14. fejezet - Gyáva

Drága Olvasóim!

Tádám, itt is vagyok, ahogyan ígértem. Szerencsére túl vagyok a vizsgákon, szerintem az összes jól sikerült, úgyhogy megérte tanulni rájuk. Köszönöm mindenkinek, aki türelemmel várakozott, és most újra olvas, elmondani nem tudom, mennyire sokat jelent! Illetve azért is hálás vagyok, hogy elmondjátok a véleményeteket, ez irtózatosan boldoggá tesz!
Remélem tetszeni fog a rész, én imádtam írni!:)

Sok-sok puszi, Azy
_________________________________________________________________

augusztus 16. 17:40

Nem gondolkozom, átadom magamat a pillanatnak, minden rossz kiszáll a fejemből. Mélyen tudom, hogy mennyire helytelen, amit teszek, mégsem érdekel. Néha én is lehetek önző, néha én is hibázhatok. Sőt, kell is hibáznom. A múltkor azt tettem, ami helyes, de most teljesen ellen megyek minden elvvel. Igen, Chad azt is eléri, hogy feladjam ezeket érte. És bármilyen furcsa, bármennyire is azt hittem, hogy én senki miatt sem fogok máshogyan viselkedni, tévedtem. Csak azt nem tudom, hogy ez most rendben van-e vagy sem. Jó hatással van rám? 

Még utoljára megcsókol, puhán, óvatosan. Halk sóhaj szökik ki a száján, amikor eltávolodik tőlem annyira, hogy pár milliméter válasszon el. 

Zavarodottan emelem rá a tekintetemet, keresem a válaszokat, amik valamennyire megmagyarázzák, mi volt ez. Én egy percre sem bántam meg, és ha ő megint úgy gondolja, hogy hiba volt... Nem teheti ezt. Nem törhet össze újra.

- Mi az? - nyelek egyet, félszegen pillantok rá. Valamiért néz, de fogalmam sincs mi olyan érdekes rajtam.

Megrázza a fejét, és halványan elmosolyodik. Ujjával végig simít az ajkamon, mire vér tódul az arcomba. Nem nagyon csinált még ilyet, sőt igazából egy kezemen meg tudom számolni, hányszor ért hozzám ennyire gyöngéden. Beleszédülök.

- Mi az, elpirulunk? - gunyorosan húzódik felfele a szája, láthatóan örömét leli abban, hogy rájött milyen hatással van rám.

- Na - lököm meg a mellkasát, kezemet rásimítom. Ennyi, máris gúnyos. Olyan, mintha mindig emögé rejtené az érzéseit, azt hiszi ez megvédi.

Elkomolyodunk mind ketten. Én arra várok, hogy mondjon vagy lépjen valamit. Ez a dolog nem maradhat függőben. Nem teheti ezt velem, nem hagyhat kétségek között. Jó, való igaz, hogy még magam sem tudom mi ez közöttünk. Csak abban reménykedem, hogy nem több, mint amit el tudunk viselni.

- Hogy van Eva? - köszörülöm meg a torkom.

A jól célzott kérdésem célba talál. Minden vissza. Chad arcára rákerül a hideg maszk, már keveset látok belőle. Hiába áll előttem, hiába nézek a szemébe, kiismerhetetlen. Megfeszül. Haragszik rám a kérdés miatt? Vagy magára? Esetleg azt bánja, hogy megtette? Megint? Mi a franc járhat a fejében? Miért nem mond semmit? Miért nem enged közelebb magához? 

- Jól - préseli ki a szavakat, kicsit hátrébb lép, ezzel elérve, hogy a kezeim lehulljanak róla. 

- Értem - bólintok bambán, már bánom, hogy szóba hoztam. 

Elfordul, kissé idegesen a hajába túr, kezét ökölbe szorítja. Lassan járkál, azt hiszem gondolkozik. Szeretném, ha beszélne, ha megosztaná velem, miért lett ilyen. Ebben ketten vagyunk, mégis kizár. És ezért akaratlanul is erősebbnek akarom mutatni magamat, nem szabad látnia, hogy megbánthat. Ha látja, talán megteszi. Megteszi, mert ezzel távol tarthat magától. És tudom, pontosan tudom, ez a célja. 

- Jelentett valamit? - vonom fel a szemöldökömet, miközben a hátam mögött a falat piszkálom idegességemben.

Újra felém fordul, kék szeme borús. Ha azt hiszi bármennyire is megijedek ettől, téved. Akkor is meg fogom kérdezni. Mély levegőt veszek, állom a tekintetét.

- Avril, kérlek - sóhajtja inkább.

- Ez nem válasz - rázom meg a fejemet, nehezemre esik nem összeesni ott helyben. Kérlek, könyörgöm, csak ne játszd el ugyanazt. Akkor már nem hiszem, hogy képes vagyok újra próbálkozni.  - Úgyhogy...

- Szerinted változtatna ez valamin? - csattan fel hirtelen.

Meglepődöm ezen a hevességen, viszont eszemben sincs meghátrálni. Ellököm magamat a faltól, elé megyek. Megállok pontosan előtte, összefont karral pislogok fel rá. Immáron rajtam a sor, hogy dühös legyek. Hogyan kérdezhet ilyen ostobaságot? Komolyan nem ért? 

- Igen! Nagyon is sokat! Mert nem fogom tűrni, hogy kedvedre csókolgass, utána lelépj! - adom ki a sérelmeimet. - Mert, ha jelentett valamit, azt tudnom kell! Jogom van tudni!
- Oké, jelentett, most örülsz? - emeli fel ő is a hangját. - De ez nem számít, kurvára nem! Az sem, hogy most is meg akarlak csókolni, hogy legszívesebben itt helyben letepernélek, érted? Egyáltalán nem számít, mert nem lesz semmi!

Ledermedve állok, próbálom összeszedni magamat. Annyi érzelem és kérdés kavarog bennem. Fogalmam sincs miképpen kellene viselkednem. Azt mondta, meg akar csókolni, le akar teperni. Azonban azt is, hogy nem lesz semmi. Ezt így szimplán kijelentette. Nincs semmi "de", semmi "mégha". El van döntve, egy kis reményt se ad neki, ezzel az én figyelmemet is felhívva arra, hogy ne is reménykedjek.

- Menj innen - nyögöm ki, a hangom megremeg. Nem mozdul, az arcomat fürkészi, de ettől még inkább felgyülemlenek bennem az érzések. - Nem hallottad? Menj innen! - ismétlem, próbálok keménynek látszani, viszont egy könnycsepp kibuggyan, végig szánt a bőrömön. Sietősen letörlöm, a lehető legridegebben nézek szembe azzal az emberrel, aki most már viccet űz belőlem.

És... igen, egy szó nélkül eleget tesz a kérésemnek. Hátat fordít, elmegy. Az ajtó bezáródik mögötte, én odasietek, gyorsan elfordítom a kulcsot, ezzel mindenkit kizárva a szomorúságomból. Gyáva.
A hátamat a tölgyfának döntöm, kezeimet az arcomba temetve rogyok le a földre. Mindenféle hang nélkül sírok, pusztán néha a levegővételem hallatszik. A szív összetörésének ugyanis nincs hangja. Fájdalmasan néma, és csak az hallathatja, aki figyel, akinek sokat jelentesz. Aki nem veszi észre, az nem érdemel meg. 

Mindig olyan férfiről álmodoztam, aki nem hagy cserben, aki nem fog félni küzdeni értem. Aki tűzön, vízen át megy értem, akinek fontosabb lehetek mindenkinél. Aki majd belehal abba, hogy az övé legyek.

Chad nem ilyen. Egyáltalán nem.

Másnap reggel nyűgösen és fáradtan ébredek fel, tegnap éjszaka végig forgolódtam, egyszerűen nem jött álom a szememre. Ennek főként tudtam az okát, és akárhányszor újra lejátszottam a fejemben a történteket, olyan érzésem volt, mintha valaki erősen gyomorszájon vágott volna.
Viszont ez most tényleg, de tényleg elég volt ahhoz, hogy észhez térjek. Kétszer eljátszottuk, hogy megcsókol, utána eltűnik. Harmadik alkalom nem lesz. Nem leszek egy naiv, buta kislány, akit szédít. Nem sírok többet utána, egyszerűen elengedem. Mert Chad méltatlan a szerelmemre. Nem tudja viszonozni, és ez a legrosszabb, amit tehet. Nem, itt most tényleg vége van, sikerült elérnie a célját: nem reménykedem, próbálok tovább lépni.
Gyorsan lezuhanyzom, hajat, arcot és fogat mosok. Mivel lassan a nyár vége felé közeledünk, és Kanadáról van szó, a szoknyához talán hideg lenne. Hosszú fekete csőnadrágot veszek fel, egy rövidujjú fehér, és szürke mintákkal ellátott felsőt. Még ilyenkor is egy bakancsot húzok. A fejemre egy kalapot nyomok, bőrkarkötőimet felcsúsztatom a kezemre. Füstösre kifestem a szememet, fújok magamra egy kis parfümöt, és késznek nyilvánítom magamat.
Beszéltem Mayával és végre megbeszéltünk egy találkozót. Igaz, hogy nem sokszor találkoztunk régebben se, és már három év eltelt, de ő az egyetlen barátom itt, és nem akarok lemondani róla.
Leszaladok a lépcsőn, szemem rögtön megakad apán, aki éppen valami hokimeccset néz a tévében. Legalábbis úgy tesz, mert néha elszendereg. Az előtte lévő tányéron egy fél szendvics hever, illetve egy pohár tej.
- Apa - megyek közelebb, ráülök a kanapé szélére. Kicsit megbököm.
- Hm? - dörzsöli meg egy kicsit a szemét.
- Nem kellene dolgoznod? Már elmúlt kilenc.
Összevonja a szemöldökét, úgy néz rám, mint aki meghülyült.
- Szombat és csütörtök nem az én napom, ilyenkor Thomas van bent az étteremben - magyarázza meg.
- Oh, ne haragudj, nem tudtam - lepődök meg.
- Semmi gond - rázza meg a fejét egy halvány mosoly kíséretében.
- Apaaa - nyújtom meg az utolsó betűt, őzike szemeket meresztek rá. - Nem tudtál bevinni a városba? Mayával találkozom.
- Ma? - most rajta a sor, hogy meglepődjön. - Kicsim, de Ryan tízkor vár téged, hogy megbeszéljétek a demód lehetőségeit! - hívja fel rá a figyelmem.
- Tessék? - zavarodok össze. - Erről nekem fogalmam sincs!
- Elfelejtettem volna mondani...? - vakarja meg a homlokát.
- Apa! - szólok rá erélyesen, hihetetlen, hogy egy ilyen "apróság" kimegy a fejéből!
- Jó, jó, sajnálom - szabadkozik. - Nézd, gyorsan akkor beviszlek, és akkor nem késel el.
- És Mayát hagyjam a kávézóban, nemde? Tök jó ötlet, hogy nekem miért nem jutott előbb eszembe - felelek szemtelenül.
- Azért vigyázz a szádra - emeli fel kissé szigorúan a mutatóujját, de pontosan tudom, hogy nem haragszik rám.
- Jó bocsi, de annyira szuper, hogy most mondhatom le - túrok bele idegesen a hajamba, már keresem a névjegyzékben a barátnőm nevét.
- Vagy... - jut eszébe egy "ragyogó" ötlet. - Menjen veletek Maya is, csak nem fog zavarni titeket - ajánlja, ezzel is próbálja jóvá tenni a bűnét.
Bámulok rá, egy arcizmom se rándul. Várom, hogy leesen neki, mennyire kínos lenne.
- Törpilla, ne nézz így rám, úgyis ez a legkézenfekvőbb megoldás.
- Klassz, hogy elcseszted a napot - mordulok fel.
- Klassz, hogy így beszélsz öregapáddal - szúrós pillantást lövell felém.
- És tudod mi a legklasszabb? Hogy egész Calgary nem látott még ilyen gázos találkozót, mint amilyen a mostani lesz.
- Nem lesz gáz. - Próbálja menteni a menthetőt. - Hidd el!
- Na elég ebből, inkább menjünk - áll fel a kanapéról, megindul az akasztók felé, leveszi a kocsikulcsot.
Végig nézek rajta, akaratlanul is elfog a nevetés. Vigyorogva figyelem, kíváncsi vagyok mikor esik le neki. De mikor már a cipőjét keresi, úgy gondolom, nem pazarolok több időt a szerencsétlenkedésére.
- Apa...
- Hm? - fordul futólag felém.
- Egy szimpla alsónadrágban akarsz menni?
Végig néz magán, kapkodva siet ki a gardróbból, felszalad az emeletre, hogy rendbe szedje magát.
- Fél perc, és jövök -szól még le, mire muszáj levigyorodnom.
- Apa - szólok még utána, mire visszafordul.
- Igen, kicsim?
- Nem akartam szemtelen lenni, csak... - kezdek el magyarázni, de csak egy legyintéssel megbocsájt. - Szeretlek.
- Én is téged, de most rohanok felöltözni - dob felém egy mosolyt.
Nekem van a világon a legviccesebb, leghóbortosabb és egyben legfelelősségteljesebb apukám, aki immáron több, mint három éve aktívan részt vesz az életemben. Aki bár elhagyott, most visszatért, és jobban szeret, mint valaha.

Szóltam Ryan-nek, hogy kicsit változni fog a program, ha nem bánja, és a kávézóba jöjjön. Mayát is felhívtam útközben, értesítettem róla, hogy pár órával később tudunk csak elindulni vásárolni, mert az egész előtt betervezett reggelizés hosszúra el fog nyúlni.
- Köszi a fuvart - nyomok egy gyors puszit apa borostás arcára.
Pusztán rám mosolyog, megpuszilja a homlokomat.
- Majd hívj fel, és meséld el, mennyire volt kellemetlen - köti még a lelkemre.
- Okés, szia - forgatom meg a szemeimet, és kiszállok az autóból. Megigazítom a táskámat és a bőrkabátomat, belépek a Lelly's Kávéházba.
Mindenhol kávé, tea és forró csoki, friss péksütemények illata terjeng. Pont kellemes az idő, az egész helyet betölti a kintről érkező fény, ilyenkor még nem kapcsolják be a világítást. Mindenféle korú ember megfordul itt, az egyik legnépszerűbb hely.
Nehezen, de kiszúrom Mayát, amint ott ül egy ablak melletti asztalnál. Szerencsére négy személyes, így nem kell attól félnem, hogy nem fogunk elférni. Egy pillanatig elgondolkozom, hogy hogyan üljek le. Ha Ryan nem jönne, egyértelműen a barátnőmmel szemben foglalnék helyet. Így viszont Ryan vagy mellém ül, és így nem látjuk egymást, vagy Maya mellé, ami pedig már végképp irtózatosan ciki lenne. Hiszen nem is ismerik egymást.
- Szia, te jó ég, meg se ismertelek - döbbenek rá, amikor már csak pár méter választ el egymástól minket, majd megölelem.
- Neked pedig oda a kék hajad - nevet fel.
A régi incidens megmosolyogtat, a találkozásunk története különleges, és amikor a nálam pár évvel idősebb lány pánikba esett, hogy talán végleg elvágta a karrierjét, ha patáliát csapok, rögtön megkedveltem. És amúgy is szükségem volt valakire, hogy ne érezzem magamat egyedül. A probléma az, hogy még a legnagyobb jó indulattal sem mondhatnám, hogy a rövid kiruccanásom során sokat találkoztunk, és mielőtt időnk lett volna jobban összebarátkozni, már vissza is kellett mennem Hannába.
Azonban eltelt három év, most mindketten itt vagyunk, immáron tudják a céljaimat, és elfogadták, biztos, hogy maradok. És akkor pedig miért ne próbáljuk meg újra?
- Te már rendeltél? - veszem le a kabátomat, ráakasztom a székre.
- Nem, megvártalak - mosolyog rám, újra ráeszmélek, mennyire szép.
Sokat változott. Régebben barna raszta volt, és apró gyöngyök díszítették a haját, rengeteg karkötővel rendelkezett, illetve hóbortos stílus jellemezte. Most azonban a hosszú, inkább szőkés hajában egy hullámcsaton kívül semmi sincs. Letisztult az egész megjelenése. Egy kék farmert visel, egy fehér blúzzal, aminek gallérját apró kis csillogó virágok díszítik. Kevés ékszer van rajta, pusztán egy szép arany karper, és apró fekete gyöngyfülbevalók. Szemét halványan kifestette, mosolya elragadó. Szó, ami szó, sokkal gyönyörűbb lett, mint volt.
Az önbizalmam porba tiprása után leülök mellé, a karórámra nézve megállapítom, hogy Ryan perceken belül megérkezik.
- Na, és ki az, akire várunk? - húzza szépen ívelő szemöldökét.
- Ryan - vallom be neki, ajkamba harapva várom a reakcióját.
Kicsit ledöbben, beletelik egy kis időbe, ameddig feldolgozza az információt.
- Ryan Peake?
- Bizony - bólintok.
- Ezt el se hiszem, hogy nem mondtad - sokkolódik le. - Te jó ég, nem gondoltam volna, hogy végre lesz alkalmam találkozni vele úgy is, hogy nem csak rajongó vagyok - habogja, kissé zavarban van.
Szerencsére soha nem volt olyan és nem is lesz, aki őrültként viselkedik. Elvégre van vagy huszonhat éves, furcsán is vennék ki magát, ha átmenne egy visongó tinibe. És ezzel a tudattal nyugodtan hívtam ide Ryant.
- És hogy-hogy?
- Megmutattam neki az egyik demómat, amivel végre sikerült elérnem, hogy komolyabban vegyen. Azt mondta, majd megpróbálja a megfelelő emberekhez eljuttatni - rántom meg a vállamat, mintha semmiség lenne, azonban belül dagadok a büszkeségtől. Végre, végre sikerült valamit elérnem!
- Avril, ez nagyszerű - ragyog fel az arca, még mindig kicsit egy tündérre emlékeztet.
- Köszönöm, én is annyira boldog vagyok tőle - mosolyodok el, jól esik, amiért így reagált.
Már éppen folytatnám a beszélgetést vele, amikor a kávézó ajtaja kinyitódik, és napszemüvegben, lezseren, egy bőrdzsekiben belép Ryan. Sötét hajába tolja fel a szemüvegét, körbenéz, megtalál minket. Széles mosoly ragyog fel az arcán, nem foglalkozik azzal, hogy egy-két ember már most felismerte. Azt hiszem megszokta, és mivel a Nickelback nem pont az a zenekar, akinek rajongótáborát leginkább kislányok teszik ki, nem kell rejtőzködnie, és azt hiszem nem is akar, ragaszkodik az eredeti, normális életéhez. Ha pedig néhányan idejönnek, nem probléma, megtanulta kezelni.
- Sziasztok - köszön már felénk közeledve.
Mindketten felállunk, én azért, hogy megöleljem, Maya pedig azért, hogy bemutatkozzon.
- Helló - adok két puszit az arcára, amikor elengedem, a barátnőm felé mutatok.
- Ő itt Maya, ő pedig itt a nagybátyám, Ryan.
- Szia- mosolyog félszegen rá Maya, szeme csillog.
- Szia! - szintén viszonozza a mosolyt. - Hozok inniket, mit kértek?
- Nekem egy cappuccino lesz azt hiszem - döntök gyorsan.
- Az nekem is megfelel - mondja halkan Maya, mire Ryan megfordul, és a pulthoz megy rendelni.
Amikor elhalad Maya halkan fellélegzik, valamennyire kiengedi a feszültséget. Nem mondok semmit, de a vigyoromat nem tudom elrejteni. Mert pontosan láttam, hogy mi folyik itt.
- Khm... élőben is igazán kedvesnek tűnik - töri meg a csöndet.
- Meg piszok jóképűnek, nem? - csevegek vele lányosan, figyelem a reakcióját. Mivel ezzel nem kicsit hozom zavarba, inkább folytatom, hogy ne kelljen válaszolnia. Ez már elég volt nekem. Bőven. - Persze nekem a nagybátyám, nem nézek úgy rá, de van szemem - folytatom.
- Értem - dadogja halkan, mindösszesen ennyit képes kinyögni.
- Itt is vannak - hozza Ryan a fém tálcán a három italt, amik még gőzölögnek a forróságtól.
Mindketten megköszönjük, de mivel még lehetetlenség lenne beleinni, inkább várunk. Mivel én vagyok az, aki mindkettejüket ismeri, én kezdeményezek beszélgetést. Röviden vázolom Ryan-nek, hogy mi vásárolni szeretnénk menni a nap további részében, úgyhogy sajnos nincs sok időnk, hiszen Maya délutáni műszakba van a fodrászatban. Na, és igen, innentől egyenesen út vezet ahhoz, hogy a nagybátyám is rájöjjön arra, anno Maya festette kékre a hajamat.
Mind a hárman tök jól elbeszélgetünk akármiiől, ami csak szóba kerül. Az elején azon aggódok, hogy így mikor is fogjuk megbeszélni a demóval kapcsolatos ügyeket, azonban rájövök, hogy erre még ezerszer lesz alkalmunk, akár még este is. Be tudjuk pótolni. Viszont még a vak is láthatja, amit én. Mayának tetszik Ryan, és vissza. Szívesen beszélgetnek, a legtöbb dologban egyezik a véleményük, korban sincs nagy eltérés, közel laknak. Minden passzol. Valószínűleg tökéletesen összeillenek.
És ahogyan azt nézem, hogy ez az egész nekik milyen egyszerű a szívembe belehasít a fájdalom. Mert én is erre vágyom. Hogy Chad-del minden ilyen könnyű legyen. Beszélgessünk, kedveljük meg egymást, randizzunk, csókoljon meg mindenki előtt, járjunk, legyünk őszinték.
Nyelek egyet, kibámulok az ablakon, figyelem a rohanó világot.
Ha efféle romantikus egyszerűséget szeretnék, rossz helyen keresem. Mert ha bármi is lenne ezek után Chad-del, biztosan nem lesz romantikus, egyszerű végképp nem. És vagy kitartóan próbálok tovább lépni, ahogyan ma is tettem vagy... vagy elfogadom, hogy ez van, és várok. Nem tudom melyik a rosszabb.