13. fejezet - Velem senki sem teheti ezt!

Drága Olvasóim!

Íme itt is lennék a következő résszel, amit imádtam írni (micsoda meglepetés, ugye?!)! Éppen ezért iszonyúan boldoggá tenne, ha nektek legalább ekkora örömet tudnék vele okozni! Remélem tetszik, elmondhatatlanul sokat jelent a véleményétek, remélem tudjátok! KÖSZÖNÖK mindent, amit értem tesztek folyamatosan és szüntelenül! Elmondani is képtelen vagyok, mennyire hálás vagyok ezekért, imádlak Titeket, nálatok jobb Olvasókat egy bloggerina sem kívánhatna! Tényleg köszönök mindent!

Millió puszi, még annál is több szeret, Azy

UI: Külön és a leghatártalanabb köszönet Aliciának, az én Csodámnak! ♥ ♥ ♥
_________________________________________________________________

augusztus 10. 03:07

Hiába sírok órákig, nem fáradok el, bármennyire is szeretném, nem jön álom a szememre. Éberen fekszem, a fehér plafont bámulom, várom, hogy végre reggel legyen, és elhagyhassam a kórházat. Nem akarok tovább itt maradni, pláne nem egyedül. A könnyeim elapadtak már, az agyam lebénult, üresnek érzem magamat. Nem gondolkozom tovább a történteken, félek, hogy csak még inkább letaszítana. Már így is elég mélyen vagyok.

Valahogyan mégis elbóbiskolok, a nyomás és a stressz miatt nem bírom tovább, muszáj kicsit pihennem. Jót tesz, mert legalább pár órára kiűzök mindent a fejemből. 

Kiabálásra ébredek, amik a kórtermem elől érkeznek. Ryan ordibál valakivel telefonon keresztül, iszonyú dühösnek hangzik, talán még sosem voltam fültanúja, hogy olyan trágárul és idegesen beszél, mint most. Lustán pislogok párat, megdörzsölöm az arcomat. Az ágy melletti kis szekrényről leveszek egy fájdalomcsillapítót, mivel úgy érzem szét hasad a fejem. Nem csoda, rengeteg terhelésnek lett kitéve az elmúlt órákban.

Éppen az egész éjszakás poshadt vízzel öblítem le a gyógyszert, mikor Ryan immáron nyugodtabban kinyitja az ajtót. Arca megviselt, telefonját szorongatja a kezében, hatalmas sóhajra készül, de mikor találkozik a tekintetünk, megakad.

- Hála az égnek, hogy felébredtél - jön rögtön közelebb, megkönnyebbülve simítja végig a kezét a homlokomon. Érintése hideg és nyirkos, megborzongok. - Jöttem, amint tudtam, Chad csak ma reggel szólt, hogy mi történt - sóhajtja. 

- Semmi bajom, ne aggódj - motyogom, de arra sem veszem a fáradságot, hogy egy mosolyt magamra erőltessek. Ingerült és feszült vagyok, pedig Ryan semmiről se tehet. Engem mégis idegesít, hogy itt van, mindösszesen egyedül szeretnék lenni. Képtelen vagyok bájologni. 

- De lehetett volna! - rázza meg a fejét finoman, rögtön érzékeli, hogy nem vagyok jó kedvemben. - Fáj valamid? Szóljak a nővérnek? 

- Semmi szükség rá - ülök fel, hosszú hajamat lófarokba kötöm, kisimítom a kósza tincseket az arcomból. - Viszont már ma el akarok innen menni, a hideg is kiráz ettől a helytől - pillantok körbe a steril szobán.

Ryan meglepődik mogorva és ellenséges hangomon, tényleg úgy beszéltem, mintha csak ő juttatott volna ide. 

- Bocs - sóhajtok gépiesen. 

- Beszélek az orvossal, majd meglátjuk mit mond, oké? - küld felém egy halvány mosolyt, óvatosan leül az ágy szélére. Arrébb csúszok, hogy elférjen. 

- Kivel üvöltöztél? - kérdezem hirtelen, kíváncsi vagyok, ki húzta fel ennyire.

- Chad nem mondta el időben, hogy bajod esett, még hazudott is, pedig az lett volna az első dolga, hogy értesít! - magyarázza meg hitetlenül. - Mégis mit gondolt, hogy majd kevésbé leszek rá dühös, ha már tudom, hogy jól vagy?

A név hallatára a hasam ugrik egyet, még az emlékétől is rosszul leszek. Nem, nem, nem, nem és nem. Nem szabad rá gondolnom, ez egy barom, nem is kicsit. Arra sem érdemes, hogy emberszámba vegyem.

- Meg akarta spórolni nekem az aggódást - forgatja meg a szemét. 

- Értem - bólintok egy aprót. Vajon tényleg ez volt az oka annak, hogy nem szólt? Ha felhívja Ryan-t hamarabb, nem kell hazudnia, és nem kell velem lennie éjszaka a kórházban... Nem értem.

- Felébresztettelek vele, mi? - húzza el bocsánatkérően a száját. 

- Mindegy, jobb így - legyintek, elűzöm a furcsa képzelgéseimet. Nyilván nem én vagyok az oka, hogy maradt. 

- John mindjárt itt lesz, és anyukád is már úton van - tájékoztat.

- Oh, te jó ég - sápadok le, bele gondolni sem akarok mi lesz, ha anyu elkezd aggodalmaskodni. - Ugye nem fognak találkozni? 

- Nem hiszem - vigyorodik el, úgy tűnik őt szórakoztatja a szüleim között lévő örök gyerekes vita. - Az parádés lenne!

- Inkább borzalmas...

- Miért, szerintem Judy és John mindig is ilyen volt egymással, emlékszem, amikor...

És utána már nem figyelek. Nagyon aranyos Ryan-től, hogy ilyen kis anekdotákkal próbál felvidítani, de jelen esetben ez lehetetlen. Mert nem csak a fejemen okoztak sérülést, hanem a szívemen is. És ameddig az elsőre rakhatunk kötést, csillapíthatjuk a fájdalmát gyógyszerekkel, a másik menthetetlenül megsebzett lett. 

Napok telnek el. Elintéztem, hogy apa és anya ne találkozzanak, végig hallgattam a hegyi beszédüket, hagytam, hogy elsírják nekem, mennyire féltettek. Némán tűrtem, hogy mindenki sajnál, miközben nem is sejtették, mi fáj igazából. A kérésemre Ryan elkezdett intézkedni a zenémmel kapcsolatban, Mayával beszéltem telefonon, arra jutottunk, hogy valamikor a közeljövőben összefutunk, és végül szereztem egy állást egy helyi kávézóban, amolyan mellék állásként a zene mellett. Rengeteg dolognak tűnik, mégis valójában semmit se csináltam. Semmi olyat, ami igazán boldoggá tudott volna tenni. Még Ryan késői ajándéka, egy csodaszép gitár sem érte el az a hatást, amit vártam volna. Más esetben örömömben sírtam volna, most mégis egyedül fájdalmat okozott, hiszen olyan emberre emlékeztetett, akit legszívesebben a lehető legmesszebb tudtam volna magamtól. 

Óvatosan pengetem a húrokat, kiélvezem a délutáni pihenést, ami a kávézóban végig szenvedett idők után jár nekem. Törökülésben dúdolgatok, nem a zeneszerzésen van most a hangsúly, kedvtelésből gitározok. Szőke hajamat egy kócos kontyba fogtam a fejem tetején, hogy ne zavarjon. Az otthoni kényelem nevében egyszerű rövid nadrágot és egy ujjatlan fekete felsőt viselek.

Kulcs zörgését hallom, röhögést, és tudom, hogy itt vége is szakad az egyedüllétnek. Öt óra van, megérkeztek. A tekintetemet a bejáratra szegezem, ahol megjelenik az egész Nickelback csapat, és... apa. Hihetetlen viccesen néz ki, hogy az én drága édesapám úgy tesz, mintha legalábbis az együtteshez tartozna. Egy póttag, na persze. Ryan totál jó fej volt, megengedte neki, hogy itt lakjon, hiszen hihetetlen nagy háza van, és utál egyedül lenni. Mindig azt mondja, hogy legalább így van körülötte élet, de lehet kezdi majd hiányolni a laza legénylakását, ha apa igazán beindul. 

- Sziasztok - mosolygok rájuk a kanapéról, amikor a cipőjüket lerúgva magukkal belépnek. 

- Szevasz, Törpilla - vigyorog Daniel, majd azzal a lendülettel átmegy a konyhába hideg sör után kutatva. Mike hasonlóképpen egy kedves "sziát" motyogva követi. Ryan és apa marha nagy szerencséjükre kedvesebben üdvözölnek. Amíg a nagybátyám összeborzolja a hajamat, apa lágy puszit nyom a homlokomra. Azonban mindösszesen ennyi, amint hallják a dobozos sör jellegzetes hangját, ahogyan kinyílik, inkább átmasíroznak. Utánuk megyek, mert tőlük én is megszomjaztam. Az igaz, hogy én inkább almalevet iszom. 

Mosolyogva figyelem, ahogyan mindenki élvezettel nyeli le a hűsítő kortyokat, de a jó kedvem rögtön elpárolog, amint egy kék szempárba akadok. Chad is beér a konyhába. Azóta mióta megcsókolt, nem beszéltünk. Ha egy légtérbe kavarodtunk, messzire kerültük a másikat. Nehezen tudom eldönteni, hogy mérges vagyok-e, vagy megbántott. Azt hiszem mindkettő, de fogalmam sincs melyik a megalázóbb. 

Már éppen fordulnék el, amikor Mike kiszúrja a kettőnk között lévő feszültséget. Éles szeme a van a dolgokhoz, ezt már régóta tudom, de reménykedtem, hogy ezt nem veszi észre. Jaj, ne!

- Miért viselkedtek még mindig így egymással? - kérdezi finoman, mire az egész konyhában megfagy a levegő, és a figyelem központjába kerülünk.

- Elbaszta az autómat - jön a válasz reflexből. 

Mindketten tudjuk, hogy hazudik, de ez a egyetlen hihető magyarázat. Kifejezéstelen arccal bámulok rá, figyelem, amint halál nyugalommal kinyitja a sörét. Túlságosan fáj ahhoz a viselkedése, hogy kimutassam. Rezzenéstelenül állok, pusztán egy kissé összeszorítom az ajkamat, hogy nehogy olyat mondjak, amit még megbánok. Belül sírok és ordítok egyszerre, mégsem merem felszínre hozni az érzéseimet. 

Mégis... ahogyan állja a tekintetemet megerősítésre várva, nem bírom ki. Velem senki sem teheti ezt! 

- Elbaszta az életemet - ejtem ki a szavakat, ugyanolyan higgadtan, mint ő. 

Egy ideig néma csönd következik, mindenki megdöbbentem figyel. Igaz, már három éve szemtanú lehettek, amint félelem nélkül szembe szállok Chad-del, de nem számítottak arra, hogy ez megismétlődhet. 

- Tessék? - szalad ráncokba Ryan homloka. - Ezt hogy érted?

- Kérdezd őt - bökök Chad felé, majd az almalevemet szorongatva kikerülöm őket.

Tudom, hogy valószínűleg sikerült a lehető legjobban felidegelnem. Mindig rettentő dühös, ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogyan ő elképzelni. Na persze, kapd be Chad Kroeger, ez nem így működik!

Magamhoz emelem a gitáromat, majd feltrappolok az emeletre. Mivel tele a kezem, óvatosan berúgom az ajtót. A gitáromat a falhoz döntöm, az italomat pedig egy húzással kiiszom. 

Éppen csak raknám le az üvegpoharat az asztalomra, amikor az ajtóm kopogás nélkül kinyitódik. És láss csodát, ki érkezett! 

- Mit akarsz? - vonom fel a szemöldökömet.

Chad becsukja maga mögött az ajtót, idegesnek látszik. Felém fordul, tekintete haragos, sokkal jobban, mint azt sejtettem volna. Azonban egy percig sem ijedek meg tőle, elegem van, hogy azt hiszi, mindig ő irányít. Engem ugyan nem!
- Elmondanád, hogy mégis mi a faszt képzelsz magadról? - tárja szét a kezét. - Próbálj lakatot tenni arra a kibaszott szádra, mert nem fogok miattad mentegetőzni!

- És ki kérte, hogy kell? - nevetek fel hitetlenül. 

- Nyilván kell, miután olyanokkal gyanúsítasz meg, hogy elbasztam az életed.

- Gyanúsítalak? - lepődök meg. - Nem gyanúsítás, ez az igazság - jelentem ki komolyan. 

Megmerevedik az arca. Hát ilyen az, amikor szemtől szembe állunk, és én vagyok az, akit sebet üt rajta. Élveznem kellene, a fejéhez vágnom, hogy megérdemli, ő kezdte. Azonban az egyetlen, amit érzek, az még mindig csak üresség. 

- És mégis mivel tettem tönkre? - húzza fel a szemöldökét. Lenyugodott, úgy pillant rám, mintha csak egy egyszerű kérdés lenne, pedig mindketten tudjuk, hogy nem. Sok múlik azon mit válaszolok. Éppen ezért inkább óvatosan kikerülöm a választ.

- Pontosan tudod.

- Hát nem éppen... - túr bele a hajába, kicsit hevesebben, mint illene. - Hajlandó lennél megosztani velem? 

Mélyen a szemembe néz, érzem a nyomást. Összeroppanok, fejemet rázva harapok az ajkamba. Nem fogom elmesélni neki. Amúgy is mit tudnék mondani? Mivel is tett tönkre? Azzal, hogy a bunkó stílusával, keménységével, látszólagos kőszívével olyan érzéseket váltott ki belőlem, mint még senki? 

- Hagyjuk - motyogom, ellépek az asztalomtól, megindulok a ruhásszekrényem felé, azzal az elhatározással, hogy fürdeni fogok, na meg átöltözni. Abban reménykedem, hogy hamar rájön, semmire sem megy velem, és amilyen hirtelen bejött a szobámba, olyan hamar távozik is. Azonban, amikor betolom az utolsó fiókot, és felegyenesedek, ott áll tőlem pár centiméterre. Ráadásul nagyon komoly. Ajaj.

Próbálok hátrálni, de beleütközöm a ruhás szekrénybe. Megtorpanok, eltűröm, hogy ilyen közel van. Azt hiszi hatással van rám? Téved. 

- Mondd el - parancsol, de kék szemeimben könyörgést vélek felfedezni. 

- Miért? - kérdezem halkan. - Elég, ha nem foglalkozol velem, többet ígérem nem hozlak ilyen helyzetbe - ígérem meg neki. Próbálom elrejteni, de annak a gondolata, hogy megfogadja a tanácsomat, és tényleg nem törődik többet velem, eszméletlenül elkeserít. Szomorúan simítok végig a karomon, kényelmetlenül érzem magamat, a szőnyeget kezdem bámulni.

- Ezt akarod? - nyúl ujjával az állam alá, felemeli, ezzel arra kényszerítve, hogy rá nézzek.

- Mintha érdekelne mit akarok - mondom ki őszintén, kis éllel a hangomban. Kikerülöm, elindulok a fürdőszoba felé, de elkapja a csuklómat.

Visszafordulok, tekintetemet végig vezetem a kezemen, kérdőn pillantok rá. Mondani akar valamit, de a szavak cserben hagyják, én pedig nem várok tovább. Kirántom magam a szorításából.

- Hallgass már meg - fújja ki a levegőt, kezd újra ideges lenni. Figyelmen kívül hagyom, azt teszem, amit ő velem. Leszarom. - Avril!

Mielőtt észbe kapnék utánam jön, egy jól irányzott lökéssel a falnak nyom. Elém áll, kiveri a kezemből a ruhámat, körbekulcsolja a csuklómat. Automatikusan próbálok kiszabadulni, de visszatol.

- Engedj el! - Feladom, inkább szépen próbálok hatni rá. Nem válaszol, de mikor látja, hogy összerándul az arcom a túl erős szorítástól, ellágyul a tekintete, és finomabb lesz. - Engedj el! - kérem újra.

- Nem foglak - rázza meg kicsit a fejét, és olyan érzésem van, mintha ő teljesen máshogyan értette volna ezt a beszélgetést, mint én. - Érdekel, hogy mit akarsz- mondja lassan. 

Muszáj nyelnem egyet, megrészegít a közelsége, ahogyan fölém tornyosul. A szívem hevesebben ver, a testem remeg, egyszeriben nem kapok levegőt. 

- Szóval akkor most megkérdezem... Mit akarsz?

Belekapaszkodom a kék tekintetébe, rögtön elveszem benne. Nem tudok megszólalni.

- Azt úgyse kaphatom meg - nyögöm, próbálom összeszedni magamat.  - És ha meg is kapom, utána csak még jobban fogok szenvedni.

Összevonja a szemöldökét, fogalma sincs miről van szó. Ha tudná...

- Hogy érted?

- Neki nem jelentene semmit - suttogom. 

Végre rájön, arcára döbbenet ül ki. Én pedig csak állom a tekintetét, miközben úgy érzem, menten összesek. Tudom, hogy hatalmas hibát követek el, de ha ezt nem engedem ezt ki magamból, akkor megöl. Elszaladnék, elbújnék, mert tisztába vagyok vele, mi következik, és nem hiszem, hogy képes vagyok elviselni. Nem akarok még egy elutasítást.

- Ebben biztos vagy? - engedi el végül a kezem, ujjait felcsúsztatja a karomon, érintése következményeképpen enyhe libabőr fut rajtam végig. 

- Igen, különben most megtenné - bólintok egy aprót. - Megtenné, amit akarok... 

Egyetlen egy pillanat. Ennyi idő alatt félreteszi a habozását, teljesen közel hajol, és megcsókol. Ajkai puhán tapadnak az enyémre, finoman ízlelgeti azokat. Most nem heves és szenvedélyes, mint először. Megfontolt és óvatos. Közelebb húz magához, keze a derekamra csúszik.
Tisztában vagyok vele, hogy el fog hagyni, és minden véget ér... ennek ellenére nekem az a pillanat örök.