9. fejezet - Pofára esés

Drága Olvasóim!

Ahogyan ígértem, itt is vagyok a következő résszel, remélem elnyeri a tetszésetek, nekem az egyik kedvencem lett. Nem tudom pontosan miért, egyszerűen csak közel áll hozzám. :)

Eszméletlenül szeretném megköszönni az előző részhez érkezett rengeteg kommentet, könnyeket csaltatok a szemembe, egyszerűen fel sem tudom fogni, miképpen lehettek ennyire jók hozzám. Örökké hálás leszek, Ti vagytok a legjobb olvasók!

Millió puszi, Azy
_________________________________________________________________

július 30. 21:02

Úgy döntöttem apa lesz a kísérőm a koncertre, hiszen egyrészt már rég találkozott Ryan-nel és úgyis annyira oda vannak egymásért, másrészt pedig az egyetemi barátnőim nem éppen ezt a stílusú zenét szeretik. Illetve magamnak is nehéz bevallani, de megnyugvást jelent, amiért tudom, apa végig a közelben lesz, ez erőt ad arra, hogy oda merjem tolni a képemet a fiúk elé, bocsánatot kérjek, és megmutassam: igenis változtam. Ezek a dolgok bármennyire is egyszerűnek tűnnek hatalmas lelkierő szükséges hozzájuk.
Felemelem a fejemet, így tekintetem pont találkozik a tükörképemmel. Belenézek saját tengerkék szemeimbe, keresem benne a régi önmagamat, ami még mindig ott van, pusztán kicsit visszafogottan. Szőke hajam rendesen megnőtt, nagyjából a derekamig ér. Erősebben festem magamat, hiszem most már mégis csak huszonegy éves vagyok. Furcsa belegondolni mennyire elszaladt az idő. És abba még inkább, hogy a futó kapcsolataim egyike se hozott teljes boldogságot. Három-négy hónap után rájöttem, nem igazán érzem jól magamat a társaságukban. Fogalmam sincs mi lesz ezután velem, próbálok nem kétségbeesni, hogy a nagy Ő, az a "soha el nem múló" szerelem még rám fog találni.
Kezemmel hessegetve űzöm el a rossz gondolatokat, inkább megigazítom a szoknyám szélét. Egy eléggé az alakomhoz simuló, fekete ruhát vettem fel. Szívem szerint magassarkút is választottam volna, de nem igazán az én stílusom, pedig az alacsony magasságom nem bánná, ha pár centivel megtoldanám.
- Készen vagy? - kopok kettőt apu az ajtón. - Ha oda akarunk érni időben, el kellene indulnunk.
Simítok egyet a hajamon, halk sóhaj szökik ki a számon, majd végre késznek nyilvánítom magamat. Elhagyom a halvány rózsaszín csempés, hatalmas és nekem hála immáron virág illatú fürdőszobámat. Gyorsan felkapom a táskámat, amibe olyan dolgokat rejtettem, mint dezodor, zsebkendő, Ipod, parfüm, sminkestáska, egy fél literes innivaló, hajkefe, a koncert jegyek, a telefonom, egy kis tükör és a pénztárcám a legfontosabb irataimmal.
- Igen, mehetünk is - mosolygok apura, aki a bejárati ajtó előtt várakozik, kedvenc fekete bőrkabátjában. Nem borotválkozott, ezért halvány borosta díszeleg az arcán, ami végre egy kicsit segít emlékezni, hogy valójában már felette is eljárt az idő.
- Spuri a kocsiba - taszít meg egy kicsit a hátamnál, amikor mellé érek.
Felszólításának eleget téve elhagyom a házat, majd a kertben kiépített piros kővel kirakott úton keresztül megyek az újabb kapuhoz. Apa mindent bezár mögöttem, így az autót kinyitva már a koncert helyszíne felé tartunk.
- Szóltam Ryan-nek, hogy a VIP-ből engedjenek inkább át közvetlenül hozzájuk - halkítja le a rádióból dübörgő Skillet számot. - Úgy mégis csak jobb lesz... - rántja meg vigyorogva a vállát.
- Rendben - mosolygok rá, miközben a gyomromban hatalmas görcs keletkezik, az arcomból pedig minden vér kiszökik. Legszívesebben rögtön feltépném a kocsi ajtaját, és kiugranék. Nem akarom ezt, egyáltalán nem vagyok felkészülne. Fogalmam sincs mi fog várni, és ez a tudat az őrületbe kerget.
Látom a szemem sarkából, ahogyan apa is érzékeli a rám törő aggodalmat. Ellenben nem mond vagy csinál semmit, és pont ez, amire szükségem van. Csak ne gondoljunk a dologra, és akkor talán a szívem is megérti, hogy nem kell úgy vernie, mint egy kolibrinek.
Az út további része csendben telik, apa izgatottan dúdolgat, míg én azon töprengek, miért ennyire fontos ez nekem. Oké, persze, ha most sikerül meggyőznöm Ryan-t, akkor segíteni fog, de tudom, más is van a háttérben. Nem tőle félek igazán.
Lelki szemeim előtt máris megjelenik a szőke hajú énekes, mire jó hogy nem hányom el magamat. Halvány lila gőzöm sincs mi történik velem, ellenben furcsa érzések kerülgetnek, ha az jut eszembe, újra látni fogom. Tisztában vagyok vele, mennyire bunkó, hideg és távolságtartó velem, de pont ezért érdekel annyira milyen is igazából. Kíváncsi vagyok a többi oldalára is, amit csak néha mutatott meg nekem. Meg akarnám kérdezni, miért emlékeztettem saját magára, amikor kiborultam. Annyi minden lenne, amit szeretnék vele kapcsolatban tisztába tenni, de erre még nagyon sokat várnom kell. Ha egyáltalán bármikor is bekövetkezik.
- Megérkeztünk - szakítja félbe apa a kialakult zavart a fejemben.
Nem nagyon veszem észre a körülöttem zajló dolgokat csupán követem, az izgatottságomat nem tudom titkolni, minden testrészem kicsit remeg. A következő pillanatban már arra eszmélek fel, hogy apa a kezemet húzva vezet át a tömegen, beszél a biztonságaikkal, akik már értesítve lettek a helyzetről, így könnyedén bejutunk. A mostani koncert szabadtéri, ami a jó időnek tudható be. Már eléggé besötétedett, így a legtöbb fényt leginkább a színpadra néző reflektorok adják, ahol már erősen dolgoznak a berendezéseken.
Hátul megállunk, így a hatalmas fehér plakát, amin nagy betűkkel a Nickelback felirat áll, eltakarja előlünk a már kis híján megőrült nézőközönséget. Sok ember szaladgál össze-vissza, rálátásunk nyílik a parkolóra is, ahol egy hatalma busz áll, szintén a banda nevével.
- Ryan azt mondta, a fellépést előtt még találkozhatunk velük, de csak egy rövid időre, inkább utána lenne esélyes a dolog - vakarja meg apu a tarkóját, mire csak bólintani tudok.
Bőrkarkötőmmel szórakozok, szememmel folyamatosan a rohangáló embereket figyelem, akaratlanul ismerős arcokat keresek közöttünk, kevés sikerrel.
- Annyira várom már - pillant a karórájára.
Különös így látni, hiszen olyan mint egy kisgyerek, teljesen be van sózva. Azt hiszem ez egyedül Ryan-nek köszönhető. Amikor még apu velünk élt Kanadában, remekül kijöttek, minden hónap utolsó hétvégéjén együtt söröztek, biliárdoztak vagy sütögettek. Ezen kívül számtalanszor találkoztak, hiszen ha Ryan-nek akadt ideje, szíves kísért el minket kirándulni a hegyekbe.
- Én is - eresztek meg egy halovány mosolyt, és most nem is hazudok. Várom. Csak nem tudom, megéri-e.
Még egy ideig ácsorgunk, túl hamar érkeztünk, így érthető, amiért lázasan folynak az előkészületek, és nincs idejük ránk. Szerencse, hogy meleg van, különben könnyen lehetséges lenne egy megfázás. Ajkamat harapdálva ácsorgok, súlyomat egyik lábamról a másikra helyezem, szinte meg se hallom apa áradozását, milyen jó is volt régen, mennyire visszahozná azokat az időket, amikor még Kanadában élt.
Aztán hirtelen elhallgat, amire abbahagyom a cipőm elemző tanulmányázását, és felkapom a fejemet. Tekintetem megpillantja a három személyt, akik valamin nevetve fordulnak be a színpad sarkán. Ahogyan nehezen ki tudom venni, Chad hiányzik. Jellemző. A többiek viszont egyenesen felénk tartanak, de nincs elég világos ahhoz, hogy messziről felismerjenek.
- Ryan - üvölt fel a kelleténél kicsit hangosabb apa, és pofátlan módon maga mögött hagyva siet eléjük. Én földbe gyökerezett lábbal meredek meg, pusztán bámulom a sziluettjüket. Ryan és apa máris sokkal jobb kedvűek lesznek, azt hiszem már nagyon hiányoztak egymásnak, bármennyire is furcsa ezt látni. Sokkal többek voltak, mint egyszerű barátok, szinte már testvérek.
Szörnyen közel állok ahhoz, hogy faképnél hagyjam őket, azonban muszáj emlékeztetnem magamat, miért is vagyok itt.
Erőt veszek magamon, megindulok feléjük, próbálok úgy tenni, mintha nagyon magabiztos lennék, miközben az önbizalmam a porban van. Kihúzom magamat, mélyen beszívom a levegőt, határozott léptekkel mozgok. Azonban nem nagyon figyelek hova lépek, későn veszem észre a kábeleket, amik az út közepén futnak. Beleakadok az egyikbe, és hiába próbálom időben kirántani a bokámat, megtörténik a baj. Szépen szólva is pofára esek. Egyenesen előttük taknyolok el, ami még inkább tetézi a szégyenem, nem erre gondoltam hatásos belépő címszó alatt.
Természetesen a várva várt reakció sem maradhat el. A kezdeti sokkot, ami azt jelenti, hogy egy idegen csaj a lábuk elé esett, felváltja a "te jó ég, ez Avril"!
Eléggé viccesen nézhetett ki a jelenet, mégsem támad senkinek se kedve nevetni, talán azért, mert súlyosabb a dolog, mint gondolnám.
- Jól vagy, kicsim? - simítja a kezét a hátamra apa, próbál felsegíteni.
Óvatosan feltápászkodom, muszáj felszisszennem a fájdalomra.
- Nem nagyon - nyögöm.
Az arcomon és a kezemen csúnya horzsolások vannak, amiket a beton és a súrlódás okozott. Az állam, a szemem alatt csúnyán megütöttem magamat, nem sok kell ahhoz, hogy sírva fakadjak.
Mikor a teljes egészében meglátnak, ledermedve pillantgatnak rám. Még jó, hogy én nem látom magamat, lehet én is ilyen fejet vágnék.
- Menjetek gyorsan fertőtlenítsétek le! - húzza el a száját Daniel, arcán kisebb rémület tükröződik.
- Kislányom, hát nem tudsz vigyázni magadra? - dorgál le finoman apa egy halk sóhaj kíséretében.
- Sajnálom - motyogom bűntudatosan.
Ez is csak én lehetek. Nem igaz, hogy egy percig nem vagyok képes normálisan viselkedni, ha a közelbe érnek. Mintha bevonzanák a bajt. Alig vagyok velük egy légtérben, máris történik valami. Azonban hálát adhatok az égnek, hogy Chad pont nincs itt, mert bárhol is legyen, jobban jártam. Még az kellett volna, hogy végig nézze ezt az égést.
- Nekünk hamarosan mennünk kell, meglesztek? - váltogatja kettőnk között a tekintetét Ryan. Elém lép, ujját finoman simítja végig az arcbőrömön, ahol a sebek keletkeztek. A félsötétségben is próbálja kivenni. - Törpilla, reménykedj, hogy hamar elmúlik! Ez kemény! - szívja be a levegőt, támogatóan veregeti meg a vállamat.
Egy nő sietősen érkezik mellénk, észre se vesz minket, csupán a fiúknak szól, hogy azonnal készüljenek fel, mert hamarosan menniük kell a színpadra. Ezzel gyorsan tovább is áll, azt hiszem neki ezt az egész este rohangászásokból tevődik össze.
- Keressétek meg Emily-t, ő majd eligazít és segít rendbe hozni az arcot - mutat balra Mike. - Körülbelül száthatvan centi, rövid fekete haja van.
- Köszönjük - mosolyog rá apa, majd gyengéden kézen ragadva húz a megadott irányba. - A koncert után - int egyet.
Én is visszafordulok, rájuk mosolygok, bár már nem annyira láthatom az arcukat, egyedül azt, ahogyan Ryan lazán felemeli felénk a tenyerét, afféle búcsúzásképpen. Bár csak pár órára, de mindegy. Aztán újra előre figyelek, hogy megelőzzem az újabb baleseteket...

A koncert végére az arcom és a kezem jódtól piroslik, be kellett látnom, hogy bizony muszáj ez az elővigyázatosság, még csak az hiányozna, hogy alaposan elfertőződjön. Ráadásul a koncert jócskán pótol mindent. Elmondhatatlan érzés újra látni őket zenélni, ahogyan a szívüket is beleadják. Amíg énekelnek, akaratlanul is Chad-et kezdem figyelni. Zavaró újra látni, három év elteltével. Haja rövidebb lett, arca még inkább megférfiasodott. Ajkamba harapva sütöm le a szemeimet, valamiért az az érzésem támad, hogy nem szabad ezt csinálnom.
Apa közelebb áll a színpadhoz, mint én, így nem láthatja, mennyire tépelődök magamban. Pedig éppen azon vagyok, hogy otthagyjam őket. Fogalmam sincs miért, de ahogyan egyre inkább közeledik a koncert vége, elveszítem a bátorságomat, rossz előérzetem támad. A szívem azt súgja, jobb lenne, ha még most lelépnék. Mégsem vagyok rá képes, így szótlanul várom a végét.
Amikor elköszönnek a nézőközönségtől, tudom, hogy mindjárt lejönnek. Mindjárt találkoznom kell velük, rendesen. Immáron világos lesz, nem a színpad mögött leszünk. Szembe fogok kerülni Chad-del, meg fogja látni az arcomat. Bele kell néznem a szemébe. Meg kell mutatnom, kivé lettem.
Mégis, amikor jönnek le a lépcsőn, idegesen birizgálom a karkötőmet. Ismét bátorságot veszek, kikerülöm azt a pár embert, aki még rajtunk kívül itt van. Köztük egyébként több nőt is látok, az egyikőjüket felismerem, Daniel barátnője volt, immáron már a felesége. Pont időben érek apa mellé, amikor Ryan-ék lejönnek a színpadról.
- Eszméletlenek voltatok - ráz vele apa kezet, látszik az őszinte elismerés az arcán.
- Kösz - törli meg a homlokát Ryan, majd rám vet egy pillantást. - Hát Törpilla, alaposan elintézted magadat - jegyzi nevetve egy csepp rosszindulat nélkül.
- Igen, én is tudom - sóhajtok, de több magyarázatot már nem tudok adni, mert a válla mögött megpillantom Chad-et, amint utolsónak lejön a színpadról.
Daniel a feleségével, míg Mike a barátnőjével, apa és Ryan pedig egymással beszélget, én meg csak állok, fél füllel hallgatom őket, de szemem végig Chad-et követi, aki az embereket kikerülve halad tovább. Elég határozottnak tűnik, úgy tűnik keres valakit a tömegben. Szemöldökömet összehúzva értetlenkedem, nem gondoltam volna, hogy ő is hívott valakit.
De hívott, méghozzá nem is akárkit. Egy körülbelül vele egyidős, hosszú fekete hajú nő ácsorog távolabb, és amikor meglátja Chad-et, mosolyogva indul el felé. Tudom mi fog következni, mégsem vagyok rá felkészülve. Átszelik a kettejük között lévő távolságot, majd Chad a karjai közé zárja, forrón megcsókolja. A nő átkarolja a nyakát, közelebb simul hozzá.
Én pedig csak nézem, mégis lehetetlen felfognom. Nem gondoltam volna, hogy barátnője lesz. Azt hittem elérhetetlen, hogy senki nem elég jó ahhoz, hogy közel kerüljön hozzá. De lehet egyedül én vagyok, aki kevés. Lehet egyedül én vagyok, akit az első pillanattól kezdve elutasított.
A hányinger kerülget, tekintetemet elkapom róluk, miközben Ryan és apa beszélgetését egyre halkabban észlelem. Forog velem a világ. Úgy érzem, képtelenség felemelnem a fejemet, mert akkor mindenki rájön arra, amire még én is csak most.
Pofára estem. Ma már másodjára. 

8. fejezet - Itt a tökéletes alkalom

Drága Olvasóim!

Hatalmas bocsánat kéréssel tartozom, tudom. Mostanában eléggé megbízhatatlan voltam az ócska ígéretekkel, hogy majd hozom, ígérem jönni fog stb. Nem akarok megint csalódást okozni, éppen ezért gondoskodom arról, hogy ezen a blogon is hetente friss rész legyen! :)
Hihetetlenül köszönöm a kommentjeiteket, a kedves szavaitokat, a díjakat, komolyan mondom elképesztő, amiért még mindig mellettem álltok, nem számít mennyit kések! Rettenetesen hálás vagyok, amiért olvastok, sőt vannak, akik még szívmelengető megjegyzéseket is hagynak! Csodálatosak vagytok, köszönöm, köszönöm, köszönök mindent!
Remélem tetszeni fog ez a fejezet, nekem még túlságosan új, bízom benne, hogy idővel én is és Ti is megszokjátok! :)

Millió puszi és szeretet, Azy
_________________________________________________________________

július 30. 12:39

Az agyam össze-vissza kattog, végig az motoszkál bennem, hogy hogyan nem vettem észre? Miért voltam ilyen figyelmetlen? Tulajdonképpen a saját anyukám gyötrődései felett siklottam át. Azt hittem mindig is, apa miatt van ez az egész. Miatta ilyen keserű és mogorva, miatta nem tudja élvezni már az életet. De tévedtem, a fő oka a Ryan volt. Bármennyire se mutatta ki, bármilyen mélyen ásta el magában az érzelmeit, azok szép lassan felemésztették.
- Sajnálom - szökik ki a számon, félve pillantok rá.
- Én is... - süti le szégyenkezve a szemeit, úgy dönt, mégis megajándékoz a társaságával. Lassan visszajön, leül az ágyamra, kezével az enyém után nyúl.
- Soha nem mondtad, hogy ez bánt téged - mondom halkan, nem akarok túl mélyre ásni a szavaimmal, Isten ne adja, hogy még inkább megbántsam.
- Nem kérdezted - jelenti ki nemes egyszerűséggel, de még így is kihallom belőle a keserűséget. Igaza van, soha nem kérdeztem rá. Pedig ha megtettem volna, talán már korábban meg tudtam volna érteni.
- Szerintem nem kell feltétlen így lennie... - válaszolok egy kis idő után, elgondolkozom, mi is itt a valódi probléma. Elvégre még semmi sincs veszve!
- Mármint minek? - vonja fel szépen ívelt szemöldökét. - Nem kellene utálnom a zenét, amiért már a második családtagomat akarja rabul ejteni és elvenni tőlem?
- Anya, a zene nem képes elvenni embereket a másiktól - rázom meg finoman a fejemet, türelmesen igyekszem kezelni a helyzetet. - Összehozni viszont igen... Miért nem próbálsz újra nyitni Ryan felé?
A kérdés pedig annyira egyszerű, mint ahogyan a legtöbb dolog lenne, ha nem bonyolítanánk túl minduntalan.
- Már késő - rántja meg a vállát.
- Dehogyis - legyintek. - Nem lakik messze, simán lehetne tartani a kapcsolatot.
Pontosan tudom, hogy a büszkesége az, ami igazából megakadályozza a cselekvésben. Nem mer lépni, egyszerűen nem képes belátni: hibázott. De én bármennyire is szeretném, nem fogom kioktatni, elvégre ő a felnőtt, és furcsán venné ki magát, ha a tizenéves fejemmel tanácsokat osztogatnék. Ezt neki kell eldönteni, neki kell megoldania. Csak így van értelme, erőszakkal nem érdemes rávenni.
- Megyek - hagyja figyelmen kívül a szavaimat, egyszerűen feláll. Nem engedem el a kezét, így nem tud tovább menni, vontatottan, egy halk sóhaj kíséretében megfordul.
-  Örülnék, ha jóba lennétek, legalább próbáld meg, kérlek - vetek rá egy könyörgő pillantást. - Ő még mindig a bátyád, emlékszel? Ryan-ről van szó! Nem haragtartó!
- Avril.... - sóhajtja, de mintha egy kicsit látnám rajta, hogy megtörik a jég. - Nem kellene a saját életeddel törődnöd?
- Éppenséggel de - engedem el a karját egy halvány mosollyal, pontosan tudom, hogy idővel be fogja adnia a derekát, csak várni kell.
Anya kimegy, én pedig rájövök, hogy igaza van. A saját dolgaim is romokban hevernek, azokkal kellene foglalkoznom. Maya. Nem köszöntem el tőle, valószínűleg még mindig azt hiszi, Calgary-ban vagyok...
Mivel új telefonnal még mindig nem rendelkezem, a vezetékesről hívom fel, csak reménykedhetek, hogy megérti. Pár napig beszélgettünk csak, és nagyjából egy egész napot töltöttünk együtt. Nem dől össze ettől a világ, kétlem, hogy én lettem volna az egyetlen barátja. Ami pedig engem illett... Hát nem vagyok az a barátkozós-fajta.
- Halló? - szól bele a készülékbe Maya.
- Szia, Avril vagyok - kezdem, kínomban elkezdem tekergetni az egyik kék tincsemet.
- Á, szia - derül jobb kedvre. - Miért hívtál?
- Az a helyzet, hogy vissza kellett jönnöm Hanna-ba - húzom el a számat, bár azt ő úgyse láthatja.
- Úgy érted már el is mentél a városból? - lepődik meg.
- Úgy bizony - nyújtom hosszúra az "ú" betűt. - Sajnálom, amiért nem szóltam előbb.
- Nem, semmi gond - nyugtat meg hamar, de azért kihallok egy aprónyi csalódottságot a hangjából. - Csak jó lett volna még összefutni. De ha máskor itt jársz, feltétlen szólj! - köti a lelkemre, mire a lelkemről még egy mázsás súly leesik. Egyáltalán nem mérges.
- Ígérem, így lesz - mosolyodok el.
Egy ideig még csend van, egyikőnk se tudja, mit kellene mondani, végül mégis Maya töri meg a csendet.
- És most mik a terveid a jövőre nézve? - érdeklődik kíváncsian, pontosan tudja, miért is voltam Ryan-nél. Bizonyára össze lehet zavarodva, elvégre eléggé sietősen változnak körülöttem a dolgok, nekem is nehéz lépest tartanom magammal, nemhogy neki.
- Elmegyek Franciaországba az apukámhoz- válaszolok habozva. - Ott kijárom az egyetemet, utána - a bent tartott levegőt egyszerre fújom ki. - Utána visszajövök...
Igen, ezt fogom tenni. Adok időt ennek az álomnak, megnézem mekkorára növi ki magát. És ha nem csalódok, újra megpróbálom valóra váltani. Mert nem adom fel.

3 évvel később...

- Salut! - köszönök apának, arcomra hatalmas mosoly kúszik, amint meglátom. Ő is hasonlóan reagál, nem tudja figyelmen kívül hagyni, hogy ugyanazt csinálom, mint a nyár eddigi napjain. Fekszem a luxuskéglijének medencéjében, miközben a hasamat süttetem. Jó kis program. 

- Nem unod még? - vonja fel bozontos szemöldökét, futólag felméri az időt és a kert állapotát is.

Egy hatalmas kerítésnek köszönhetően nem látnak át hozzánk. A gyep gondozott, gyönyörű zöld. Az ég tiszta, egyetlen felhő sem látszik rajta, szikrázóan kék. A veranda fölött lévő tető beárnyékolja a területet, éppen ezért hagytam ott a pohár limonádémat, aminek szélén egy citrom virít. Így legalább hűvös marad a hőmérséklete.  A napágyam ezzel szemben a medence közelében van, rajta a fehér törülközőm hever, száradni tettem ki. 

- Ezt nem lehet megunni - tolom fel a napszemüvegemet, óvatosan ülök fel a matracon, amin eddig feküdtem.

- Egy ilyesmi választ vártam - vigyorodik el. - Nézd, adok neked kettő meglepetést is, csak gyere ki előbb! - int, kezében meglenget két levelet.

- Húha, izgalmasan hangzik - csillan fel a szemem, lecsúszok a műanyagról. A bőrömhöz váratlanul ér a hideg klóros víz, ezért sietősen kiúszok, az sem érdekel, hogy közben néha a számba is megy egy kis víz. Mivel kicsit rám tör a fázhatnék, felkapom a törcsit, magam köré tekerem, és apa elé sietek. 

Korához képest igazán fiatalos, egyedül szőke haja az, amibe itt-ott őszes tincsek vegyültek. Arcán nincs borosta, rengetegszer borotválkozik. Egy halványkék ingben van, meglazítja a nyakkendőjét, aktatáskáját szerencsére már az ajtó mellett hagyta. 

Cuppanós puszit nyomok az arcára, meg is ölelném, de mivel csöpögök a víztől, ezt nem látom túl jó ötletnek. Azonban ő máshogyan gondolja.

- Az ing megszárad, ne viccelj - neveti el magát, vakító mosolya feltűnik az arcán, egy határozott mozdulattal húz közelebb magához. 

Ezért is szeretem. Azon kívül, hogy ő a leglazább, legjófejebb, legaranyosabb és legszabadelvűbb ember a világon, nagyszerű apa. Ez a három év, amit aktívan vele töltöttem életem egyik hihetetlenül klassz szakasza volt. Nem csak azért, mert támogatott és megerősítette bennem, hogy továbbra is a zenével kell foglalkoznom. Úgy általánosságban folyamatosan vidáman és boldogan tartott. Valamennyire sajnálni fogom, hogy jövő héten vissza utazok Kanadába. De persze várom is, hihetetlen szintű izgatottság van bennem, Kíváncsi vagyok, mit fog Ryan és anya szólni ahhoz, aki vált belőlem. Azt szeretném, ha büszkék lennének majd rám.

- Na, lássuk - engedem el, gyorsan megtörlöm a kezemet, és kiveszem a kezéből az egyik borítékot. Anya cifra betűi ütik meg a szememet. Gyorsan feltépem a borítékot, egy pillanatra teljesen elfeledkezem a másik meglepetésről, mosolyogva olvasom a sorokat. Anyával sokkal jobb lett a kapcsoltunk mióta eljöttem. Bár azt hiszem ebbe az is benne van, hogy hiányzunk egymásnak, én pedig megváltoztam. Az előző énemet tényleg nehéz volt elviselni.
- Mit ír? - érdeklődik kedvesen apa.
- Mióta felvette Nicole-t, megy a üzlet - újságolom vidáman, lelki szemeim előtt látom, ahogyan anya és újdonsült barátnője Hanna legjobb cukrászatát működtetik.
- Nagyszerű! - mosolyodik el, megvárja, amíg félreteszem a levelet, gondolva, hogy majd úgyis válaszolok rá később. - Készen állsz? - húzza fel izgatottan a szemöldökét, kezdem azt érezni, őt jobban boldoggá teszi a másik levél, mint engem fog.
- Teljes mértékben! - bólintok egy nagyot, alsó ajkamat szétharapdálva pislogok.
- Egész biztos vagy benne? - vigyorog, szándékosan húzza az agyamat.
- Na már, ne szórakozz! - nevetek fel, ujjaimmal kicsippentem a keze közül a másik borítékot.
Az előzőtől nem különbözik annyira, szintén Kanadából érkezett, annyi különbséggel, hogy a feladó Ryan Peake, a kedvenc nagybácsim.
- Kíváncsi vagyok mit szólsz hozzá - fonja össze a mellkasa előtt a karjait. - Remélem örülni fogsz!
- Te tudod mi van benne? - húzom fel a szemöldököm, mire apa csak amolyan "persze, miért, mire számítottál?" módon széttárja a karjait. Nem győz azzal büszkélkedni, hogy mennyire jóba van a sógorával. Bár Ryan-nel nem nehéz, ezt inkább nem teszem hozzá, csendesen és mosolyogva nyelem le a csípős megjegyzésemet.
Kissé remegve nézek bele a borítékba, a szívem kihagy egy ütemet, amikor meglátok benne kettő téglalap formájú, kissé kemény lapból készült papírt. Koncertjegyek. Méghozzá Nickelback koncertre. Ma estére. VIP. Mellette csak egy cetli, sietős macskakaparással: "Hozz, akit szeretnél! Várlak! Ryan"
Az agyam lebénul, fogalmam sincs mit reagáljak. Nem, nem és nem. Én erre nem készültem fel. Hogy újra lássam őket, újra szembesüljek azzal, hogy anno elküldtek? Igazuk volt, én is tudom, és szégyellem magamat, amiért úgy viselkedtem. Azt hiszem muszáj lesz bocsánatot kérnem. Csak ne ma... Nem számítottam erre, túl hirtelen. Úgy reméltem lesz időm felkészülni.
- Arra gondoltam... - szabadkozik apa, azt hiszem nem ilyen reakcióra számított. Ja, én se.
- Ne aggódj, ez szuper! - rázódok fel hirtelen, hálásan pillantok rá. - Köszönöm! - Vizesen fonom köré szabad karomat, mikor elengedem még egy puszit nyomok az arcára. - Pusztán meglepett, ennyi az egész! - magyarázom.
- Akkor jó - simít végig az arcomon, miközben a ház belseje felé fordul, ahol megcsörren a vezetékes telefon. - De természetesen nem kell elmenned, ha nem akarsz - jegyzi még meg, és látom a lágy barna szemeiben, hogy nem haragudna rám, ami abszolúte megnyugvással tölt el.
- Rendben - suttogom már csak magamnak.
Lassan lerogyok az egyik fából készült fotelra, ami halk nyikorgással engedelmeskedik. Feketére lakkozott körmömmel ütemesen pöckölöm a kettő koncertjegyet. Tekintetem a medence nyugodt vízfelszínére téved, ahol a napfény ezer meg ezer darabra törve csillog.
Félek ettől a találkozástól, az az igazság. Mégis csak három év telt el. A Ryan-től szerzett információm szerint most fogják befejezni az európai turnét, Párizs lesz az utolsó helyszín.
Én pedig nem rég fejeztem be az egyetemet. De anyát elkeserítve még mindig a zene érdekel. Erről nem tudott lebeszélni. Bár lehet már lassan hozzá szokik a gondolatához.
- Ahj, mit csináljak? - sóhajtom, félreteszem a jegyeket, tovább merengek.
- Törpilla - érkezik hirtelen apa hangja mögülem. Igen, még bőven látott kék hajjal, és miután minden apró részletbe beavattam, ami Calgary-ban történt, ő se félt a rám ragasztott becenevet használni.
Összerezzenek, amit észrevesz. Mielőtt még hátrafordulhatnék, letelepszik a bal oldalamon felállított fotelbe. Könyökét megtámasztja a térdén, homloka ráncokba fut, kissé aggodalmasan pillant rám.
- Minden rendben?
- Csak fogalmam sincs, elmenjek-e - vallom be őszintén, vállamon aprót rándítok, mintha semmiség lenne, pedig mindketten tudjuk, hogy ez mennyire fontos számomra.
- Attól tartasz, mit fognak szólni hozzád? - ad hangot a fejemben kavargó gondolatoknak.
- Eléggé zűrösen léptem le - túrok bele idegesen a hajamba. - Kellemetlen lesz, miután annyira gázul viselkedtem.
- Itt a tökéletes alkalom, hogy megváltoztasd a rólad kialakított képet, és újra megkérd Ryan-t, hogy segítsen - mosolyog rám biztatóan.
Nem válaszolok rögtön, elgondolkozom a szavain. Igaza van, ha most nem megyek oda, és nem mutatom meg, megtudtam változni, akkor azt a hisztis tini fog az emlékeikben élni örökké. És egy hét múlva úgyis hazautazom, feltehetőleg addigra is ők visszaérnek, és Ryan-nek lesz egy kis szabadideje rám. Most már komolyan kell vennie, esélyt kell adnia, hogy bizonyítsak.
- Nem tudom, készen állok-e, reméltem, lesz még egy kis időm... - húzom el a számat, legszívesebben hagynám az egészet, és nem mennék el.
- Egy hét ide vagy oda!
- De akkor is - makacskodom.
A tulajdonságaim közül a legtöbben megtartottam, csupán a hevességemből, önfejűségemből, akaratosságomból és éretlen viselkedésemből vettem vissza. Ezeken kívül még mindig ugyanolyan szenvedélyesen érdekel zene, ugyanúgy kiállok az igazamért, és az sem változott, hogy azért olyan nagy a szám, mert félek a sebezhetőségem miatt.
- Avril, kérlek, ne kreálj magadnak problémákat, ez csak egy koncert - nevet fel szabadon. - Találkozol velük, meglátják, hogy kinőtted a gyerekes viselkedésed, bumm, és akkor mi van? - áll fel, nyom egy puszit a vizes fejbúbomra. - Ryan pedig biztosan fog segíteni, főleg, ha megmutatod neki a demóidat...
- Jaj, apa - fancsalodok el, a rosszullét kerülget, ha arra gondolok, hogy Ryan esetleg meghallgatja a demómat.
- Még mindig az Engedj el! a kedvencem - mondja kicsit hangosabban, aztán végleg magamra hagyva bemegy a jó hűvös házba.
Pont az, mint nekem... A szám címének hallatára fülemben elkezdenek csengeni az ismerős akkordok, pontosan tudom, hol hajlítok, hol kell lágyan levinni a hangokat. Minden részletét ismerem már. Csak egy a gond. Én a dalt egy duettnek képzeltem el, eddig mégsem találtam megfelelő embert, akivel úgy érzem tökéletes egyetértésben össze tudnánk hozni. És tudom is miért. Mert egyetlen személy van, akinek a hangja illik a számhoz. Ő pedig egész biztosan soha nem fog leállni velem énekelni.