24. fejezet - Viharban rekedve

Legdrágább Olvasóim!

Eltelt az egy hét, úgyhogy itt is lennék a következő résszel. Ha a hétvégén lesz rá időm, akkor természetesen a legutolsó fejezet akkor fog kikerülni, azonban erre kevés esélyt látok, szóval lehet maradni fog a kedd, ha ez nem nagy probléma nektek...
Nagyon-nagyon, sőt még annál is jobban köszönöm, hogy így a vége felé is kitartotok mellettem, és írtok. El sem tudom mondani, hogy milyen jó látni a soraitokat! Hálás vagyok Nektek! :')

Rengeteg puszi, Azy

UI: Sajnálom, ha ez a rész most nem lesz annyira "egyben", de hulla fáradtan írtam. :(
_________________________________________________________________

október 22. 23:17


Idegesen markolom a kormányt, érzem, hogy izzad a tenyerem, és egyre inkább türelmetlen leszek. Minél előbb oda szeretnék érni, hogy végre valahára láthassam. Valahogyan belül érzem, hogy ami ott fog történni, az meghatározó lesz mindkettőnk számára. Legyen jó vagy rossz. Túl sokáig húztuk egymás agyát, most már véget kell vetni vagy ennek az örökös játszadozásnak, ami kettőnk között zajlik, mert előbb-utóbb egyikünk beleőrül. És az a sanda gyanúm, hogy az a valaki inkább én lennék.
Chad elég erős ahhoz, hogy átvészeljen egy ilyet. Nem törik meg, és ha szenved is, képes tovább lépni. Én nem... nem hiszem, hogy hamar rendbe jövök, ha ezúttal is borzasztó vége lesz annak, hogy mi ketten...
Halkan sóhajtok fel. Már lassan késő este lesz, és egész nap szinte a kocsiba ültem. Nem tudom, mit is gondoltam, amikor mindenféle meggondolás nélkül belevágtam ebbe az egészbe. Ma reggel még alaposan kutatottam a neten, kerestem valami nyomot, ami talán elvezhet ahhoz a környékhez, ahol Chad házat vett magának. Én sem gondoltam volna, hogy sikerrel fogok járni, de így történt, ami kész csoda. Találtam pár képet, ahogyan Alberta megye felső részén látták kiszállni az autóból pár bőrönddel. Elég silány jel, de jobb, mint a semmi.
Úgyhogy hosszú órák óta csak vezetek, és vezetek. Mondanom se kell, hogy már marhára unom, főleg, hogy semmi se garantálja, hogy tényleg egyáltalán jó helyre indulok. Képtelen vagyok elűzni azt a bosszantó gondolatot a fejemből, hogy talán ez az egész keresős-dolog felesleges és túlságosan kétségbeesett.
De hát én is az vagyok. Kétségbeesetten szükségem van arra, hogy láthassam, hogy beszélhessek vele. Túl sok magyarázattal tartozik. Mindenért. Addig úgysem lesz nyugtom, ameddig nem kapok választ a kérdéseimre. Persze sokkal, de sokkal könnyebb lenne, ha egyszerűen Calgary-ban hagyta volna a seggét, és nem kellene utána menni. Azonban ha ez az ára annak, hogy végre mindent megértsek, hát legyen.
Azt hiszem közeledek a kitűzött helyre. A Sziklás-hegységhez közel van elvileg ez a... ház, nyaraló, tökmindegy.
Áthajtok a város nagy részén, és a táblákon jelzett irányba megyek. Még legalább ötven kilométer biztosan hátra van, ami egészen egyszerűen borzalmas hír számomra, tekintve, hogy tizenegy óra van. Még ha Chad ezen a helyen is bujkálna, kizárt, hogy ma este megtalálom vagy eljutok a házig. Nem szívesen indulnék el sötétben a hegyek lábához. Világosban is eléggé aggódom az eltévedéstől, az este csak rátesz egy lapáttal erre az egészre.
Mielőtt még végleg kimennék a városból, úgy döntök, inkább maradok estére. Keresek egy félreeső kis utcát, és leparkolok. Leállítom a motort, kihúzom a kulcsot. Egy pillanatara nekidöntöm a fejemet a támlának, lehunyt szemmel pihenek. Most érzem csak igazán, hogy mennyire kifárasztott ez az egész. Itt helyben képes lennék elaludni.
Azonban mivel tudom, hogy ezt nem lehet sajnos csinálni, magamra erőltetem, hogy ébren maradjak, és kiszállok az autóból. Megigazítom a táskám bőrszíját a táskámon, elindulok körülnézni.
Egyébként szokványos hely, valószínűleg világosban sokkal többet látnék belőle. A házak magasan tornyosulnak felém és kissé rémisztő benyomást tesznek.
Ráncolt homlokkal, kételkedve sétálok a járdán, megijeszt, hogy rajtam kívül ilyenkor már kevesen vannak az utcán. A kihelyezett lámpák gyér sárgás fényt adnak, talán három méteres körzetben világítanak.
Mivel kicsit hűvös van, összébb húzom magamon a slampos fekete pulcsit, próbálom a kezemet dörzsölgetni, hogy kevésbé fázzak. Az a táska, amibe pár ruhát beledobáltam, illetve a kabátom is a csomagtartóban maradt, és nincs sok kedvem visszasétálni. Főleg, hogy már abban sem vagyok száz százalékig biztos, hogy hol parkoltam le.
Úgy döntök, majd reggel világosban úgyis látni fogom, felesleges ezen aggódnom. Majd megoldódik.
- Mi a franc - pillantok fel az égre egy idő után. Ugyanúgy fekete maradt, mint amilyen eddig volt. Csak azzal a különbséggel, hogy az eső csepegni kezdett.  - Ne, ne, ne - suttogom magamnak.
Megszaporázom a lépteimet, minél hamarabb fedezékbe akarok vonulni. A fáradságtól ólomsúlyúnak érzem a lábamat, mintha legalábbis két vasgolyót húznék magam után. Mégis igyekszem ezt nem figyelembe venni.
A gond csak az, hogy túl késő. Percek elteltével az eső nem hogy elállna, sőt. Egyre inkább rázendít, ömleni kezd. Ezen kívül a szél is feltámad.
Ott állok egy vadidegen város legszélén, tök egyedül a főút mellett. A hajam csatakosan tapad már az arcomhoz, a vékony kardigán seperc alatt elázott. Reszketek a hidegtől, most igazán szükségem lenne a bőrkabátomra.
Fogalmam sincs mit tegyek. Menjek tovább, abban reménykedve, hogy hamarosan találok egy olcsó motelt, amit ki tudok fizetni, vagy próbáljak visszamenni azon az úton, ahol jöttem, reménykedve, hogy nem tévedek el teljesen?
A választ egy hatalmas villám adja meg, ami a közelben csap le, és hangos dörgés követi. De nem csak olyan szolid, hanem apokalipszis nagyságú. Nem csoda, hogy én, aki egyébként is kiskora óta retteg a viharoktól, totálisan bepánikolok.
Futni kezdek, közben érzem, ahogy az egész testem remeg a félelemtől. Azt csodálom, hogy a térdem még nem mondta fel teljesen a szolgálatot, és nem csuklott össze.
Keresem a helyet, de sehol sem találom. Több utcán lefordulok, keresem a metálszürke Audit. Az esőfüggönytől nem is látok sokat, viszont ha még látnék is, se biztos, hogy egyből kiszúrnám. Így az esélyeim egyenlők a nullával.
Valamennyire behúzódok egy kisbolt elé, és egy jó hosszú szerencsétlenkedés után előhalászom a telefonomat. Reményvesztetten és elkeseredetten keresgélek a névjegyzékben. Anya, apa... Őket hiába hívnám fel, nem tudnak segíteni. Egyetlen esélyem van.
Mekkorát akkorát morajlik az ég, hogy azt hiszem ott rögtön rám szakad az egész. Összerezzenek rá, azon nyomban elsírom magamat.
Elegem van, nem akarok itt lenni!
Sose, de sose bírtam a viharokat. Félek a dörgéstől, a villámtól, a túl erős széltől. Anya és apa próbáltak kinevelni belőle nevetséges nyugtatgatásokkal, hogy nem kell aggódni, ez csak ez, az meg az. Itt volt az a rész, amit nem is értettem, és nem is akartam megérteni. Fizikai blabla, attól még nem leszek jobban, ha tudom, hogy ez a természet műve. Ugyanúgy fákat csavarhat ki a szél, ugyanúgy becsaphat a villám, ugyanúgy pánikrohamot kapok, ha rám dörren az ég.
Chad neve és száma.
Meggondolás nélkül tárcsázom. Már jó rég óta nem hívtam fel. Nyilván persze sokkal célszerűbb lett volna úgy idejönni, hogy előtte rátelefonálok, azonban ezzel menekülési lehetőséget adtam volna neki, amit nem akartam. Most viszont nincs más választásom. Vagy ő vagy senki. És egész biztos vagyok benne, hogy itt fogok meghalni idegösszeomlásban, ha még egy tizedmásodpercet is ebben káoszban kell állnom.
- Vedd fel könyörgöm - törlöm le a könnyeimet, de felesleges. - Könyörgöm.
Ki se cseng. A térerő szokás szerint a legrosszabb, és természetesen ez is csak velem történhet meg.
- Mi a fenét csináljak? - forgok körbe, idegességemben elejtem a telefonomat. Beleesik az egyik pocsolyába, csak reménykedhetem, hogy nem lesz nagyobb baja. Lehajolok, hogy felvegyem, de ekkor a táska a hátamról csúszik le, hiszen csak féloldalasan volt rajtam. Az is a telefon mellett landol a vízben.
Érzem, hogy kezd fogyni az erőm, és már nem sokáig bírom idegekkel. Szaggatottan sóhajtok, leguggolva maradok, visszaveszem a táskámat, illetve a telefonom után is nyúlok. Az ujjaim már lilák, teljesen átfagytak. Letörlöm a pulcsim ujjával, ami szintén már szétázott, úgyhogy valójában tök mindegy. Szerencsére azon kívül, hogy kikapcsolt, még semmi baja nem esett, a képernyő bánta meg egy kicsit, narancssárga csíkok jelentek meg rajta.
Kisebb bajom is nagyom nála, újra tárcsázok. Mindösszesen két apró pöcök van, ennyi a térerő. Elveszetten a fülemhez szorítom, miközben homlokomat a még mindig behajlított térdemre döntöm. Lehunyt szemmel imádkozom.
- Kérlek - suttogom.
Semmi.
Hisztérikusan tűrök egy tincset a fülem mögé, legszívesebben elhajítanám a francba a telefonomat, úgyse veszem semmi hasznát. Egy újabb villámlás és dörgés emlékeztet arra, hogy az egyetlen esélyemtől szabadulnék meg.
Megint hívom.
Hihetetlen szerencsével, most kicseng, azonban az egész vonal recseg. Ettől függetlenül, több, mint a semmi, úgyhogy reménykedve pattanok fel, idegesen járkálok. Nem látom értelmét, hogy visszaálljak a fedezékbe, már mindenképpen átfáztam. Ha ezek után nem kapok egy jó kis tüdőgyulladást, akkor már soha.
- Avril? - Észlelem reszelősen Chad hangját, nem hallom rendesen. - Mi történt? - támad le rögtön.
Még ő is tudja, hogy nem hiába hívom. Azt hiszem mi mindketten azok közé az emberek közé tartozunk, akiknek nem kell magyarázkodniuk ahhoz, hogy megértsék a másikat. Már kiismert eléggé ahhoz, hogy tisztában legyen azzal, nem hívnám, ha nem lenne életbevágó.
- A Sziklás-hegység közelében lévő városban vagyok - zokogom idegesen, úgy hadarok, hogy még kétszer el kell ismételnem, hogy megértse. - Vihar van, és én... - akadok el, újabb égszakadás. Akkorát dörög, hogy a könnyeim ismét megerednek. Ujjaimat türelmetlen mozdulattal túrom bele szőke hajamba, ami most már tincsekben tapad az arcbőrömhöz. - Chad, mennyi idő, míg ideérsz?  - Semmi válasz. - Chad?! - ismétlem megint, és amikor még mindig nem hallok mást, elveszem a fülemtől a telefont, és rá meredek.
Egyszerűen meghalt. Tök sötét az egész képernyő, és újból be akarom kapcsolni, nem ad jelet. Kész, vége, ez a készülök, itt és most, pont a legjobb pillanatban meghalt.
- Ezt nem hiszem el!
Nem tudom, hogy tovább sírjak vagy dühöngjek. Úgyhogy valahol megtalálom a kettő közötti utat, könnyek közt vergődve és idegbeteg módjára dobom bele a legközelebbi kukába. Jól esik a felgyülemlett feszültséget kiadni valamennyire.
Mikor talán úgy érzem, hogy ennél lentebb már tényleg nincsen, a szél felkap egy eldobott kólás műanyag üveget, és pontosan tőlem pár centire zúg el.
És ez a tetőpont. Ekkor török össze teljesen, mert már nem bírom. Nem aludtam semmit, összeesek a fáradságtól, iszonyatosan félek, és fogalmam sincs mit csináljak. Úgyhogy a legkézenfekvőbb megoldás következik. Nem törődve már semmivel a világon, leülök a kisbolt előtti lépcsőre, annyira behúzódom, amennyire csak tudok, átkarolom a térdemet. És bőgök.
Nem valami érett döntés, én is tisztában vagyok vele, hogy jobban kellene kezelnem a kialakult helyzetet. Ha most normális lennék, akkor felállnék, és addig keresném az autóm, ameddig meg nem találom. Beülnék, átöltöznék, majd egész este ott maradnék. Viszont én már most előre látom, hogy az esőtől, a sötétségtől, és eleve attól, hogy egy vadidegen helyen vagyok, ez nem fog megtörténni.
A cseppek hangosan koppannak a betonon, a szél süvít, dolgokat reptet a levegőbe. Emellett a villámlás, illetve az azt követő dörgés sem akar leállni..
Én pedig minden egyes nagyobb zajra összerezzenek. Úgyhogy egyáltalán nem meglepő, hogy a szívinfarktus kerülget, amikor jó félóra elteltével egy fekete terepjáró pontosan előttem fékez le. Felfröcsköli az oldalt összegyűlt csapadékot, viszont szerencsére engem nem ér el.
Tágra nyílt, rémült tekintettel vizslatom a hatalmas járművet. A szívem rögtön hevesebben kezd el verni, amikor a sötétített ablakokra esik a pillantásom. Azok után, hogy az elmúlt órában mennyi szerencsétlenség ért, nem nehéz elképzelni egy újabbat. Megfordul a fejemben az emberrablás, az, hogy itt most betuszkolnak hátra, megkötözve, egy ócska papírral a számban, hogy még sikítani se tudjak.
Ösztönös reakció, hogy abban a szent momentumban, amikor kinyílik az ajtó, felpattanok a helyemről, és futni kezdek. Most az sem számít, hogy az amúgy is elázott ruháim még jobban vizesek lesznek. Csak az, hogy minél messzebbre jussak.
Hallom magam mögött lépteket, mégsem tudok gyorsabban rohanni. Hiába szorítom össze a fogaimat, hiába adok bele mindent, még a sarkon utolér. Hátulról megragadja a kezemet, mire egy sikoly hagyja el a számat. Ordítok, csapkodni kezdek körülöttem. Érzem, ahogyan megfordít, így már a mellkasát érem. Tiszta erőből ütöm, bár semmi értelme.
- Av, nyugi, nyugi - harsogja túl a viharral járó zajt. - Nyugalom - fogja le ténylegesen a kezeimet.
Az arcára téved a tekintetem, még mindig ijedten zihálok.
- Chad - tátogok némán.
Megint elsírom magamat, már én se tudom, hogy a megkönnyebbüléstől vagy eleve attól, hogy látom. Még jó, hogy nem láthatja.
- Menjünk innen - indul meg, maga után húz.
Előttem megy, én pedig utána sietek, alig tudok lépést tartani vele. Amikor visszaérünk a kocsijához, először az anyósülés felőli részhez siet, kinyitja előttem az ajtót. Gyorsan beszállok, szinte megváltás a fűtött levegő. Nem kell sokat várni, és Chad megkerüli az autót, ő is beszáll. Beindítja a motort, és leparkol a járda mellett, mivel eddig az út közepén állt. Bár szinte kihalt ilyen ítéletidőben a város, jobb a biztonság.
Nem övezem be magamat, fáradtan döntöm a fejemet a párás ablaknak, csendesen zihálok még mindig egy kicsit. A kezemmel folyamatosan dörzsölöm magamat, hiába van itt meleg, még mindig didergek.
- Öltözz át - rángat ki a hangja, pedig már közel voltam ahhoz, hogy elaludjak. Kinyitom a szemem, ránézek. Aggódó pillantással mér végig. - Még jobban meg fogsz fázni.
- Nincs egy ruhám se - rázom meg lassan meg a fejemet.
Nem értem, hogy ezt miért kell megmagyaráznom. Nyilván ezzel kezdtem volna én is, ha lenne nálam száraz... nos, bármi, jelenleg egy sálnak is örülnék.
- Tessék - veszi le a bőrdzsekijét, aztán felém nyújtja - Mássz hátra, vedd át. Ha minden igaz, találsz ott egy szakadt melegítőnadrágot is.
- Biztos? - vonom össze a szemöldököm. Bólint, még mindig le se veszi rólam a szemét.
- Hát rendben - suttogom, elveszem tőle. - Köszönöm.
- Ha odaértünk a házhoz, kapsz rendes szerelést - ígéri meg halkan, aztán mivel elkezdem levenni a bakancsom, és mászni, elfordítja a fejét, és inkább kifele bámul az ablakon.
Nehezen, de átjutok a hátsó részlegre. Oldalasan letelepszem az ülésre, gyors mozdulatokkal veszem le a fekete pulcsimat, és az alatta lévő rózsaszín ujjas felsőmet is. Mindkettőből csavarni lehet a vizet. Egy száll melltartóban ücsörgök ott, ami más helyzetben kínos lenne, ellenben most nem érdekel. Ráveszem a kabátot, összehúzom. Sokkal nagyobb mint én, a combom közepéig ér. Hát ilyen, ha egy nem rám szabott méretet viselek.
Elég nehezen húzom le magamról a csőnadrágot, mivel még mindig több, mint nedves, ezért folyamatosan rátapad a combra. Amikor végre valahára megszabadulok tőle, halkan sóhajtok fel.
- Kész vagy? - kérdezi, anélkül, hogy hátranézne.
- Mindjárt - bújok bele a fekete melegítőbe.
Már éppen meg akarnám kérdezni, hogy ez mégis hol szakadt, de akkor észreveszem. A combom közepén van egy szakadás, így a fehér bőröm kivirít.
Vissza kecmergek előre, de bakancsomat semmi kedvem sincs újra magamra venni. Úgy helyezkedek el, hogy magam alá húzom a lábamat, így nem ér le.
- Jól áll - jegyzi meg Chad egy félmosollyal.
Nem válaszolok, most én vagyok az, aki feltérképezi az arcát. De mivel túlságosan is fáj, hogy mindent eszembe juttat még azelőtt elfordulok, hogy elsírnám magamat. Az ajkamba harapok, egyszerűen csak nincs erőm megálljt parancsolni a könnyeimnek.
- Avril - szól finoman, azonban csak megrázom a fejem. Nem akarok róla beszélni, de nem hagyja annyiban. - Avril - ismétli megint a nevemet. - Mi a baj?
- Semmi - nyögöm kimerülten, a kezemen lévő karkötőt piszkálom.
- Akkor nem sírnál - mondja halkan, majd a kezem után nyúl, ezzel leállítva a babrálást. - Baszki, jég hideg  vagy - suttogja, rögtön a két tenyere közé fog, próbálja felmelegíteni a szétfagyott végtagomat.
- Igen, mert... - motyogom, elfúl a hangom a sírástól. - Nem találtam a kocsim... - Akaratlanul sírom el magamat.  Amint újra levegőt kapok, darabokban mesélem el, hogy mi történt. - És folyamatosan dörgött az ég, és... sötét és hideg volt - szabadítom ki a kezeimet, azokba temetem az arcomat. - Féltem - csuklik el a hangom, el sem hiszem, hogy tényleg ezt mondom. Hiszen mindig is próbáltam erős lenni, úgy tenni, mintha engem semmi és senki sem ijesztene meg. De most...
A következő pillanatban Chad szimplán átszeli a kettőnk közötti távolságot, teljesen mellém ül. Természetes mozdulattal húz a mellkasára, mintha mindig is ezt tette volna. Engedem neki, reflexszerűen ölelem át a derekát. Fejemet a pulcsijába túrom, mélyen beszívom az illatát. Erősen markolom az anyagot, mintha ezzel csak örökké magam mellett tarthatnám őt is.
- Köszönöm - mormolom még mindig könnyek közt.
Chad gyengén simítja a tenyerét a hátamra, majd érzem, hogy puszit nyom a homlokomra.
Nem szól semmit, csak hallgat. Bármit megtennék, ha tudnám mire gondol, hogy éppen mi jár a fejében. Bármit megtennék, ha mindig mellettem lenne,  és ha éppen sírok, a puszta jelenlétével megnyugtatna.
Bármit megtennék, ha megállna az idő, és örökké így maradhatnánk.

18 megjegyzés:

  1. Drága Azy!

    Nem is tudom mit mondhatnék most. Egész nap az oldalt lestem és szinte óránként feljártam, hátha felkerült a rész. Már nem is számítottam rá, hogy ma elolvashatom, aztán most amikor feljöttem és megláttam, hogy fent van.. furcsa érzés fogott el. Ez az utolsó előtti rész. Már csak egy nagyon kicsi választ el attól, hogy többé ne érkezzen új rész, hogy többé ne olvashassak Avril és Chad történetéről. Nagyon rossz érzés és a szívem szorul össze tőle, annyira megszerettem ezt a történetet. Millió gondolat kavarog most a fejemben, nem is tudom mit mondjak.
    Újra bebizonyítottad, hogy mindig tudsz meglepetést okozni. Álmomban sem gondoltam volna, hogy Av felhívja Chad-et, aki gondolkodás nélkül érte megy. Most is az jár a fejemben, hogy milyen szívesen megnéztem volna, hogy mit csinált miután megszakadt a hívás. Vajon azonnal felpattant és kocsiba ült? Igen biztosan :D
    Nem tudom de azt hiszem nem is akarom kitalálni mi mindent tartogatsz az utolsó részre. Remélem, hogy minden jól fog végződni, Chad és Av végre összejönnek és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Avril szülei pedig végre kibékülnek és újra egymásra találnak. Igen, remélem, hogy ez fog történni! :)
    Az az egy dolog, ami vigasztal, hogy még lesz egy epilógus. Máskülönben.. nem is tudom mi lenne..
    Nem mondom, hogy várom a folytatást és hogy siess vele, hiszen akkor még hamarabb véget érne. A lényeg, hogy bármikor is érkezik, én itt leszek és drukkolok, hogy minden szép és jó legyen! :)♥♥♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Aliciám!

      Igazán? Jaj, ez hihetetlen drága dolog Tőled, de komolyan. Soha nem gondoltam volna, hogy valaki esetleg így várhatja a részt, vagy valami... Köszönöm! <3
      Igen, sajnos ezen kívül már csak egy rész van, illetve az epilógus, és tényleg vége. Amikor erre válaszolok már az utolsó bekezdéseket írom, és mondanom se kell, hogy rendesen szenvedek vele. Nem akarom befejezni!:(
      Viszont az, hogy Te is így érzel... hihetetlen, komolyan. Nem gondoltam volna, hogy valakinek legalább annyira a szívéhez fog nőni, mint nekem. <3
      Örülök, ha sikerült meglepetést okoznom, drága! Az a helyzet, hogy amikor elkezdem a fejezeteket, nekem sincs fogalmam semmiről, ahogy alakul, olyan lesz.... Úgyhogy pusztán a véletlen műve, hogy ez történt. Haha, valószínűleg tényleg ez történt!
      Remélem, hogy bármi is legyen tetszeni fog. Egyszerűen borzalmasan boldog lennék, ha így lenne, tényleg! <3
      Köszönök neked mindent, meg sem érdemlek egy olyan kitartó és édes Olvasót, mint Te! <3333333333

      Puszi, Azy

      Törlés
  2. Drága Azy!

    Te jóságos ég! Szóval én csak amolyan "nem tudok mit kezdeni magammal" címen felkukkantottam a bloggerre, és voilá, megláttam, hogy felkerült a folytatás, ami egyszerűen lélegzetelállító.
    Vegyük sorba: Vihar. Rettegek tőle. Most is tombol a szél, erre Avril egy, az enyémnél rosszab szituációban találja magát, csupán Chad megkereséséért. Ezt imádom ebben a történetben, hogy itt minen fordítva van, azaz Avril keresi Chadet, de végül inkább megkeresteti magát vele. Zseniális.
    Annak ellenére, hogy "csak ennyi" történt, annyi minden volt a részben: gondolatok, félelmek és az autóban ülős jelenet pedig színtiszta kedvesség volt. Chad nem lehirdta Avrilt, hogy megint mibe keveredett, egyszerűen segített rajta, puszta jó indlatból ( és mondd hogy szeretetből!! Légysziiii :D). Nem igazán tudok betellni a történettel, már azt sem tudom, mit akartam írni Neked, ezért inkább itt befejezem. :)

    Elképesztően várom a folytatást /sajnos nincs sok/, érkezzen az bármikor.

    xx Lu

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Lu-m!

      Haha, azon, hogy "nem tudok mit kezdeni magammal" alapon jöttél fel, jót mulattam! Aztán jön az a rész, amikor... amikor megint csak silányan tudom kifejezni azt, hogy mit jelent számomra, amit értem teszel, te jó ég! Köszönöm, amiért leírtad milyen volt olvasni, mit gondoltál közben, akkor én is hozzáfűzök néhány dolgot. :)
      Én is rettegek tőle, főleg a dörgéstől, úgyhogy azt hiszem innen jött az ötlet, hogy Avrilnek is legyenek ilyen félelmei. Jaj, ezt most bemásolom: "Ezt imádom ebben a történetben, hogy itt minen fordítva van, azaz Avril keresi Chadet, de végül inkább megkeresteti magát vele. Zseniális." Ne tudd meg erre mennyire megörültem, sőt, le sem tudtam vakarni a vigyort az arcomról! Jó ég, ezeket köszönöm! Köszönöm, hogy eléred, hogy rögtön jobb kedvem legyen! <33333
      Igen, leginkább most Avril gondolatai jöttek előre, miközben csak autózott.. Haha, nem mondhatok semmit, de ahj, nagyon-nagyon bízom benne, hogy tetszeni fog majd a folytatás...!
      Mindent köszönök, imádlak! <33333333

      Puszi, Azy

      Törlés
  3. Drága Azy!

    Imádtam, mint mindig! Fogalmam sincs, hogy mit csináltam volna Avril helyébe. Lehet ugyan ezt...
    De örültem, hogy Chad megjelent és nem veszekedtek egyből. :3 nagyon aranyos jelenet volt. :)
    De valami nagyon nem jó! :( Ezek szerint hamarosan vége a történetnek?? De azért várom! ♥ :) Annyira szeretem!!! :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Adrienn!

      Én pedig annak örülök, hogy valószínűleg ugyanezt tetted volna Avril helyében, illetve, hogy Chad felbukkanását is így fogadtad. Ezek apróságok, mégis jó érzés olvasni, hogy így reagálsz. Nagyon-nagyon szépen köszönöm, hogy megint írtál, rengeteget jelent! <3
      Igen, 25 részes lesz, utána vége... :(
      Én Téged szeretlek! <333333333333

      Puszi, Azy

      Törlés
  4. Drága Azy!
    Óriási öröm fogott el ahogy megláttam, hogy új részt tettél fel nekünk. Az örömöm viszont lankadt mikor megláttam, hogy csupán csak egyetlen egy rész van hátra. Nagyon remélem, hogy ha a másik blogod is befejezed kezdesz egy újat, hiszen te vagy az egyik példaképem, akitől rengeteget tanultam írás terén.

    Rettentően sajnáltam Avrilt, mikoregyedül volt ott kint a viharban, és ráadásul fél is tőle. Rettentően rossz lehetett neki! Ám mikor Chadet tárcsázta, hogy jöjjön érte a benne szunnyadó érzések ismét megmutatkozta a fiú/férfi iránt. Viszont Chadből is előjött egy érzelem hullám, amit abból lehetett látni ahogy Avrillal bánt. Nagyon tetszett ez a rész is akár csak a többi. Várom a következő, egyben utolsó részt! :(
    Puszi, Imádlak <3
    Bells

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Bells!

      Engem pedig óriási öröm fogott el, amikor láttam, hogy Te pedig írsz nekem! Hidd el, én is nagyon sajnálom, hogy már ennyire a végét rúgjuk, de hát.... :( Egy blogom mindig, mindenképpen lesz, ne aggódj! De nagyon jól esik, hogy ezt mondod, te jó ég, a "p" betűs szó az, amitől kikészülök, most is közel állok hozzá, hogy elsírjam magamat, tényleg köszönöm! <33333
      Hihetetlen érzés olvasni, hogy mit gondolsz a történetről, hogy Avril és Chad kapcsolatát hogyan látod.... Ezért is hálás vagyok ám!
      Én is imádlak, fantasztikus vagy, rengeteg erőt adsz! <3333333

      Sok puszi, Azy

      Törlés
  5. Imadtam minden sorat. Nagyon tudsz, csaj... :) ketlem hogy olvastam volna jobb fejezezet mint ez a mostani. Es nem tulzok. Imadlak a torteneteddel egyutt. Nagyon tehetseges vagy es mit ne mondjak szereny is. De nem baj. Mi az olvasoid igy is szeretunk Draga Azy. A fejezeteid a napom sot a hetem fenypontjai. Fogalmad sincs milyen erzes olvasni a reszeket. Valami mennyei. Mintha egy masik vilagba csoppentem volna es csak neked koszonhetem ezt az erzest. KOSZONOK MINDENT :) xx, Marti ♡♡♡

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Márti!

      Jaj, komolyan ezt gondolod? Jó ég, ez nagyon-nagyon aranyos tőled, és ahw, én is imádlak Téged, el sem tudod képzelni, hogy most mennyire boldog vagyok. Komolyan mondom... ahw, hidd el, én örülök a legjobban, ha valamilyen pozitív érzést tudok kiváltani belőled, ez rengeteget jelent! Köszönöm, köszönöm, hálás vagyok! Én köszönök mindent! :') <3333333333

      Puszi, Azy

      Törlés
  6. Hello!

    Megint csak kések a hozzászólással :D Nagyon kiszaladtak mostanában a dolgok a kezemből...
    De semmiképp sem akartam, hogy úgy olvassan majd a következő fejezetet, hogy ide még nem irtam.
    Hihetetlenül megszerettem a történetet, és nem akarom elhinni, hogy már az utolsó fejezetet fogod nemsokára hozni. Olyan, mintha csupán pár napja kezdtem volna el az olvasását... Hihetetlen.
    Imádtam a részt. Az utolsó fele pedig melengette a szivem.
    Chad és Av annyira tökéletesek együtt. A szivem repdes az örömtől, hogy Chad utána ment megkeresni.
    Amikor Av félelmeit olvastam, hogy mennyire retteg a vihartól, hogy kétségbeesett, annyira átéltem, hogy fel akartam kelni az ülőhelyemről és becsukni az ablakot, hogy ne halljam a dörgést. Fantasztikusan irsz!
    Habár nem örülök, hogy vége lesz a történetnek, de rettenetesen várom a folytatást.

    Puszi, Jule B.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hello, drága Jule B.!

      Remélem azért nincs semmi gond, és egyben vagy, nekem nem számít mikor írsz...! És eszméletlen édes vagy hogy így igyekszel, hogy mindig kommentelj! :')
      Én sem hiszem el, amikor erre válaszolok akkor írom az epilógust, vagyis már csak az utolsó pár mondat kéne a végére, de egyszerűen képtelen vagyok végleg lezárni, húzni akarom...
      Minden egyes bókod, annyira kedves és túlzó! Köszönöm az összeset, hatalmas szereped van benne, hogy ez a blog sikerült, és végig ment. Köszönöm Neked, imádlak! <33333333333

      Puszi, Azy

      Törlés
  7. Édes, drága Azym!
    Végre valahára eljutottam ide is... hát kisül a szemem, milyen lassú vagyok, majdnem egy teljes hétbe tellett, hogy elolvassam a friss részed. Bevallom, egy kicsit fáradt vagyok, hosszú napom -hetem, hónapom-, volt, így már előre elnézést az esetleges idióta mondataiért. Neked pedig nem kell szabadkoznod, remélem azóta kipihented magad <3 Egyébként meg, Avril hangulatához illett ez a különös gondolatmenet, vagy ahogy te mondtad: illett hozzá, hogy nem volt annyira "egyben". Bár lehet, ez csak az én véleményem, ettől függetlenül kiállok mellette.
    Nos, akkor a jelenlegi fejezet: Az első kérdés, ami az eszembe jutott: Hova tűnt az apukája? Én azt hittem együtt indultak neki a keresésnek, bár lehet, hogy rosszul emlékeztem, akkor hatalmas bocsi. Tetszett, hogy Avril már nem olyan törhetetlen, és hogy a sok rossz után végül egy ilyen apróság borította ki azt a bizonyos bilit. Annak is örültem, hogy végül Chadet hívta, s hogy az énekes rátalált. Nagyon aranyosak voltak a kocsiban, ezért is várom oly bizakodva a folytatást (hihetetlen, hogy az lesz az utolsó rész)
    Nagyon tehetséges vagy, ezt sose felejtsd el! Szeretlek <333
    Millio puszi Xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Édes, drága szerecsendiom!

      Uh, sajnálom, amiért ennyire fáradt vagy, és akkor még jobban értékelem, hogy elolvastad a részt, és még írtál is! :)
      Juj, pedig én attól tartottam, hogy zavaros lesz, és érthetetlen, de akkor boldog vagyok, hogy szerinted még illet is hozzá.
      Haha, nem hiszem, hogy rosszul értelmezted, egyszerűen csak szerintem én nem tettem nyilvánvalóvá. Bocsánat miatta, de én úgy gondoltam, hogy Avril egyedül megy, és nem kíséri el senki. :)
      Igen, számomra is hitetlen, hogy már mennyire a végén vagyunk, még mindig nem fogom fel teljesen, szerintem csak akkor fogom, amikor meglesz úgy az első hétvégém, hogy nem írok ide többet... :(
      Nagyon-nagyon szépen köszönök neked mindent, attól kezdve, hogy olvasol, egészen odáig, hogy írás formájában támogatsz is! Csodálatos vagy, szeretlek! <3333333333

      Millió puszi, Azy

      Törlés
  8. Drága Azy-m ♥!

    Röstellem, hogy ide ilyen későn jövök kommentelni :/ Összejöttek a dolgaim az elmúlt egy hétben és a mai nap talán le is zártam őket :)

    Imádtam a fejezetet ♥ :) Kicsit aggódtam, hogy valami esetleg történni fog a viharban Avril-el, de hála istennek, zökkenőmentesen - a kocsiját meg a telefonját leszámítva - átvészelte :) Chad-nek nagyon de nagyon örültem, még ha egy kis időre is, ismét együtt lehetnek :DD A fejezet vége volt a legaranyosabb, az volt a kedvencem :) Kíváncsi leszek, mi történik velük :DD

    Tűkön ülve várom a folytatást ♥! További jó éjt és hetet kívánok ♥!

    Love Ya,
    Mace

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Macym!

      Ne röstelld, az a fontos, hogy most itt vagy. Mik jöttek össze? Ugye azért semmi se történt, és okés vagy most már? :(
      Huh, eszméletlen érzés ilyet olvasni, úgyhogy megint csak köszönöm, amiért itt vagy - mint mindig - és írtál. Hihetetlen vagy, te lány, tényleg nem fogom tudni soha viszonozni ezt neked! Köszönök mindent, remélem örömet tudok majd okozni a befejezéssel! <3333

      Puszi, Azy

      Törlés
  9. Drága Azy!

    Sajnálom, hogy már nagyon régen írtam neked kommentet, de eléggé elfoglalt vagyok.Ne haragudj!
    A történet meg egyszerűen fantasztikus!Már nagyon várom a befejezést.Ne értsd félre. xD

    Üdv, Green!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Green!

      Nem kell bocsánatot kérned, örülök neki, hogy most mégis írtál, köszönöm is! És nagyon boldoggá tesz, ha tényleg így van! <33

      Puszi, Azy

      Törlés