azt, hogy nem ért meg. Lehet részeg vagyok, de hülye nem. Volt merszem meglépni azt, amit már az első csók után kellett volna. Szembe szállni vele.
Ajkamat közel nyomom az övéhez, mintha meg akarnám csókolni. Azonban eszem ágában sincs, csak elhúzom előtte a mézesmadzagot. Látom, ahogyan megfeszül, várja, hogy mit fogok csinálni.
- Azt akarom mondani, hogy soha többé nem használsz ki - suttogom szinte a szájába. Szívesen megcsókolnám, nagy a kísértés. Ezért inkább újra ellépek tőle, azonban ezúttal már nem virít az arcomon semmiféle mosoly. Mert ez már nem vicc.
- Nem használtalak ki - mered rám, talán még meg is bántom azzal, hogy ezzel merem "vádolni". Nevetséges. - És ezt te is tudod.
- Igen? - röhögök fel tehetetlenül, kezemet a halántékomra simítom, ezzel próbálom leplezni a feltörni készülő könnyeimet. - Pedig nekem pont annak tűnt.
- Félreérted, én csak... - kezdene magyarázkodni. Más esetben lehetséges, hogy végig hallgatnám arról, mit akar mondani kettőnkről kapcsolatban. Azonban most túl sokat ittam ehhez.
- Nem értek félre semmit - szedem össze magam, nem adom meg neki azt az örömet, hogy lát összetörni. - Egy faszfej vagy, aki most csak nem bírja elviselni, hogy elvették a szórakozását .. - nyelek egyet, minden egyes szavammal szeretném megbántani.
- Te komolyan így látod ezt az egészet? - Hangja halk, még soha nem éreztem benne ennyi fájdalmat. - Szerinted azért csókoltalak meg, mert ez jó "szórakozás" volt, hogy a te szavaiddal éljek?!
- Hát bármi is volt, hagytad, hogy ez higgyem - rántom meg a vállamat, mintha már nem érdekelne. - És már nincs több esélyed ezt megváltoztatni - viszem be az utolsó döfést.
Kikerülöm, magam mögött hagyom, miközben abban reménykedem, hogy sikerült annyira megbántanom, mint, ahogyan ő tette velem.

Másnap reggel jó későn kelek, így szerencsésen elkerülöm a takarítás okozta kellemetlenségeket. A fejem hasogat, korog a gyomrom, és kissé szédülök. Legalább egy fél órába telik mire ki tudok kelni az ágyból, és lezuhanyozni. A hajamat szárazra törlöm, és lófarokba kötöm. Valamennyire elviselhető állapotba hozom magamat, és lemegyek az emeletről.
Ryan és apa éppen valamit iszogatnak a pultnál, lábuknál hatalmas fekete szemeteszsákok, gondolom benne a tegnap összegyűlt hulladék.
- Jó reggelt - nyomok el egy ásítást, kissé még mindig kócos hajamba túrva megyek el a kávéfőzőig. Nyugodtan töltök a fehér bögrémbe, belekóstolok, és mivel még eléggé meleg, csatlakozom a családomhoz.
Felhuppanok a fekete székre, pontosan szembe velük. Már éppen a számhoz emelem a kávét, amikor feltűnik, hogy nem is köszöntek vissza, illetve apa eléggé szúrósan bámul.
- Valami rosszat tettem? - Halk koccanás jelzi, hogy visszarakom a bögrét a márványpultra. Kérdőn pislogok feléjük, tényleg fogalmam sincs, hogy mi történt. - Nem szabadott volna innom? - vetek egy kósza pillantást a fekete löttyre, amit szorongatok.
- Nincs valami mondanivalód? - húzza fel a szemöldökét apa.
- A tegnap estével kapcsolatban? - egészíti ki Ryan. Mintha ő enyhébben kezelné a dolgot, bármi is legyen az. - Tudod, apád figyelmét nem kerülte el, hogy...
- Miért nem mondtad el, hogy van köztetek valami? - vág közbe, arcán elmélyülnek a ráncok.
Honnan a francból tud Chad-ről? Hogyan jött rá? És most mit mondjak neki? Valljam be, ami köztünk történt vagy tagadjak mindent? Te jó ég, hogy keveredtem ilyen helyzetbe már kora reggel? Ha ezt tudom, inkább ágyban maradok.
A szívem gyorsabban kezd verni, képtelen vagyok logikusan gondolkozni. Megfeszülök, a szó a torkomon ragad.
- Kivel? - nyelek egyet, próbálom összeszedni a gondolataimat.
- Légyszíves ne titkolózz tovább - csóválja meg a fejét szomorúan. - Pontosan tudod, hogy kiről van szó!
- Jó, oké, tudom - rántom meg a vállamat. - De már nincs semmi - bizonygatom, félénken nézek apa szemébe. Nem úgy tűnik, mint aki hinne nekem. - Tényleg! - erősítem meg ezért.
Kérlelő pillantást vetek Ryan-re, azt szeretném, ha segítene. Elvégre az ő bandatársáról van szó, és ha apa még inkább begurul, akkor leszedi a fejét, amiért megbántott. És ezt nem akarom. Nekem kell ezt elrendeznem vele. Nekem, és senki másnak.
- Nézd Törpilla, apád csak védeni akar téged - magyarázza nyugodtan. Semleges marad.
- Mióta tart ez köztetek? - szegezi nekem hirtelen a kérdést, Ryan hiába beszél, nem érdekli.
- Több hete - vallom be, ajkamba harapva sütöm le a szemeimet.
- Több hete - ismétli megdöbbenve, mintha legalábbis több évet mondtam volna. Ryan szemöldöke a magasba ugrik, lenyeli a mosolyát, úgy tűnik ő inkább jót mulat ezen. Fogalmam sincs miért.
- És meddig jutottatok? - tér a következőre témára, mire azt hiszem még a lélegzetem is elakad. Ehhez semmi köze!
- Apa! - szólok rá erélyesen, csodálkozva veszem tudomásul, hogy őt egyáltalán nem érdekli, hogy mennyire nem tartozik rá.
- Avril! - utánoz. - A lányom vagy!
- Aki már elmúlt huszonhárom éves! - csattanok fel.
- Akkor is jogom van tudni! - csap az asztalra, idegesen fürkész, leszáll a székről, így sokkal tekintélyt parancsolóbban tornyosul felém.
- Nem, nincsen - állok fel én is, nem hagyom, hogy így bánjon velem. - Semmi közöd ahhoz, hogy mit csinálok, és kivel - hadarom dühösen. - De ha nagyon akarod tudni csak megcsókolt kétszer, ennyi történt! Viszont ha lefeküdtem volna vele,  az sem változtatna semmin!
- Dehogynem változtatna, az apád vagyok, és ha kell, megmondom, hogy mit csinálj! - háborodik fel.
- Nem mondhatod meg! - rázom a fejemet. - Már elég régóta azt csinálom, amit én akarok!
- Az apád vagyok! - üvölt még hangosabban, úgy tűnik ez az egyetlen érv, amit fel tud ellenem hozni.
- Nem vagy! - És igen, ekkor kellene befognom a számat, de képtelen vagyok. - Azóta nem vagy, mióta leléptél, és anyával hagytál! Anyával, akit fele annyira se érdekelt, hogy mi van velem! Hiába szeretlek titeket, soha nem azért tettem valamit, mert ti úgy akartátok!
- Azonnal hallgass el, ne mondj ilyeneket, pontosan tudod, hogy... - kezd bele, arca megnyúlik, szenved az igazságtól.
- Mit tudok pontosan? Azt, hogy elhanyagoltatok? Igen, ezzel tisztában vagyok, ahogyan azzal is, hogy felesleges próbálkozás, hogy újra a szigorú apát játszd, mert ameddig te nem figyeltél felnőttem!
- Avril... - szól bele finoman Ryan, de nem foglalkozom vele, túl sok a régi sérelem, ki akarom őket adni magamból.
- Elhagytál, utána úgy tettél, mintha semmi se lett volna! Kényelmes megoldás volt, tudom, de ez nem változtat azon, hogy mi történt - tárom szét a karjaimat tehetetlenül. - Nem csak anyát hagytad el, hanem engem is!
Végleg elhallgatok, némán szemlélem szavaim súlyát. Apa arcán a színtiszta kínt látom, Ryan szomorúan csóválja a fejét, tudja, hogy túl messzire mentem. A szobában pusztán az óra ütemes kattogását lehet hallani.
A szememet szúrják a könnyek, de nem akarok sírni. Mert bármennyire is fáj, de ezt gondolom.
- Visszamentem - motyogom. Megfogom a bögrémet, hátat fordítok nekik, lassan sétálok ki a konyhából. Elindulok felfele az emeletre, de nem igazán jut el az agyamig, hogy mi történik, gépiesen mozgok. Amint beérek a szobámba, magamra zárom az ajtót, és csak reménykedek benne, hogy senki sem fog majd keresni. Lerakom az asztalra a kávét, lerogyok az ágyamra.
Csak meredek előre, nem sírok. Bármennyire is azt hittem, hogy fog kelleni, nem. Azt hiszem túlságosan is mélyen érint ez az egész, és a könnyeim annak a jelei lennének, képes vagyok ezzel megbirkózni. Pedig egyáltalán nincs így.
Ajkaimat összeszorítva nyúlok a gitárom után. Behangolom, majd pengetni kezdek. Először csak ismerős dallamokat játszok, de utána egyre inkább kirajzolódik a fejemben egy dal. Szerzek egy lapot, gyorsan lejegyzem, hogy ne felejtsem el. Halkan énekelni kezdek hozzá. Nem a legbonyolultabb szöveget sikerül hozzá csatolnom, de pontosan tükrözi a jelenlegi állapotomat. Benne van egy részem.
Mindig az a lány vagyok, akit elhagynak. Mindig az a lány vagyok, aki sosem lesz elég fontos ahhoz, hogy kitartsanak mellette. Mindig az lány vagyok, aki egyedül marad, aki szenved, mégsem érdekel senkit.
Bárcsak visszaforgatnám az időt, bárcsak nem féltem volna akkor kimondani, hogy nem akarom, hogy apa elmenjen. Bárcsak nem engedtem volna, hogy Chad ugyanezt megtegye.

Egész nap a szobámban vagyok, csak enniért megyek ki, akkor is úgy, hogy véletlenül se fussak össze apával vagy Ryan-nel. Egyikőjükkel sincs kedvem beszélni. Fogalmam sincs mit fogok ezután tenni, hogy tudnak rólam és Chad-ről. Ryan viszonylag jól reagált, azonban apát túlságosan is megbántottam. Bűntudatom van, és szívesen bocsánatot kérnék, de nem vagyok még képes. Mert hiába volt rossz szembesülni ezzel, ez az igazság.
George és Maya többször is hívott, de egyszer sem vettem fel, nem volt kedvem senkivel se beszélni. Egyedül akartam maradni.
Már jó késő van, legalább hajnali egy, mégsem vagyok képes aludni. Nem oltok lámpát, egyedül a monitorom képernyője világít, azon belül is a Tumblr. Hazudnék, ha az mondanám, hogy nem is sejtettem, hogy több órán keresztül el fogok vele szórakozni. Mindig ez van.
Fülemben hangosan szól a Nickelback, így bármennyire is akarom, nem tudom kiverni a fejemből Chad-et. Tippem mit fog szólni ahhoz, hogy apa tudomást szerzett rólunk...
Egy ideig szemezek a telefonommal, tanácstalan vagyok. Szóljak neki vagy ne?
- Ó, a fenébe is már, inkább tőlem tudja meg - túrok bele idegesen a hajamba, aztán a készüléket a kezem közé fogva, gyorsan bepötyögök neki egy üzenetet.
Innentől kezdve a számat rágva ellenőrzöm a kijelzőt vagy fél percenként, kíváncsi vagyok a válászára. Mivel az nem érkezik, már kezdek elfáradni. Éppen mennék zuhanyozni, feladva, hiszen ilyen későn talán nem is látja az sms-m, amikor halkan rezegni kezd a telefonom. Chad Kroeger hív.
Megfordul a fejemben, hogy nem is kellene felvennem, azonban Chad képes arra, hogy valamilyen módon bejut a szobámban, ezt pedig nem szeretném megkockáztatni. Jobb a békesség, főleg ilyen helyzetben.
- Igen? - szólok bele, minden igyekezettemmel azon vagyok, hogy magabiztosságot erőltessek magamra.
- Gyere a kertkapuhoz, most! - És kész, leteszi. Ismét nem kér, hanem parancsol. Ez a vadbarom, mégis mit képzel magáról?
Idegesen dobom le a telefonomat az ágyra. Felkapom a bakancsomat és a kabátomat is. Halkan kiosonok a szobámból, majd miután körülnézve megállapítom, hogy apáék nincsenek a folyosón, elindulok lefele. A lépcsőhöz érkezve torpanok meg. Apáék lent tévéznek. Miért nem alszanak? Szememet az ég felé fordítva fohászkodom csendesen, hogy ki tudjak úgy jönni, hogy ne vegyék észre.
Ha megfordulnának, ha megreccsenne alattam a padló, akkor biztosan lebuknék. De hála az égnek szerencsém van. Amint kiérek a veszélyes területről, és az ajtó halkan csukódik mögöttem, fellélegezhetek.
Gyorslépésben jutok el a kertkapuig, aminek túloldalán Chad alakját tudom kivenni. Bár erős a kísértés, hogy kint hagyjam a francba, csak úgy tudok vele beszélni, ha szemtől szembe vagyunk.
- Elmondanád, honnan tudja? - támad le rögtön, amint beljebb lép. Sötét van, de még így tisztán látom rajta, mennyire dühös.
- Kiszúrta - rántom meg hanyagul a vállam. - Bár ez igazából csak neked probléma, Kroeger, neked van barátnőd - pillantok rá, szememből süt a megvetés. - Kellemetlen lenne, ha Eva megtudná, nem igaz? - mosolyodok el boldogan.
Kicsit kegyetlennek érzem magamat, mégsem érdekel. Nem én akartam ezt, így alakult, viszont nem bánom.
- Te mondtad el neki, igaz? - röhög fel keserűen. - Nem gondoltam volna, hogy ennyire mélyre süllyedsz - rázza meg a fejét lenézően.
- Nem én voltam - bámulok rá, már a feltételezése is rosszul esik. Bár kezdhetném megszokni. - Viszont őszintén szólva, csak örülnék neki, ha Eva is megtudná, milyen is vagy igazából - fonom össze magam előtt a kezeimet.
- Ha vele szétmegyek, akkor sem jönnék össze veled, remélem ezt tudod - közli velem némi habozás után. Komolyan fürkész, nem tudom, hogy most ezzel megint csak az-e a szándéka, hogy még jobban összetörjön. Mindenesetre sikerült.
A legnagyobb szerencsém, hogy sötét van, és nem láthatja, hogy a szememben mennyi fájdalom van abban a pillanatban.
- Minek jöttél ide tulajdonképpen? - nyelem le a gombócot, idegesen pislogok felé.
- Meg akartalak kérni, hogy Ryan előtt viszont maradjon titok ez az egész.
Egyszerűen jelenti ki, mintha tök evidens lenne ez a szívesség a részemről. Pedig totálisan nincs így, el van tévedve.
- És miért tenném ezt meg neked? - bámulok lesokkoltan, elképeszt a pofátlansága.
- Mert megteszek neked bármit, amit kérsz - fúrja tekintetét az enyémbe. Nem viccel.
- Bármit? - nyögöm ki egy idő után, nehezemre esik elhinni, hogy ilyet lehetőséget ad nekem. Bólint, nem fél attól, hogy mit fogok mondani. - Egy napot akarok - jelentem ki végül.
- Egy napot? - ismétli összezavarodottan.
- Egy napot veled.
Nem tudom miért hazudok arról, hogy Ryan nem tudja, nem tudom, miért csinálom ezt Chad-del. Egyszer ellököm, és bosszút állok rajta, de amint reményt látok, belekapaszkodok. Szánalmasan menthetetlen vagyok. Vagy csak szerelmes.