22. fejezet - Engedj el!

Drága Olvasóim!

Ismét csak nagyon szépen köszönöm, amiért kommenteltetek az előző részhez, sokat jelent, amiért tudatjátok velem, hogy még ennyi idő után is érdekel Titeket a folytatás, és olvastok. Imádlak Titeket ezért, hálás vagyok az összes bátorító szóért, amit kaptam!

Rengeteg puszi és hála, Azy
_________________________________________________________________

október 19. 00:41

1 és fél hónappal később...

Lehunyom a szememet, rámarkolok a mikrofonra, erősen koncentrálok. A hangok maguktól jönnek ki a torkomon, élvezem, hogy hallhatom őket. Magasan kezdem, hallom, ahogyan kissé megremegek a sor végén. Ez csak arra ösztönöz, hogy még inkább összepontosítsak, és ne rontsak többet. A zene lassan átjár, minden zsigeremben érezni kezdem a hatását. Nem akarok látni, csak érezni. Ez az egyetlen módja, hogy újra éljek valamennyire. Ez az egyetlen, ami képes visszarángatni abból a halott állapotból, amibe kerültem. 

Kiadom magamból az összes fájdalmam, kétségem, szégyenem és gyötrelmem. Engedem, hogy mindentől megszabaduljak, ami valaha is fájdalmat okozott. Nem gondolok rá, ezáltal nincsenek. És sose léteztek. Mintha csak képes lennék kitörölni a múltamat. 

Lejövök a színpadról, még a fülemben cseng a közönség hangja, akik illedelmesen tapsolnak, és talán még néhány ujjongás is mintha érkezne. Bármennyire is boldoggá tesz, amiért pozitív visszajelzéseket kapok, sokkal inkább magam miatt csinálom ezt az egészet. Ha nem énekelhetnék, már réges-régen beleőrültem volna.

Beszélek a hely tulajdonosával, kifizet, én halványan rámosolygok. Hátra megyek az öltözőhöz, lecserélem a ruháimat. A tükört jó messzire kerülöm, pusztán a megérzésemre hagyatkozva remélem, hogy azért emberi kinézetem van. 

- Indulás - motyogom halkan, a vállamra kapom a táskámat, és elhagyom az apró helyiséget.

A hátsó kijáraton távozok, nem akarok találkozni senkivel. Már eléggé késő van, jóval elmúlt éjfél is. A szél erősen fúj, muszáj összébb húznom magamon a kabátomat. Kiseprek egy idegesítő tincset az arcomból, a homlokomat ráncolva nézek körül, szemem a legközelebbi buszmegállót kutatja. Szerencsére az utca másik oldalán hamar ki is szúrom a legközelebbit, így egy határozott indulással az útra lépek.

Hirtelen történik, nem figyelek rendesen. Az egyik pillanatban még senki sehol, a következőben már fényszórók vakítanak el, az este csöndjét hangos dudaszó szakítja meg. Egy hatalmas szürke autó áll tőlem pusztán pár centiméterre. Kis híján elütött. 

- Hé, vigyázz már jobban - ordítja ki a dühös vezető, miközben fejét kidugja a nyitott ablakon. - Majdnem elgázoltalak!
- Sajnálom - habogok zavarodottan, tenyeremmel ellenzem a szememet, hogy lássak valamit. 

- Meg is halhattál volna - rázza fejét hitetlenül, majd végre vissza húzza az ablakát. Lassan kikerül, majd tovább hajt. A sarkon lefordul, és már nem látom. 

Csak meredten bámulok előre, a szívem hangosan ver, a fülem lüktet, és minden tagom remeg. Hevesen lélegzem, szinte kapkodom a levegőt. 

- Basszus - suttogom, még mindig zaklatottan túrok bele a hajamba, ajkamat véresre harapdálva sütöm le a szememet. 

Inkább gyorsan tovább megyek, meg se állok a buszmegállóig, ahol végre egy kissé megnyugszom. Megkapaszkodom a hideg fém oszlopban, fejemet oldalasan neki döntöm, élvezem, ahogyan a hideg a halántékomhoz ér. 

Leellenőrzöm a menetrendet, és keserűen veszem tudomásul, hogy arra a buszra, amit én akarok, még legalább fél órát kell várnom. Szuper, addig legalábbis meg fogok fagyni. 

Kisvárosból kisvárosba utazok Kanada szerte. Mindent teszek, csak hogy elkerüljem Calgary-t. Nem akarok oda visszamenni. Soha.

Már egy másfél hónapja csinálom ezt. Akkor este kezdődött. Hazamentem, összepakoltam egy bőröndbe, magamhoz vettem a pénzem, a gitárom és a fontosabb dolgaim, majd egy üzenet vagy bármi nélkül eljöttem.

A hatalmas zűrzavarban nem nagyon vették észre, hogy nem megyek haza, talán még normálisnak is tartották. Azonban most már biztosan kiderült. Biztosan mindenki tudja, hogy ő és én... és azt is, hogy ezért tört ki a verekedés. Én vagyok az oka. 

Nem lettem volna képes szembenézni velük. Egész biztosan még most is magyarázkodhatnék arról, miért nem meséltem semmit, miért titkolóztam. Pedig mi mást tehettem volna? 

Észre se veszem, de a gondolataim annyira elterelik a figyelmemet, hogy az a fél óra szinte elrepül. Mire feleszmélek, a busz ott áll előttem. Alig vannak rajta, mondhatni üres. A sofőrnek bizonyára ez az utolsó köre, így nincs más kívánsága, mint gyorsan végig rohanni az állomásokon, és hazamenni.

Veszek egy jegyet, majd hátravetődöm az utolsó ülésre. 

Fogalmam sincs, hogy most hova menjek, ahogyan arról sincs, hogy hol fogok legközelebb aludni. Azt gondoltam, szörnyen egyszerű lesz azt tenni, amit akarok. Újra megszökni az összes gondom elől, egy táskával és a gitárommal. Minden éjszaka más motelben aludni, egy olyan életet élni, amibe csak nekem van beleszólásom. Ahol nincsen család, barátság vagy szerelem. Egyedül én. 

A lábam közé szorítom a gitártokot, leveszem a hátamról a táskát, kiveszek belőle egy kis műanyag zacskót, amibe a fehér piruláim vannak. Amik minden egyes ment megmentenek. Beveszek hármat, iszok rá, hogy könnyebben lemenjen a torkomon. Lenyelem őket, halványan mosolyodok el, most már nincs miért aggódnom. Fejemet az ablaknak döntöm, lehunyom a szememet, és próbálok egy keveset pihenni, legalább addig, ameddig utazom. 

A fejemben újra és újra lejátszom a pillanatot, amikor az a kocsi, majdnem elgázolt.
Elmosolyodom.

Nem tudom hol vagyok. A fények körülöttem táncolnak. Tetszenek. Próbálom őket elkapni, de folyamatosan elúsznak előttem. Kezem erőtlenül nyúl utána, újra csak megszöknek. Tovább merengenek, néha-néha az egyik felragyog, de csak hogy tudjam, hogy ott van. Azt akarja, tudjam, sose érhetem el. Ismerős érzés.
Fekszem, lábaim és kezem szanaszét. Valami folyik mellettem. Büdös a szaga, hányingerforgató. Fintorogni akarok, de nem bírok. Egyre nehezebben tudom nyitva tartani a szememet, olyan, mintha ólomsúlyúak lennének. Minduntalan örökre le akarnak csukódni, csak hogy ne kelljen tovább látniuk a fényeket. Fáj nekik, túl erős.
- Még nem lehet - suttogom saját magamnak, a mássalhangzóim összefolynak, még én se érteném a szavaimat. - Még nem - ismétlem, jólesően mosolyodok el.
Azt mondják minden rendben lesz. Én is rendben leszek. Elveszik az összes érzésemet, megszabadítanak a bennem lévő rossztól. Felszabadítanak, elérik, hogy üres lehessek. Nem fog összekötni senkivel semmi, olyan leszek, akár egy csillag az égen. Egyedüli és elérhetetlen. Senki nem kaphat el, messziről figyelhetnek. Egy törött csillag, amihez elég lenne hozzá nyúlni, és felrobbanna. Mindent tönkrezúzna maga körül, anélkül, hogy akarná. Azonban ezt senki se tudja. Mert soha nem fogják már megérinteni.
Rab vagyok. Valaminak a rabja, amit nem ismerek. Ami megrémiszt. Amitől szabadulni akarok, menekülni. Jó messzire, hogy soha többé ne kelljen vele szembesülnöm.
Szilánkokon lépkedek. Minduntalan felvágják a lábamat, vérző nyomokat hagyva, hogy mindenki tudja merre tart az utam. Nem akarom. Pontosan az ellentéterére lenne szükségem. Eltüntetni a kín jeleit. Futni akarok, a talpam ég, ezer meg ezer láng nyaldossa.
Az elmém itt tart, nem hagyja, hogy elmeneküljek. Már nincs hova. Itt az idő, hogy végre felfogjam, mivel állok szemben. Széthasítja a fejemet, darabokra szaggatja a belsőm.
- Engedj el! - sírok, torkom mégis túl száraz ahhoz, hogy sikítsak. - Hagyj békén, egyedül akarok lenni!
Az emlékek megrohamoznak. Egy szőke tincs, egy kék szempár, egy féloldalas mosoly. Egy gitár, egy autó, egy csók, egy ölelés, egy érintés.
- Elég - ordítom, ahogyan csak kifér belőlem, enyhülést akarok. Megváltást.
A fehér pirulák. Azokat akarom.
Hol van a táskám? Abban kell lenniük? De én hol vagyok? Miért fekszem?
Belemarkolok valamibe, amit találok. Megrántom, úgy érzem, kiszakad a helyéről, nem elég stabil, hogy belé kapaszkodjak. A francba!
Mást keresek, tenyerem ügyetlenül keres. Nem találok semmit.
Egy sötét szobában vagyok, nincs kijárat, se egy ablak. Minden fekete. Néha visszatérnek a fények, villódznak előttem, csalfa reménnyel állnak elém, mintha ki lehetne szabadulni. A saját elmém börtönébe vagyok. Összezárva az összes szörnnyel, félelemmel és emlékekkel. A poklok pokla.
A fehér pirulák kellenek. Azoktól elfelejtek mindent.
- Segítség - nyögöm ki, a szám kiszáradt. Az ajkam cserepes. A vér vasas ízét érzem, amint erősen harapok. Csak próbálom enyhíteni a kínt, de csak rosszabb lesz.
Valaki segítsen rajtam.

- Avril, édesem - cirógatja meg valaki a homlokomat, úgy érzem, hogy vizes borogatást rak rá.
Erőtlenül nyitom ki  a szememet, a túlzott fény miatt nehezen pislogok. Először csak körvonalasan látok mindent, de bár pillanat múlva már kitisztul előttem a saját szobám. A régi posztereim, a gyerekes képek, amiket az inspiráló falamra akasztottam. Az egész visszaköszön.
Megnyugtat, amiért felismerem a helyet, és nem egy idegen környezetben ébredek.
- Anya? - nyögöm halkan, amint felismerem a ágyam szélén ülő nő arcát.
Az idő nyomott hagyott rajta, korántsem annyira kisimult és nyugodt, mint annak idején. Halvány mosoly fut át rúzsos ajkán, ujjával a fülem mögé tűr egy tincset, aggódóan néz végig rajtam.
- Semmi gond, itthon vagy - nyugtat meg halkan. - Már nincs semmi gond - ismétli, de nagyon úgy fest, hogy igazából csak magát győzködi. Ezen kívül azzal próbálkozik, hogy ne sírja el magát, és magabiztosnak tűnjön. Mégis én átlátok rajta. Valami szörnyűnek kellet történnie, ha ennyire össze van roppanva.
- Mi történt? - ülök fel lassan.
Mindenem sajog, ellenben ebben az esetben nem igazán érdekel. Válaszokra van szükségem. Úgy dörzsölöm meg az arcomat, mintha csak egy átlagos reggel akarnám kitörölni az álmosságot a szememből. Nem emlékszem semmire.
Anya nem válaszol, pusztán finoman megrázza a fejét, hogy erről ne most beszéljük. Bármi is legyen, eléggé megrázhatta.
Elfordítom a fejemet, és kinézek az ablakon. Valószínűleg kora reggel van, gondolom itt tölthettem az estét. A nap besüt a szobámba, fényt vetít a sötét bordó színre, amivel az egész helyiséget felruháztam. A régi íróasztalomnak támasztva ott egy koszos gitártok, illetve egy szakadt hátizsák. Sárosak. Tovább vezetem a tekintetem, egy üres gyógyszeres doboznál azonban nem jutok tovább, szinte megbűvölve bámulom. Minden bizonnyal az enyém.
Hiába nem emlékszem semmire, kezdem sejteni, mi történhet. Már jóval előtte gondolkoztam rajta, így nem meglepő, hogy végül ez lett. Mélyen legbelül ijesztő, amiért képes voltam rá, azonban legkívül ennek egy csepp jelét sem mutathatom. Muszáj fenntartani a látszatot, miszerint nem érdekel, és ez nálam belefér. Nincs más út, hogy felejthessek.
Anya észreveszi, kapkodva pattan fel mellőlem, elmarja a szemem elől, erősen szorongatja.
- Nem - rázza a fejét, szigorúan préseli össze a két ajkát.
- Mit nem? - ráncolom finoman a szemöldököm. - Nem szándékozom őket újra bevenni, anya - igyekszem a megnyugtatással, vagyis a lehetetlennel.
Haragszik rám, habár az aggódás mintha most egy kicsit felülkerekedett volna rajta. Vörös haja szoros kontyba szorítva, néhány ősz hajszál vegyült tökéletes frizurájába.
- Látod, mit tett veled a zene - folytatja, kapva kap az alkalmon, hogy meggyőzzön. Lemondóan húzza ki a dobozból kettő zacskót, benne még fehér bogyókkal. - Neked teljesen elment az eszed?! - teszi fel a költői kérdést hirtelen, miközben megrázza őket előttem. - Azzal kell, hogy felhívjanak az éjszaka közepén, hogy valahol bedrogozva fekszel?! - pillant rám könyörögve. Eléggé beesett az arca, nem tudom eldönteni, hogy sírni vagy üvöltözni van inkább kedve.
Az lenne a természetes, hogy lesokkol a hír, hogy ilyet tettem. Hogy védekezek, megígérem, hogy soha többet nem teszek hasonlót, illetve rádöbbenek, mennyire felelőtlenül viselkedtem.
Azonban ez egyáltalán nem történik. Nem voltam meggondolatlan, akartam, hogy ez történjen. Legalább végre van valami, amire nem emlékszek.
- Mi volt a célod, mondd csak? - csapja le őket az asztalra. Eddig aggódott, most látja, hogy jól vagyok, jöhet a szidás. - Meg is halhattál volna, felfogod? - suttogja meggyötörten, szinte felemészti a gondolat. Újra vált a hangulata, felszínre törnek az anyai ösztönök. Elsírja magát.
- Sajnálom - kérek bocsánatot gépiesen, bár egyáltalán nem gondolom komolyan.
Nem akartam meghalni, szó sincs róla. De legalább annyira el akartam veszíteni a tudatomat, hogy ne tudjam megakadályozni, ha mégis megtörténik.
- Sajnálhatod is - bámul rám, keresi a tekintetemben azt a lányt, aki még évekkel ezelőtt voltam. Keresheti, nincs már többé.
Üvegesen meredek rá, tudom, hogy kegyetlenség ez tenni vele. Nem terveztem, hogy megtudja. Pláne nem hogy őt értesítsék. Eleve azt sem akartam, hogy ilyen helyzetbe kerüljek. Távol maradni mindentől, és mindenkitől, ez volt az egyetlen vágyam. Erre gyakorlatilag visszahoznak Hanna-ba, ahol anya újabb "bizonyítékot" talált arra, miért is utálja a zenélést, azon kívül, hogy elvette tőle a bátyját.
- Szóltam apádnak, még ma idejön - jelenti még ki, aztán kisétál a szobámból. Nyögve, de feltápászkodom, be akarom csukni utána a bejáratot, viszont mielőtt még tehetném, szúrósan pillant vissza. - Az ajtó nyitva marad!
Inkább nem ellenkezem, úgyis még ma este elhúzom. Nem fogok találkozni apával. Lezuhanyzom, összeszedek pár tiszta ruhát, és megyek tovább. Ha azt hiszi, ez az incidens megrémít annyira, hogy itt maradjak vagy visszamenjek Calgary-ba, téved. Pontosan az ellentétét érte el.
Otthagyta az asztalon a fehér pirulákat. Annyira naiv, most biztosan azt gondolja, hogy ez egy botlás volt. Hogy letértem a helyes útról, de ez segít visszarázódni.
Viszont van egy gond. Szándékosan tértem le. És eszemben sincs ezen változtatni. Így most sokkal könnyebb. Nem kell gondolnom a tetteim következményeire, mert már nincsenek. Nem fogják soha többé megtudni, hogy mit csinálok, vagy hol vagyok, így probléma megoldva. Messziről elhitetem velük, hogy jól vagyok, nem kell aggódniuk. És közben azt az életet élhetem, ahol nincsenek érzések. Ahol nem emlékszem semmire. Ahol nem tart semmi fogva.
Hamisan mosolyodom el, visszateszem a gyógyszereket a táskámba, ahogyan még egy rakat tiszta ruhát is. A koszosokat a székemre dobom. Előkeresem a régi kedvenc fekete szoknyámat. Hozzácsapok tiszta fehérneműt, majd egyenesen a megcélzom a mosdót.
Nem időzök sokáig. Gyors fog-, haj-, és  arcmosás. Szőke fürtjeimet laza lófarokba fogom a fejem tetején, nem érdekel, hogy még nedves, és nem száradt meg. Magamra rángatom a ruhát, kilépek a gőzölgőző helyiségből. A szobámban még erősen festem ki magamat az egész alakos tükör előtt. Próbálom úgy csinálni, hogy a nappaliban tévéző anya ne vegye észre, de még túlságosan is aggódik értem ahhoz, hogy ne figyeljen árgus szemekkel.
- Ugye nem gondolod, hogy mész valahova? - áll fel sietősen. Beáll a szobám ajtajába, karjait összefonja a melle alatt, idegenül mustrál. - Apád perceken belül itt lehet.
Szándékoson nem válaszolok neki, csak folytatom a szemem túlzott kifestését. Mindig is szerettem erősen hangsúlyozni őket.
- Avril - szólongat, kezdi elveszíteni a türelmét.
- Csak jobban esik, ha kinézek valahogyan - hazudom lazán, még egy mosolyt is megeresztek.
Feltűnően gyanakszik, továbbra is méreget, mintha csak egyik percről a másikra felkapnám a táskám, és elrohannék. Bár pontosan ezt szándékozom tenni, azért nem ennyire egyértelműen.
Még egy jó darabig nem hajlandó elmozdulni, akár egy szobor, ott ácsorog. Én ennek ellenére természetesen viselkedem, mélyen bízok benne, hogy simán elmenekülhetek innen, anélkül, hogy bármiféle ellenállásba ütköznék.
- Hova tetted azokat a pirulákat? - vonja össze a szemöldökét, szemmel láthatóan megfeszül, amit észreveszi, hogy a tabletták eltűntek.
- Lehúztam őket a vécén.
Újabb kamu. És már meg se rendülök rajta, még bűntudatom sincs.
Anya se hisz nekem, közelebb lép, ellenőrizni akar. Éppen abban a momentumban csöngetnek, ezzel több mindent elindítva egyszerre. Anya megáll a mozdulatban, és egy "ez még nincs lezárva" pillantás kíséretében elmegy ajtót nyitni. Én pedig abbahagyom a sminkelést, mindent beledobok a táskámba, a hátamra kapom, ahogyan a gitárt is. Felveszem a bakancsom, így már indulásra kész vagyok.
Elkéstem, most már kizárt, hogy csak úgy megszökjek. Úgyhogy nincs más választásom. Muszáj lesz nyíltan a tudtukra adnom, hogy már nem irányítanak, tegyenek bármit.
Egy cseppnyi félelem nélkül sétálok ki az előszobába, ahol anya és apa halkan beszélgetnek. Amikor meglátnák, abbahagyják, mindketten némán pásztáznak. Nem telik sok időbe, meri felfedezik a hátamon a táskát. Szemük kissé kimered a látványtól, azonban még a kérdések tömkelege előtt elejét veszem a faggatózásnak.
- Elmegyek - húzom ki egy magamat egy kicsit, próbálok összeszedettnek tűnni.
- Tessék? - kérdezik szinte egyszerre.
- Az ki van zárva, azok után, ami történt - ellenkezik hevesen anya. - Menj vissza a szobádba!
- Nem tarthatsz itt, nem vagyok már tizenhét - adom a tudtára kissé kegyetlenebbül, mint szeretném.
- Úgy döntöttél, hogy esetleg Calgary... - kérdezi összezavarodottan apa. - Tudod, hogy örülnék, ha visszajönnél, rengeteg mindenről kell beszélnünk. És Chad is...
- Nem - üvöltöm el magamat. Még a neve hallatára is úgy érzem, minden összedől körülöttem. És ezt nem fogom engedni.  - Egyik sem - igazítom meg a táskámat a hátamon végül, kissé lecsillapodva. Pont ez kell ahhoz, hogy megtörténjen a baj. Az oldalsó zsebet nem húztam be jól, így kiesnek a tabletták. Egyenesen a földre kerül az összes.
Csend.
Felszedem őket, de felesleges rejtegetni immáron őket, úgyis látták.
- Mióta hazudsz ilyen könnyen? - fürkészi anya az arcomat. Hangja megtört és kétségbeesett. A kérdés a levegőben lóg, senki nem válaszol rá. Én se tudom már a választ. - Nem ismerek rád, Avril.
Talán most először szégyelli igazán, hogy ki is vagyok.
És talán én is.