23. fejezet - Így emlékeztetsz

Drága Olvasóim!

Vasárnap kellett volna jönnie, pontosan tudom, és hatalmas bocsánatkéréssel tartozom, amiért nem is szóltam a késéről, meg eleve a csúszást magát. A gépem vírusos lett, így pont azon a pár napon kellett nélkülöznöm, amikor a rész megírásra sor került volna. Sajnálom, próbálom kerülni a továbbiakban az ilyet. :)
Megint csak hatalmas hála, amiért így a végénél még mindig vagytok, akik veszik a fáradságot, és írtok nekem, rengeteget jelent! Hálás lehetek nektek mindenért, imádlak Titeket, Ti vagyok a legkitartóbb Olvasók!

Rengeteg puszi, Azy
_________________________________________________________________

október 21. 10:59

How You Remind Me
Avril Lavigne (Cover)
- Leléptem - jelentem ki határozottan, majd elindulok, hogy kikerüljem a megdöbbent szüleimet, akik egy szót sem tudnak kinyögni.
Apa megrökönyödve pillant rám, azt hiszem teljesen elriasztja, hogy hogyan viselkedek. Anya szomorúan mustrálja a padlót. Ha rajta múlna simán kisétálhatnék az ajtón. Hiszen apát is könnyen elengedte.
Viszont sajnos mégsem rajta múlik. Apán. Aki megakadályozza, hogy elsétálhassak mellette. Erősen ragadja meg a kezemet, ezzel megállásra késztetve. Szorosan fog, és próbál úgy csinálni, mint egy szigorú apuka.
- Eressz el - szólok rá erélyesen.
Nem érdekel, hogy tiszteletlen így beszélni vele, nem érdekel már semmi sem. Egyet akarok: minél messzebb jutni mindentől és mindenkitől. Hiszen Rá emlékeztet. Felejteni akarok. Szabadságot. Megszabadulni minden emléktől.
- Ki van zárva - rázza meg a fejét idegesen. - Magyarázattal tartozol mindenért. Másfél hónapja nem hallottunk rólad semmit, és ha Ryan nincsen szólunk a rendőrségnek! - Rám pillant, szemében aggodalom, csalódottság és méreg. Dühös, mert nem ismer rám.
- Jól vagyok, élek, örülhettek. Ez a magyarázat - rántom ki csuklóm a szorításából. - Tudok vigyázni magamra.
- Nyilvánvalóan azért találtak rád egy út szélén bedrogozva - mosolyodik el keserűen anya. - Meg is halhattál volna...
- Kár, hogy nem így történt - vágom rá egyből, nem is számítva arra, hogy ezzel az egyetlen félmondattal mit váltok ki belőlük.
- Tessék? - tágulnak ki anya szemei hitetlenül, elöntik a könnyek.
Némán rimánkodik tulajdonképpen saját magának, sokkal jobban szeretné, ha ez az egész nem történik meg. Azt hiszem olyan számára, mintha csak egy rossz rémálomba csöppent volna. Kívánhatja, hogy ébredjen fel gyorsan, és legyen olyan minden, mint régen, ám ez felesleges. Én már csak tudom. Mert én ebben a rémálomban élek.
- Felejtsétek el - legyintek egyet, próbálok lazán viselkedni.
Muszáj elhinniük, hogy a magam ura vagyok. Ha egyszer is megtörök, ha egyszer is visszaemlékezek, ha egyszer is... Nem. Soha többet.
Anya sír, apa dühös. Gyilkos pillantást vet rám, talán képes lenne megölni. Itt helyben. A keze ökölbe szorul, egy percig tényleg elhiszem, hogy meg fog ütni. Azonban egy tapodtad sem mozdul, végül kifújja a levegőt, feszülten szűri ki a szavakat a száján.
- Neked teljesen elment az eszed? - suttogja, viszont ez nem olyan romantikus-meghitt suttogás. Ez olyan, mint amikor az ember annyira visszafogja magát, hogy ha egy kicsit is feljebb vinné a hangját, akkor robbanna. - Légy őszinte! Most először történt ilyen, vagy már régóta csinálod? - vonja fel a szemöldökét. Meg akarja őrizni a hidegvérét, de nem nagyon sikerül. - Máskor is szedtél be gyógyszert? Máskor is meg akartad ölni magad?
- Nem - jelentem ki némi habozás után. Nem tartozik rájuk. - És nem akartam öngyilkos lenni. Viszont ha akartam volna, semmi közötök nem lenne hozzá!
Igazat mondok. Tényleg először történt olyan, hogy begyógyszerezem magamat. Előtte normálisan csak ide-oda mentem, zenéltem, és próbáltam új életet kezdeni. De semmi sem volt elég erős ahhoz, hogy rendbe hozzon. Én csak... szabadulást akartam. Egyetlen egyszer. Nem tudtam, hogy ez fog kisülni belőle.
Mivel nem szándékozom megvárni, míg ténylegesen kitör a veszekedés, próbálok újra lelépni. A kezem a kilincsre szorul, lopva még a hátam mögé pillantok, hogy lássam apát és anyát. Egymás mellett állnak. Anya kissé a falhoz szorulva, apa pedig most már szembe fordulva velem.
- George orra betört, az ajka felrepedt. Most már jól van, de az aznap este végig szinte a kórházban volt. Chad-et elvitték a rendőrök, de mivel nem emeltek vádat, kiengedték - kezd bele hirtelen. Gyorsan beszél, szándékosan azért, hogy minél több információt tudjon belesűríteni abba az időbe, amíg még itt vagyok. - Tudjuk, hogy hazudtál arról, kivel is vagy együtt igazából! - közli a tényt.
- Elég - perdülök meg a tengelyem körül, teli torokból ordítok rá apával, ezzel belé fojtva a szót. - Elég, nem akarok többet hallani róla, se semmiről, ami ott történt - kiáltok még mindig, érzem, ahogyan egész testemben remegni kezdek. - Tilos kiejteni a nevét!
- Féltékeny volt George-ra?! Ezért tette? - kérdezi, nem érdekli, hogy szinte már lelkironcs vagyok, folytatja. - Chad...
- Hagyd abba, fejezd be! - vágok közbe.
Érzem, ahogyan egyre nő bennem a feszültség. Már csak idő kérdése, hogy pattanásig feszüljenek az idegeim, és megtörjek. Ellenben egy tapodtad sem tudok mozdulni. Simán kisétálhatnék, nem állítanának meg. Tényleg soha többet nem kellene hallanom arról, hogy mi volt. De olyan vagyok, akár egy igazi drogos. Bármennyire is árt nekem, bármennyire is tudom, hogy nem kellene, nem tudom megállni: hallani akarok róla. Szükségem van rá. 
- George a városban maradt, de Chad... ugyanúgy felszívódott, mint te, pedig az együttesnek már szüksége van rá! És nekünk már tippünk sincs hol van!
Hangosan beszél. Van benne könyörgés, bűntudat, értetlenség és tehetetlenség. Egyik sem érdekel. Egyik sem, mert nem hiszem el, hogy ez most megtörténik. Hogy a saját apám burkoltan azt akarja, hogy keressem meg, és hozzam rendbe annak a lelkivilágát, aki az enyémet porrá zúzta.
Némán állok. Farkasszemet nézünk. Ő rám vár. És az az igazság, hogy én is magamra. Miért nem kezdek el üvöltözni? Miért lettem dühöngőből hirtelen ennyire sokkos állapotban? Hiszen annyira egyszerű minden. Nem foglalkozom többé vele. Nem érdekel az sem, ha tönkreteszi az életét. A sajátja.
Valaki segítsen rajtam. Magyarázza el, hogy miképpen lehetek olyan hülye, naiv és őrült, hogy elgyengülök már attól is, ha csak a nevét meghallom? Hogy akaratlanul is segíteni akarok rajta? Pedig az se biztos, hogy kell.
Úgy tűnik nem tanultam meg semmit. Nem tanultam a hibáimból. Akárhányszor szüksége lenne rám, én ugranék. Az egész világon keresztül rohannék.  Mindent megtennék, ha arra kérne. Miközben ez nincs így fordítva.
- Nem gondolhatod komolyan - szorítom össze az állkapcsom. Apa már újra megszólalna, de nem hagyom, közbevágok. - NEM!
- Én csak szeretnék segíteni... - kezdi újra.
- Mégis kin, mondd csak?! - nevetek fel cinikusan, akaratlanul újra feljebb viszem a hangom.
Anya rémülten kapkodja kettőnk között a tekintetét, meg se mer szólalni. Inkább halkan figyeli, hogy mi fog ebből kisülni. Arra én is kíváncsi lennék, ami azt illeti.
- Természetesen rajtad!
- Oh, rajtam? - ráncolom a homlokomat, de amikor látom, hogy bizony komolyan gondolja, elképedve húzom fel magamat. - Akkor segíts rajtam! - vágom le hirtelen a táskámat a földre. Hangosan puffan a faparkettán. A felszólításommal mindkettejüket meglepem, furcsállva bámulnak rám. - Tudsz segíteni? El tudod érni, hogy ne érezzem úgy magamat, mint akit gyomorszájon vágtak? Képes vagy megszüntetni minden fájdalmamat? Kitörlöd a történteket? - tárom szét tehetetlenül a kezeimet, amolyan "na, gyerünk" arccal állok előttük.
- Megteszek minden tőlem telhetőt - szabadkozna, de ismét csak nem hagyom, hogy befejezze a mondatot.
- Én úgy látom, az egyetlen, akin segíteni akarsz az nem én vagyok, hanem Chad! - vágom a képébe könyörtelenül. - EGYEDÜL CHAD!
Nem készülök fel eléggé arra, hogy nyíltan kimondjam a nevét. Túl sok mindent kavar fel, túl sok érzést hoz felszínre, amire egyáltalán nem volt most szükségem. Nem most, amikor pengeélen táncolok, és bármelyik percben leeshetek. Mert akkor vége.
- Ez nem igaz! Nekem te vagy a legfontosabb, de szerintem... - sóhajtja, ezúttal ő az, aki véget vet a mondandójának.
Az egész lakásra végre csend telepszik. Igaz, eléggé nyomasztó, de legalább csend. Lehet hallani a tömbház előtt elszáguldó autókat, a szomszéd tévézését,  a mosógépünket, illetve a teáskanna fütyülését.
Anya óvatosan mér végig kettőnket, de megállapítva, hogy nem fogunk egymás torkának ugrani - legalábbis még biztosan nem -, elmegy, hogy eloltsa a gázt.
Eközben én pedig gondolkozom. Hogy akarhatna azzal rajtam segíteni, hogy megkeresteti velem? Bár fogalma sincs arról, hogy pontosan mi történt, mennyiszer lettem megalázva és elárulva, attól még sejthetné, hogy nem véletlenül nem működött a kapcsolat köztem és.... közte.
Kivéve, ha...
És abban a pillanatban rájövök. Csak kár, hogy nem tettem korábban. Pedig egyszerűen rá kell nézni apára. Ahogyan ott áll, fáradtan és meggyötörten, a kezeit tördelve. Bűntudatosan.
Túl jól ismer.
Nem tehetek róla, akaratlanul is elgyengülök.
Most vége van. Tényleg vége. Megtörtem. Nem bírom tovább eljátszani, hogy nem történt meg. Hogy nem is létezik.
A kezeimet lassan az arcomra csúsztatom, ezzel próbálom rejtegetni, hogy mit érzek. A könnyeim lassan csordogálnak végig a bőrömön. A hátamat a közeli ajtónak támasztom, de aztán a lábam felmondja a szolgálatot, így a földön kötök ki. Átkarolom a térdemet, olyan közel húzom magamhoz, amennyire csak sikerül. Sírok, keservesen. Kínzóan zokogok, alig kapok levegőt, olyan, mintha éppen egy tőrt forgatnék a saját szívemben.
- Kicsim - hallom apát mellőlem, minden bizonnyal leguggolt mellém.
Nagy kezével a hátamat simogatja, próbál megnyugtatni.
- Mi történt? - suttog anya összezavarodottan. A két bögre tea koccan az asztalon, a tenyere nekidörzsölődik a farmerjának, zoknis léptek közelednek. - Jól van?
- Majd lesz. - Mosolyog. Anya is egy szintre ereszkedik velünk. Óvatosan cirógatja a kezemet. - Majd lesz - ismétli apa.
Azért akarja, hogy segítsek Rajta, mert az rajtam is segít. Mert nélküle én sose leszek jól.

Egyáltalán nem ezt terveztem, és nem így. Amikor felkeltem egy hosszas kórházi este után, és még arra sem emlékeztem, hogy anya értem jön, és hazavisz... Akkor még az volt a tervem, hogy folytatom, amit elkezdtem. Összeszedem a cuccaimat, elhagyom Hannát, és még Calgary közelébe se megyek. Újból énekelni szerettem volna bárokban, buszozni keresztül mindenen. Úgy élni, amitől mindig is féltem. Egyedül.
Ehelyett ma este itthon alszom, hogy holnap délután rendesen összepakoljak, és apa autójával elinduljak megkeresni Őt. Eleve több dolog miatt abszurd és nevetséges ez a terv, és mivel sokáig nem tudok még elaludni, pontokba szedem őket, hogy kicsit kitisztítsam a fejemet.
Első. Nem nekem kéne ezt csinálnom. Ha nagyon hiányzik, és bajok vannak a együttesben nélküle, akkor menjen utána Mike, Daniel vagy Ryan. Semmi esetre sem én. Mert mi "szakítottunk", ami vicces, mert nem is jártunk igazán. És nem kellene, hogy érdekeljen...  Menthetetlenül szánalmas vagyok.
Második. Honnan a fenében tudhatnék többet, mint a saját testvére vagy barátai? Ezer meg ezer hely van, ahová mehetett. Az se biztos, hogy Kanadában van. Olyan, mintha tűt keresnék a szénakazalban.
Harmadik. Ha meg is találom... Mit fogok tenni? Mit mondok neki? "Helló, Chad, tudom, hogy másfél hónapja nem találkoztunk, miután szétverted George-ot, de vissza kéne menned, mert elvégre te is tagja vagy a Nickelback-nek....". Roppant meggyőző. Egyedül az a gond, hogy igazából nem is a banda hiányolja annyira, hanem én.
Negyedik. Ha valami eszelős csoda folytán sikerül midnen, és rádöbben, hogy nem kéne cserben hagynia a barátait, akkor mi... Fogalmam sincs mit érzek iránta. Leginkább most gyűlölöm. Gyűlölöm, mert kihasznált. Gyűlölöm, amiért elárult. Gyűlölöm, amiért hazudott. De leginkább azért gyűlölöm, mert bármit is tett, nem tudom nem szeretni.
Ötödik. Senki se garantálja, hogy kellemes találkozás lesz. És mindenre fel kell készülnöm. Mert, ha újra látni fogom, valószínűleg megint minden a feje tetejére fordul. Mindent újra fel fog forgatni, akár egy tornádó.
Félreteszem a kottát, amire felsorakoztattam az ellenérveimet. Csupán egyetlen érv szól amellett, hogy belevágjak ebbe az egészbe. Ellenben a legerősebb. Szeretem. Még mindig. Visszavonhatatlanul, fájdalmasan és szűnhetetlenül. Ha távol vagyok tőle, az előbb utóbb a saját vesztemet fogja okozni.  Ha megmentem őt, azzal saját magamon is segítek. Pontosan úgy, ahogyan azt apa gondolja. Ha ő nem emlékeztetett volna arra, hogy Chad még a világon van...
Oldalamra fordulok, továbbra sem jön álom a szememre. Túlságosan is sok minden történt az elmúlt napokban. A pirulák, amiket azért vettem be, hogy ne érezzek semmit. A kórházban tartózkodásom, aztán a a hazahozatalom. A sok hazugság, amiket bűntudat nélkül mondtam anyának, csak hogy utána újra elmenekülhessek. A csalódás, amit okoztam a szüleimnek. Apa, aki túl jól ismer ahhoz, hogy elhiggye, hogy ilyen vagyok.
Halkan kezdem el dúdolgatni a How You Remind Me- t a Nickelback-től. Aztán anélkül, hogy észrevenném, egyre inkább szöveggel kezdem el énekelni. Piszkosul passzol a szöveg néhány részlete a jelenlegi helyzethez. Ahhoz, amit érzek, ami történik velem. 

Így emlékeztetsz,
Így emlékeztetsz arra, mi is vagyok,
Így emlékeztetsz,
Így emlékeztetsz arra, mi is vagyok.
Sosem kérsz bocsánatot,
Én valami másra vártam,
De tévedtem, mikor egy olyan szívet
Bíztam rád, melyet érdemes volt összetörnöd,
Tévedtem, magam alatt voltam,
A pohár fenekére néztem,
A hang ellenére mely a fejemben üvöltött:
"Élvezed már?" Már? Már? Már? Nem, nem.

Nem mintha nem tudtad volna,
Mondtam, hogy szeretlek, és esküszöm,
Még mindig így van,
Nyilván szörnyű lehetett neked, hiszen
Az élet velem hajszál híján megölt.

Csendesen éneklem, nem akarom felébreszteni se anyát, se apát, akik furcsa mód, a közös érdek miatt sokkal jobban kijönnek, mint előtte. De nem, nem fognak újra összejönni, mert ez nem egy elcsépelt amerikai film, aminek a vége boldog. Hozzá kell tennem, hogy sajnos. Már kellene nekem egy happy end. 
Bámulom a plafont, gondolkozom. Teljesen megőrültem. Keresni egy olyan személyt, aki talán nem is akarja, hogy megtalálják... értelmetlen. 
- Te jó ég, hol fogom kezdeni? - sóhajtom, fáradtan túrok bele kócos hajamba, újra pozíciót váltok, sehogy sem kényelmes. 
Zakatol az agyam, egyszerűen hihetetlen, hogy ennyire nem ismerem. Ha engedte volna, hogy többet tudjak róla, már egészen biztosan beugrott volna valami, ahova menekült volna. 
Én távol akartam lenni mindentől és mindenkitől. Valószínűleg ő ugyanezt tette. Hol teheti ezt meg? Ahol nincs egy rajongó sem? Ahol teljesen egyedül van? Ahová nem tudják követni? 
Egy olyan hely, ami csak az övé. 
A felismerés villámként hasít belém. Akaratlanul ülök fel az ágyban, a könyökömmel támasztom meg magamat, miközben újra és újra lejátszom azt a jelenetet a fejemben.
" -  Ne aggódj, Kanadában maradunk - nyugtat meg, mintha erről lenne szó. Egy sokat mondó pillantást vetek rá, ezzel is jelezve, hogy komoly a kérdésem. - Az egyik erdőben van egy házam, oda megyünk, mert senki se tudja hol van." 
Senki se tudja hol van. Hát akkor majd én kiderítem. Megtalállak. Szükségem van arra, hogy lássalak, mert egyedül te vagy képes begyógyítani a hegeimet. Ami ironikus, mert te okoztad őket. 

18 megjegyzés:

  1. Drága Azy!

    Ez a rész egyszerűen csodálatos. Ahogy Avril érzelmeit, gondolatait és viselkedését olvastam, nem csak egyszerűen elhittem hogy ez komolyan megtörténhetett, egyenesen olyan érzésem volt, mintha én állnék a szüleimmel szemben, mintha nekem kéne bűntudatot éreznem.
    Az ellenérvek, a dal, én egyszerűen nem tudok mást mondani, mint hogy minden egyes sora tetszik. Annak ellenére, hogy végig, minden rész iszonyúan jó volt, erre bátran mondom, hogy a kedvencem. Szinte megfagyva ültem végig azt az időt, amíg olvastam, sikerült kizárnom minden zajt és nem kellett senkire se rászólnom, hogy ne ordibáljon, pedig megtették, de csak erre voltam képes koncentrálni.

    Tehát amíg ilyen elképesztő írásokkal rukkolsz elő, addig kitartó olvasóid lesznek, lassan én is behozom a lemaradásom és utolérem saját magam.

    Alig várom, hogy ismét leessen az állam a folytatástól (előre biztosítalak, hogy le fog) még akor is, ha kicsit késve írok neked.

    xx Lu

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Lu!

      Ahw, nagyon-nagyon aranyos vagy, amiért megint írtál nekem, ráadásul ilyen édeseket! És rengeteget jelent, ha komolyan sikerült így átérezned, ez... csodálatos!:')
      Te jó ég, fogalmam sincs mit mondhatnék, eszmélten boldoggá tesz, hogy ilyeneket mondasz, én... jaj, tényleg alig tudok mit mondani, csak ismételni tudnám magamat: köszönöm, köszönöm! Köszönöm, hogy ilyen kitartóan támogatsz és olvasol, imádlak! <333333333

      Rengeteg puszi, Azy

      Törlés
  2. Drága Azym!

    Csodálatos rész lett! Nem tudom miért, de nekem ez lett a kedvencem. Annyira beleéltem magam, hogy azt elképzelni sem tudod. Mintha az életem egy darabját írtad volna le.. A dal tökéletesen illett ehhez a részhez. Remek választás volt! Sajnálom Avril-t, hogy ebbe a mókuskerékbe csöppent bele. De remélem valami jó fog kisülni belőle. Már igazán megérdemelne egy kis boldogságot!
    Nagyon várom már a folytatást! Annyira kíváncsi vagyok mi fog történni mikor megtalálja Chad-et!! Siess vele kérlek!

    xxAlexis

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Alexisom!

      A kedvenced? Te jó ég, hiszen Lu is ezt mondta. Ez annyira fura, mert nem is tudom, egyáltalán nem gondoltam volna, hogy ebben olyan dolog van, amiért valaki kedvence lehet... De ez hihetetlen jól esik most, köszönöm! Ahogyan azt is, hogy írtál, tündéri vagy!:') <33333

      Puszi, Azy

      Törlés
  3. Drága Azy!
    Nagyon sajnálom, hogy az előzőhöz nem írtam megjegyzést, de nem igazán volt időm. Meg amúgy is egy csepp lett volna abban a hatalmas dicséret tengerben! :) Még egyszer sajnálom! :|
    Pfu hát ez a rész valami hiper szuper lett.Annyira sajnálom Avrilt, hiszen leírtad nekünk mennyit szenvedett, mert szerelmes lett Chadbe. Ezért nem is ítélem el, mivel mindenkinek szüksége van arra, hogy valamilyen formában felejtsen.Őszintén nekem a lázadó Avril sokkal joben tetszik, mint a jó kislány Avril. Nagyon várom, hogy mi fog történni mikor találkoznak. Szóval várom a következő részt!
    Bocsánat a helyesírási hibákért, a kommentár hosszáért.
    Puszi <3
    Bells

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Bells!

      Jaj, nem kell szabadkoznod, tökéletesen megértem, ha nem volt időd! És sokat jelent, amiért most pedig írsz, ez számít! És ne mondj ilyeneket... <3
      Először is nagyon hálás vagyok érte, azért, hogy így gondolod, köszönöm szépen. Másodszor pedig hihetetlenül boldoggá tesz, ha akkor sikerült ezt a lázadó Avrilt is megkedveltetnem, ez tényleg fontos számomra. Remélem, hogy bármi is lesz, nem fogok csalódást okozni vele...:')
      Semmi bocsánat kérés, tökéletes lett, és még egyszer köszönöm, hogy most időt szakítottál rám! <3333

      Puszi, Azy

      Törlés
  4. Drága Azy!

    Mikor nem is olyan rég még azt mondtam, hogy ötletem sincs a folytatást illetően, azt hiszem pontosan erre gondoltam! Egy cseppet sem számítottam erre a fordulatra. Azt hittem, hogy majd a banda miatt egyszer csak újra találkoznak. Mondjuk egy próbán vagy bárhol máshol. De hogy neki kell őt megkeresnie? Eszembe sem jutott volna!
    És a fene vigye már megint megsirattál! De most olyan szinten, hogy abba kellett hagynom az olvasást az első felénél. Igen, ahogy mondom. És ezért is írom most a hozzászólást. :)
    Aztán a következő.
    Tudtam! Tudtam, hogy oda ment! Igaz, valamiért nem egy erdei házikóra emlékeztem, de tudtam, hogy Avril rájön, azon a helyen van, amit említett neki. Amit senki sem tud, hogy hol van csak Chad.
    És most jön az a rész, hogy megint nem tudom mit tervezel. - Oké azért némi elképzelésem van - Remélem, hogy az lesz a folytatásban, hogy Avril egyedül, egyes egyedül megy el abba a házikóba és majd ott kibékülnek és összejönnek. De ez csak egy ötlet. Soha nem lehet pontosan kiszámítani mit tervezel. :) Most hirtelen még egy olyan jelenet is eszembe jutott, hogy esetleg/netalán/véletlen .. na de tényleg nem azért mondom, csak úgy eszembe jutott.. szóval hogy "úgy" együtt lesznek majd. :3
    Én nagyon örülnék neki, hiszen hát.. valljuk be már rájuk férne :DD
    És akkor most a komoly része.
    Már csak 2 rész van :( Istenem mit fogok csinálni utána? Tudom már milliószor elmondtam, de még most is így van! Mikor itt vagyok és az új részt várom, és látom hogy fent van... Konkrétan rituálét hajtok végre. Bekészítem a helyem, zenei aláfestés - természetesen minden egyes alkalommal Avril - Let me go száma/esetleg Nickelback dalok - és utána jöhet a beburkolózás. Mintha csak a kandallótűz mellé ülnék le esti mese hallgatásra. Mikor azt mondom, nem tudom mit csinálok ha véget ér a történet, erre gondolok. Hiányozni fognak ezek az esték! Ilyenkor teljesen úgy érzem magam, mintha egy másik dimenzióban élnék. Mintha minden egyes rész, jelenet a szemem előtt zajlana. Annyira beleélem magam minden egyes alkalommal! :) Nagyon szeretem őket és azt hiszem ezt már szintén mondtam, de tudom, hogy mindez nem sikerülne ha nem lennél ennyire tehetséges író! Fantasztikus amit csinálsz! Egy csoda született a kezedben és azt hiszem én vagyok a világ legboldogabb embere azért, hogy részese lehettem ennek a csodának! :)
    Nagyon-nagyon várom a folytatást és ne haragudj, hogy megint rád zúdítottam a gondolataimat! Imádlak és nagyon köszönöm, hogy megírtad - még írod - ezt a történetet! :)
    Puszi Alicia! :)))♥♥♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Alicia!

      Oh, Istenem! Elolvastam a kommented, és egyszerűen nem bírom abbahagyni a vigyorgást, mosolygást, sírást, akármit. Először is, jó ég, annyira jól esik olvasni, hogy ennyire érdeklődsz a történet iránt, gondolkozol a folytatáson és ilyesmik. Talán nem mondom elégszer, hogy mennyire, de mennyire sokat jelent számomra, amiért tudom, hogy Te mindig itt vagy, és támogatsz. Imádlak ezért, minden feltétlen nélkül erőt adsz újra és újra! Köszönöm szépen, komolyan! <3
      És le is írtad, hogy hogyan szoktál olvasni, asdgfdsa, erre tényleg már nem tudok mit mondani.... Hihetetlen, olyan fantasztikus, csodálatos, és ennek az összes szinonimája ez az egész. Mert soha nem gondoltam volna, hogy ez a blog valakinek rajtam kívül ennyit fog jelenteni... Nekem meg hiányozni fog, hogy írhassam, és az, hogy az imádnivaló kommentjeidet olvassam.... És hidd el, én vagyok a legboldogabb, ha majd a annak a tudatában fejezhetem be a blogot, hogy tudom, hogy sikerült örömet okoznom vele Neked! Szóval köszönöm...:!<33333
      Jaj, ne szórakozz, egyáltalán nem vagyok az! De természetesen hihetetlen jól esik, hogy ilyesfajta túlzásokba esel, olyan édes vagy! Köszönöm, köszönöm, köszönöm, és én is imádlak! Én lehetek hálás, hogy olvasol! <333333333

      Rengeteg puszi, Azy

      Törlés
  5. Drága Azy!

    Azt hiszem mindenki egyet értene velem abban, hogy túlságosan sokszor kérsz bocsánatot. Nekünk kellene hálásaknak lennünk, hisz nem vártál, akkor már a hétvégéig, hogy hozd, hanem feltetted most, mi pedig repülünk a boldogságtól. :)
    A rész isteni volt. Minden figyelmemet lekötötte, és elmondhatatlanul örülök, hogy Av végre gondolkodik is és nem csak hipp-hopp cselekszik az első gondolat után és mindig önfejűen.
    Meglepett, hogy végre beismeri a Chad iránt érzett szerelme ellen nem tud harcolni és képes elhatározni, hogy megkeresi azt a makacs szamarat. A felismerés, hogy számára is jó ha chad előkerül arra utal, hogy végre helyes utra tér, és talán még harcolni is fog, hogy Chad végre beismerje a nyilvánvalót. Abban viszont reménykedem, hogy Chad nem lesz bunkó és üldözi el, mert akkor bajszunk összeakad.
    A rész közepénél már sejtettem, hogy Chad talán az erdei házban van, hisz arról senki sem tud.
    Keresztbe font ujjakkal szurkolok, hogy összejöjjenek végre rendesen is.
    IMÁDOM!!!
    Őrületesen várom, hogy hozd az új részt.
    Legyen szép estéd!xx

    Ölel, Jule B.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Jule!

      Borzasztóan megértő és kedves tőled, amiért ezt írod, amit köszönök, de én pedig tényleg mindig úgy érzem, hogy bocsánattal tartozom, mert ha belekezdek valamilyen rendszerességbe, akkor nagyon bűntudatom van, ha attól eltérek. Úgy vagyok vele, hogy ezzel csalódást okozok annak, akik esetleg várnák a részt... :( De ettől függetlenül természetesen hihetetlen érzés, hogy Te ennyire türelmes vagy! <3333
      Ah, komolyan?! Jaj, de örülök neki! Nem tudom, hogy a meglepettséged jó-e vagy sem, remélem azért az előbbi. Igazából én soha sem Avril szereleme ingott meg annyira, hanem az, hogy Chad ezt viszonozza-e.
      És remélem, hogy nem fogok csalódást okozni a bejezéssel, amit már annyira várok! Olyan sokat jelentene, ha neked is tetszene, te jó ég...!:')
      ÉN JOBBAN! De tényleg! Elmondani sem tudom, hogy mekkora segítség számomra az, amit hétről-hétre teszel! Imádlak érte! <33333333

      Rengeteg puszi, Azy

      Törlés
  6. Drága, elbűvölő, édes Azym!
    Már is meg van bocsátva, hogy késtél a résszel - egyrészt, mert nem a te hibád volt; másrészt, mert hihetetlenül tetszett ez a rész (is). Személy szerint tényleg elhittem, hogy itt vége mindennek, hogy el fog menni... s a címből valami olyasmire következtettem, hogy az ajtóban Chad fogja várni, mert közben a fiúk riasztották. Hahaha... nem. Nagyon elnéztem - ismét -, az már biztos. Annyira megcsavartad itt a végén a szálakat, hogy már én sem tudom megjósolni, mi lesz a folytatás, aminek egyébként nagyon örülök, hiszen így még izgalmasabb az egész és még jobban várom a folytatást!
    Örülök, hogy Avril apukája ilyen határozott volt, ha már az anyukája nem volt képes erre, pedig a régebbi személyiségükből s már eleve a régebbi viselkedésükből én azt szűrtem le, hogy Avril apukája vicces és jófej, az anyukája meg szigorú. Végül pedig az a mondat, arról, hogy az apukáját is hagyta elmenni... ütött, még akkor is, ha nem mondta ki hangosan.
    A kedvencem ebben az egészben, hogy az Avril apukája mennyire ismeri a lányát. Hihetetlen, hogy csak ő jött rá: ha Chad előkerül és begyógyulnak a sebei, akkor Avril is jobban lesz. Pedig olyan egyértelmű *-*
    Nagyon tehetséges vagy <3 szeretlek, ahogy a történetet is <3
    Millio puszi Xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága, csodálatos, imádnivaló, tökéletes szerecsendiom!

      Nagyon köszönöm Neked is a megértésedet, és megint csak ismételni tudom magamat, hogy egyszerűen hihetetlen, hogy tényleg így gondolod, köszönöm-köszönöm! <3
      Haha, én imádom az elnézéseidet, ilyenkor legalább kapok egy kis külső képet arról, hogy hogyan is nézhet ki a dolog, mire számíthatnék akkor, ha nem tudnám, hogy mi fog történni. Jaj, annyira jó olvasni, komolyan!:')
      Azért remélem a folytatás fog tartogatni egy meglepetést, mégha szerintem pont így a befejezésnél nem lesznek olyan váratlan fordulok. :)
      Igen, jól emlékszel, Avril anyukája szigorúbb szokott lenni, azonban az apja jobban megismerte őt az utóbbi évek elteltével, és közelebb kerültek egymáshoz, és mivel Chadet is ismeri úgy gondoltam, hogy itt most neki lesz az a szerepe, hogy helyre tegye a lányt. :)
      Jaj, most itt mosolygok, mint valami hülye az utolsó előtti mondataid miatt (persze az utolsó miatt is, de érted...)
      Ah, Drágám, én már komolyan nem fogom tudni megköszönni azt a rengeteg mindent, amit Tőled kapok, egyszerűen meg sem érdemellek! Hálás vagyok mindenért, hidd el, és mindent meg fogok tenni, hogy viszonozzam ezt! Be fogom pótolni az összes történetedet, ne félj! <3333
      Én is nagyon szeretlek, és sajnálom, amiért ezt kevesebbszer adom a tudtodra! :') <3333

      Még annál is több puszi, Azy

      Törlés
  7. Azy!
    Egyszerűen szenzációs amit csinálsz! Oda vagyok ezért a blogért!!!
    Egyszerűen tökéletesen írsz mint egy profi és sikeres írónő! Olyan élethűen és őszintén adod át Avril érzéseit amit csak kevesen tudnak megcsinálni. Megőrjít ez az izgalmas cselekmény! Alig várom a folytatást!

    Bianka <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Bianka!

      Azta, eszméletlen cuki vagy, ha tényleg így van, te jó ég! Szörnyen túlzol, de természetesen kimondhatatlanul jól esik, köszönöm, köszönöm és még vagy milliószor köszönöm! :') <333333

      Sok puszi, Azy

      Törlés
  8. Drága Azy-m ♥!

    Fantasztikus, izgalmas szívszorító fejezet volt, imádtam ♥! Nagyon sajnálom Avril-t és a szüleit, de Av-t valahogy jobban :3 Nem elég csapás érte őt az elmúlt időszakban, még neki kell megkeresni Chad-t is :33 Hogy lehet ilyen szívtelen az apja? :O Remélem, ha meg is találják azt a jómadarat, Avril nem omlik össze még jobban...

    Tűkön ülve várom a folytatást ♥! További szép estét és hetet kívánok ♥!

    Love Ya,
    Mace

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Macym!

      Én pedig Téged imádlak, tényleg egyszerűen fantasztikus, amit értem teszel folyamatosan! Nem tudom elégszer megköszönni, vagy elmondani, hogy mennyit, de mennyit jelent! Hálás vagyok neked, tényleg már olyan régóta erőt adsz a folytatáshoz, olyan kitartó vagy! Köszönök mindent! <33333333

      Rengeteg puszi, Azy

      Törlés
  9. Drága imádnivaló, tehetséges Azy! ♥

    Ez már a második kommentem ide, mert az elsőt valamiért lusta volt elküldeni a kedves, de sebaj. Tehát lassacskán kezdem behozni a lemaradásom is.
    Ismét hihetetlen, és nem várt fordulattokkal teli volt a fejezet. És szívszaggató is, hiszen olyan jól leírtad Av érzéseit. Bár azt hittem, hogy inkább a saját lelkiismerete fogja majd hazacsalni, mintsem egy ilyen kérés marasztalja.
    Bár Chad is meglepett, hisz róla azt gondoltam az a csendben szenvedős, morgós típus nem pedig az, aki elmenekül. Ismét csak egy fordulat :)
    Kíváncsian várom milyen is lesz a viszontlátás.

    Puszi Cassy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága, kitartó hihetetlen Cassym!

      Akkor már így az elején köszönöm szépen, hogy kétszer is írtál, pedig simán hagyhattad volna akkor a fenébe. Szóval hálával tartozom! <3
      Örülök, ha sikerült azért meglepetést okoznom, valójában én sem így terveztem, teljesen mást akartam... De boldoggá tesz, hogy azért tetszett, annak ellenére, hogy nem ezt gondoltad Avril indokának a hazatérésre. Valójában mindent megtesz azért, hogy elkerülje Chadet, és ha az apja most nem győzi meg, akkor egész biztosan nem is marad. :)
      Nem tudom, hogy ez a fordulat akkor most negatív vagy esetleg pozitív, csak reménykedni tudok az utóbbiban.... <3
      Nagyon köszönöm megint csak, hogy írtál, csodálatos vagy! <3333

      Puszi, Azy

      Törlés