Drága, egyetlen, imádott Olvasóim!
Ízléses késéssel megint itt vagyok egy extra hosszú befejező résszel. Ez az utolsó fejezet, ezen kívül már csak az epilógus lesz hátra. Annyi minden kavarog most bennem, teljesen másra szerettem volna megírni ezt az egészet, így nem tudom eldönteni, hogy milyen lett...
Mindenesetre iszonyatosan kíváncsi vagyok, hogy nektek hogyan fog tetszeni, remélem tudok vele egy kis örömöt, és még több őrlődést okozni. :)
Mindent, tényleg mindent köszönök. El sem hiszem, hogy mindjárt vége, és még mindig itt vagytok! Imádlak Titeket!
Annyi puszi, mint égen a csillag, Azy
UI: Mindenféle hibáért előre is elnézést!
_________________________________________________________________
október 23. 00:49
Az eső nem áll meg, tovább zuhog, így az autó szélvédőjén ütemesen koppannak a cseppek. Folyamatosan tisztítva van persze, hogy Chad lásson is valamit az előttünk húzódó útból. Mindkét kezét a kormányon tartja, és nagyon figyelmesen vezet. Tökéletesen megértem, elvégre én sem akarok nekihajtani egy fának vagy balesetet szenvedni egy állat miatt, azonban fájdalmas, hogy ilyen közel van, és mégsem ér hozzám. Azt akarom, hogy újra fogja a kezem, vagy érezhessem, hogy mellettem van.
Ízléses késéssel megint itt vagyok egy extra hosszú befejező résszel. Ez az utolsó fejezet, ezen kívül már csak az epilógus lesz hátra. Annyi minden kavarog most bennem, teljesen másra szerettem volna megírni ezt az egészet, így nem tudom eldönteni, hogy milyen lett...
Mindenesetre iszonyatosan kíváncsi vagyok, hogy nektek hogyan fog tetszeni, remélem tudok vele egy kis örömöt, és még több őrlődést okozni. :)
Mindent, tényleg mindent köszönök. El sem hiszem, hogy mindjárt vége, és még mindig itt vagytok! Imádlak Titeket!
Annyi puszi, mint égen a csillag, Azy
UI: Mindenféle hibáért előre is elnézést!
_________________________________________________________________
október 23. 00:49
Az eső nem áll meg, tovább zuhog, így az autó szélvédőjén ütemesen koppannak a cseppek. Folyamatosan tisztítva van persze, hogy Chad lásson is valamit az előttünk húzódó útból. Mindkét kezét a kormányon tartja, és nagyon figyelmesen vezet. Tökéletesen megértem, elvégre én sem akarok nekihajtani egy fának vagy balesetet szenvedni egy állat miatt, azonban fájdalmas, hogy ilyen közel van, és mégsem ér hozzám. Azt akarom, hogy újra fogja a kezem, vagy érezhessem, hogy mellettem van.
Hiába bámulok ki az ablakon, nem tereli el a figyelmemet. Sötét van odakint, és fákon kívül amúgy sem látok sokat. Azok pedig csak úgy elsuhannak mellettem, pont úgy, ahogyan az egész este is. Túl gyorsan.
- Mikor érünk oda? - kérdezem, elszakítom a tekintetem a külső világról.
Lopva rám pillant, aztán újra vissza. Szőke haja kicsit rálapult a fejére az eső miatt, ahogyan a fekete kardigán alatt a sötétszürke felsője is még halványan foltos. Bár ő kevésbé ázott el mint én, és már nyomokban meg is száradt, az a pár perc, amit kint töltött, pont elég volt.
- Most már mindjárt ott vagyunk, ne aggódj - mondja halkan.
Nem szólok semmit, némán bólintok. Még mindig fázok, vágyok arra, hogy magamra tekerhessek egy jó meleg takarót. Szinte alig látok a fáradságtól, mégsem akarok aludni. Attól félek, ha egy percre is lehunyom a szemem, Chad eltűnik mellőlem, mire felébredek. Nem akarom újra elengedni.
A gondolataim teljesen elkalandoznak, már csak arra eszmélek fel, hogy leparkolunk. Egyedül a fényszórók miatt látom körvonalasan, hogy milyenről "birtokról" is van szó. Nem olyan, mint amire számítottam. Fogalmam sincs miért, de egy hatalmas telekre gondoltam, ami közepén egy még nagyobb kőépület áll. Ami kívülről túl komoly és fenyegető, ami már messziről sugallja magáról, hogy senki se léphet be.
Erre egy előkerttel nem is rendelkező, normál méretű ház áll előttem. Fából van az egész, sok kis ablakkal, cseréptetővel, kéménnyel a tetején. Már-már olyan, mint egy kényelmes otthon.
- Hű - csúszik a számon, fejemet lejjebb hajtom, hogy jobban kilássak az ablakon. - Ez...
- Más? - övezi ki magát, majd felvont szemöldökkel rám néz. - Szerinted miért nem hozok ide senkit?
Ajkamba harapva pillantok rá, nem is tudja, mennyire hálás vagyok neki ezért. Nem is tudja, mennyire sokat jelent számomra ez az egész.
Amikor feladnám a reménykedést, mindig ad egy kis jelet, ami újra felébreszt bennem valamit. Valamilyen kényszert, hogy megtegyek minden tőlem telhetőt, hogy boldoggá tegyem, és megbocsássam az összes hibáját.
Amikor feladnám a reménykedést, mindig ad egy kis jelet, ami újra felébreszt bennem valamit. Valamilyen kényszert, hogy megtegyek minden tőlem telhetőt, hogy boldoggá tegyem, és megbocsássam az összes hibáját.
- Megnézhetem belülről is? - mosolyodok el finoman.
Csak visszamosolyog, viszont van benne valami keserűség. Tudja ő is, hogy az, hogy ilyen félénken és óvatosan beszélgetünk egymással, mintha semmi se történt volna kettőnk között, egyedül csak azt jelenti, hogy mindketten félünk attól, hogyan fog ez végződni. Mi lesz a mi mesénk vége.
- Mindjárt jövök, várj meg itt - kér, majd egyszerűen kiszáll.
Látom, ahogyan a kapuhoz megy, sokat elbíbelődik vele. Nem tudom, hogy ennyire szigorú biztonsági rendszere van-e vagy csak nehezen halad az eső miatt. Mielőtt még jobban eltudnék ezen gondolkozni, a kapu lassan elkezd kitárulni, úgyhogy az első verzió mellett tenném le a voksom. Még itt is ügyel a védelemre.
Először vissza jön, féloldalasan behajolva az autóba gyorsan leállítja a motort, kihúzza a kulcsot. Aztán a kocsinak arra az oldala felé tart, ahol én ülök. Kinyitja nekem, itt is behajol.
- Gyere - nyújtja a kezét, mintha segítene kellene.
Azért elfogadom, hagyom, hogy kihúzzon. Amikor becsapódik mögöttem az ajtó, sokkal rosszabbul érzem magam. Erősen fúj a szél, szinte tépkedi a fákat, azon se lepődnék meg, ha most rögtön ránk zuhanna egy. A vihar nem hogy csitult volna, ellenkezőleg. Idekint még rosszabb.
Ezért nem is engedem el a kezét, erősen szorítom. Élvezem, ahogy szinte elveszik az övében, ami sokkal nagyobb.
- Ezt vedd fel - húzza a fejembe a kapucnit, ezzel megvédve valamennyire az eső elől.
- Már úgyis mindegy - rántom meg a vállam, de szinte még be sem fejezem a mondatot, szúrósan néz rám, amolyan "Vigyáznod kell magadra!" módon.
Mégsem mond semmit, úgy tűnik az aggódó tekintet mindent elmondott. Helyette bezárja a kocsit, és a kezemnél fogva maga után.. hát nem is tudom, hogyan mondjam szépen. Rángat. Vonszol. A gyorslépés túl szép kifejezés ahhoz képest, amilyen tempóval átvágunk a kis feljárón, ami a ház bejáratához vezet.
Éppen csak el tudom kapni a tekintetemmel, ahogyan a kapu magától újra megindul vissza a helyére, hiszen itt már nem sokat vesződik a zárral. Szinte másodpercek múlva már bent állunk.
Éppen csak el tudom kapni a tekintetemmel, ahogyan a kapu magától újra megindul vissza a helyére, hiszen itt már nem sokat vesződik a zárral. Szinte másodpercek múlva már bent állunk.
Az aprócska előtér, ahova rögtön érkezünk, kör alakú. Ami furcsa, mert még sose láttam ilyen építésű házat. Körben képek vannak, egy-egy tipikus kanadai tájról. Nem is tudtam, hogy szereti a festményeket. Ezen kívül helyet kapott egy gardrób, ahol kettő ruhafogas van, alatta egy szekrény, ahol a cipőket tartja. Mivel a fél oldala nyitott az előszobának, rálátást kapok szinte az egész alsó emeletre, mivel hogy falak hiányában egyben van a nappali, a konyha és az ebédlő. A bal oldalon konyhabútorok, természetesen minden fából. A fal mentén van felszerelve, szép és rendezett. A hosszú étkezőasztalon néhány mosatlan tálon és flakonos üvegen kívül nincs sok minden, mondhatni üres.
A kettő részt egy kis küszöb választja el egymástól.
A nappaliban nincs se tévé, se hatalmas hifi torony. Olyan... olyan, mintha a külvilág ki lenne zárva innen. Az L-alakú kanapé sötét kék, ahogyan a függönyök és a parkettára lehelyezett szőnyeg is az. A falakon már nem festmények, hanem rendes képek lógnak. Nincs sok, szétszórtan körülbelül hét darab.
Szép lassan vezetem végig rajta a tekintetem, ezek már nem annyira tájakról vannak. Mindegyik fekete-fehér.
Látok egy színpadot hátulról. Könnyű kitalálni, hogy a Nickelback-et ábrázolja. A közönség tombol rajta, a füst vonala kirajzolódik, az emberek sziluettje fekete. Négy ember, akik milliók életét változtatták meg.
Szép lassan vezetem végig rajta a tekintetem, ezek már nem annyira tájakról vannak. Mindegyik fekete-fehér.
Látok egy színpadot hátulról. Könnyű kitalálni, hogy a Nickelback-et ábrázolja. A közönség tombol rajta, a füst vonala kirajzolódik, az emberek sziluettje fekete. Négy ember, akik milliók életét változtatták meg.
A következő egy nő.
Igaz, az idő már rajta hagyta a nyomát, de még így is gyönyörű. Alig észrevehetően mosolyog, először lehetelten lenne megmondani, hogy boldog vagy sem. A kettő között valahol talán. Valami olyan miatt boldog, ami ugyanakkor fájdalmat is okoz neki. Ismerős.
Szája nagyon sötét a hófehér bőréhez képest. Haja kiengedve bomlik a vállára, világos, tehát ő is szőke lehet. Szeme szinte fehér, így a való életben valószínűleg jégkék. Fagyosnak tűnik elsőre, mégsem az. Pontosan olyan, mint Chadé.
Szája nagyon sötét a hófehér bőréhez képest. Haja kiengedve bomlik a vállára, világos, tehát ő is szőke lehet. Szeme szinte fehér, így a való életben valószínűleg jégkék. Fagyosnak tűnik elsőre, mégsem az. Pontosan olyan, mint Chadé.
- Anyukád? - pillantok hátra, megerősítést várva, hogy tévedek-e vagy sem.
Bólint.
Teljesen elfelejtettem, hogy még mindig az ajtó előtt toporgunk, túlságosan lekötött a nézelődés. Úgyhogy melegítőben, Chad kabátjában, nagyjából szárazan ácsorgok. Már éppen le akarnám venni magamról a csizmám, amikor lefelé hajolva megakad a tekintetem egy másik képen.
A kandalló fölött lóg, pontosan Chad édesanyjáé mellett.
A saját vállamat fogom rajta, erősen ki vagyok festve és... és csak bámulok bele egyenesen kamerába. Úgy, ahogyan akkor szoktam, amikor próbálok erősnek tűnni, és megtörhetetlennek. Amikor nem akarom, hogy tudják, mennyire könnyű is igazából sebet ejteni rajtam.
Tippem sincs, hogyan szerezhette meg ezt a képet. Még akkor készült, amikor Ryan megkért, hogy csináljak egy felvételt ami valószínűleg az új számom albumborítója lesz majd. Sokat csináltam, ezen kívül egyik se tetszett, és aztán úgysem éltem a zenés lehetőséggel. Hiszen ehhez a képhez egyedül a Let Me Go számot tudom elképzelni.
- Te jó ég - suttogom elhaló hangon, a tenyeremet lassan a szám elé emelem, kiegyenesedek. - Ez én vagyok.
A kandalló fölött lóg, pontosan Chad édesanyjáé mellett.
A saját vállamat fogom rajta, erősen ki vagyok festve és... és csak bámulok bele egyenesen kamerába. Úgy, ahogyan akkor szoktam, amikor próbálok erősnek tűnni, és megtörhetetlennek. Amikor nem akarom, hogy tudják, mennyire könnyű is igazából sebet ejteni rajtam.
Tippem sincs, hogyan szerezhette meg ezt a képet. Még akkor készült, amikor Ryan megkért, hogy csináljak egy felvételt ami valószínűleg az új számom albumborítója lesz majd. Sokat csináltam, ezen kívül egyik se tetszett, és aztán úgysem éltem a zenés lehetőséggel. Hiszen ehhez a képhez egyedül a Let Me Go számot tudom elképzelni.
- Te jó ég - suttogom elhaló hangon, a tenyeremet lassan a szám elé emelem, kiegyenesedek. - Ez én vagyok.
Nem sokszor van olyan pillanat, amikor Chad zavarba jön, de most kivételesen ez történik. Megköszörüli a torkát, mellém jön, az arcomat fürkészi.
Hogy mi lehet ráírva? Döbbenet. Zavarodottság. Hitetlenség. Boldogság. Értetlenség.
Hogy mi lehet ráírva? Döbbenet. Zavarodottság. Hitetlenség. Boldogság. Értetlenség.
- Kettő nőt szeretettem mindig is csak igazán - szólal meg, mire felé fordulok. - Édesanyámat és téged.
Hatalmasat nyelek, el sem hiszem, hogy ez most velem történik meg. Próbálom visszatartani a könnyeimet.
Nem értem őt. Még ennyi idő sem tudok kiigazodni rajta.
Hogy mondhatja, hogy szeret azok után, ami történt? Akkor mivel magyarázza azt a sok szenvedést, amit okozott? Miért nem vallotta be előbb?
Miért, miért, miért?!
- Remélem nem bánod - jelenti ki, de úgy, amiből arra következtetek, hogy ha bánnám is, nem valószínű, hogy leszedné. Hiszen ő ilyen. Furcsállnám is, ha szabadkozni kezdene, vagy felajánlaná, hogy leszedi.
Még mindig érzem a tekintetét magamon, ahogyan folyamatosan méreget. Szeretné tudni mi lesz a következő lépésem, mit fogok ezután tenni.
Képtelen vagyok bármit is kinyögni az elején, túl sok érzelem kavarog bennem, és nem tudom melyik az uralkodó. Melyik fogja elnyomni a többit.
Sírni tudnék, mert azt mondta szeret. Most először. Meg akarom ölelni, és éreztetni vele, hogy én is őt.
De eközben szétfeszít a düh, amiért csak most történik ez meg. Amiért nem volt képes hamarabb meglépni ezt. Hogy hagyott őrlődni, hogy soha nem éreztette velem igazán, hogy fontos vagyok neki.
- Dehogy bánom - rázom meg gyorsan a fejemet némi habozás után. - De összezavar.
Elvégre beszélni jöttem vele ide, erre... erre olyan, mintha pusztán azzal, hogy meglátok egy képet magamról, minden elsimulna, és rendbe jönne. Ellenben ez nem lehet így, ennek nem szabadna így lennie. Ezzel csak késleltetni tudjuk a pillanatot, amit mindketten el akarunk kerülni.
Nem akarok beszélni vele arról, mi történt. Most nem. Attól tartok, ha megtesszük, már soha többé nem lesz ugyanolyan. Mi van, ha utána végleg vége? Ha nem úgy sül el, ahogyan szeretném?
Képes lennék megbirkózni azzal, hogy újra eltávolodunk?
- Mi zavar össze?
Komolyan, kutatóan és kíváncsian bámul.
Állom a tekintetét, bár nagyon sok erő kell hozzá, hogy ne hajtsam le a fejem. Muszáj a szemébe néznem, ahogy megkérdezem. Látnom kell, amikor válaszol.
- Szeretsz?
A hangom megremeg, a pulzusom felgyorsul, érzem, ahogyan a vér lüktet az ereimben.
- Igen. - Határozott válasz, egy csepp kétely vagy habozás nincs benne. Te jó ég. - Igen, Avril, túlságosan is szeretlek.
A gyomrom apróra zsugorodik össze, a mellkasom összeszorul a szívem dobogása kihagy egy ütemet. Szédülök, mégis magamra erőszakolom, hogy talpon maradjak, és ne essek össze. Ez most fontos.
- Mióta? - remeg meg az ajkam, nehezemre esik formázni a szavakat.
Nem tudom fel lehet-e felkészülni egy ilyenre, én biztosan nem vagyok rá képes. Meg sem mozdulok, miközben úgy érzem felrobbanok. Ezer dolgot mondanék, mégsem szólalok meg. Sírnék, de mosolyognék is. Teljesen kusza minden.
- Attól a pillanattól kezdve, hogy rájöttem, pontosan olyan vagy, mint Ő - mutat az anyukáját ábrázoló képre futólag, utána megint nekem szenteli minden figyelmét. - Olyan, aki képes tűzbe is menni azért, akit szeret. Aki szinte mindent elfelejt és megbocsát, mert annyira jó. Aki soha nem adja fel. Aki szembe mer szállni mindennel, hogy megkapja, amit szeretne. Egy olyan valaki, aki ugyanakkor rengetegszer elgyengül, és segítségre van szüksége. Aki veszélyes, mert bármikor feláldozná magát a másikért.
Elakad a szavam.
Fogalmam sem volt róla, hogy Chad így lát engem. Hogy minden vakmerő tettemet, heves veszekedésemet és szánalmas próbálkozásomat teljesen máshogyan értelmezi, mint ahogyan én gondoltam.
Az elején elhatároztam magamban, hogy nem fogok elgyengülni, és nem teszek semmi meggondolatlanságot, mielőtt elmondaná, akkor miért is hagyott magamra, és engedte, hogy elhiggyem; nem is szeret.
Azonban minden ilyen tervem kútba esik, amikor óvatosan a kezem után nyúl.
A szememet ellepik a könnyek, és nem akarom, hogy lássa. Közelebb lépek hozzá, kezemet a tarkójára csúsztatom, onnan fel a hajába. Ezzel egy időben pedig már pontosan izmos mellkasának simulva állok lábujjhegyre, hogy megcsókolhassam. Ujjaim a puha és vizes tincsei között járnak, ajkam szinte válaszért könyörögnék az övéinek.
- Ezt nem lehet - suttogja, amikor kicsit eltol magától. Szánk alig pár milliméterre van egymástól. - Nem, ameddig nem tudsz rólam mindent.
- Annyit már tudok, hogy szeretsz - simítok végig az arcán, serceg a borosta a tenyerem alatt. - És ez pont elég.
- Avril... - állítana le, de ekkor újból megcsókolom, szinte könyörögve ölelem át a nyakát.
- Kérlek, csak bizonyítsd be - folyik le a könny az arcomon, pedig már teljesen úgy éreztem, hogy megálljt tudok parancsolni neki. - Kérlek - ismétlem, elcsuklik a hangom.
És megteszi.
Izmos kezével közelebb húz magához, márha ez még lehetséges. Szorosan ölel, csókja éget. Tenyerét az arcomra simítja, érzem rajta, hogy mennyire küzd ellene, hogy ne tegye ezt. Ellenben nem tudja megakadályozni saját magát. Sőt, minél jobban le akar állni, annál jobban felhevül, és szenvedélyesebbé válik. Mintha csak érezné, hogy itt már nincs megállás.
Mert nincs is.
Puff. Puff. Puff. Puff. Puff. Puff. Puff. Puff.
Folyamatos püfölés.
A kezem az üres helyet tapogatja magam mellett. Nincs mellettem.
Bár még félálomban vagyok, hirtelen riadok fel. Mivel nem szeretném kísérteni a sorsot, hogy visszaalszom, inkább rögtön felülök. Beletúrok szőke hajamba, ami kócosan hullik vissza majd a vállamra. Zavarodottan nézek körül.
Hajnalodik.
Egy emeleti szobában fekszem. Iszonyú kicsi, egy szekrényen és egy ágyon kívül nincs benne semmi. A tetőablak bukóra van állítva, bejön rajta a friss levegő. Mivel el van sötétítve, nem látok ki, de a gyenge világosságból, ami beszűrődik, arra következtetek, hogy tényleg nem lehet több öt óránál.
Az ágy melletti komódon megtalálom az eredeti ruháimat, amik a tegnap este folyamán szépen megszáradtak, így újra viselhetem őket. Felkapom őket, majd magamra csavarom a pokrócot, ami eddig rajtam volt. Szorosan összefonva magam előtt lassan elbotorkálok a fürdőbe.
Most szinte rekordidő alatt elkészülök. Gyors zuhany, fogmosás az ott talált fogkefével, az arcom letisztítása, fésülködés, felöltözés. Semmi smink nincs rajtam, így legalábbis egy hullára hasonlítok, de jelen helyzetben nem érdekel.
A jó vastag zoknimat magamra húzva kilépek a fürdőszobából, jól esik újra a hidegebb helyiségbe áttérni, a párától szinte már megfulladtam.
A püfölés még mindig hallatszik.
Fogalmam sincs honnan jöhet a zaj, de azt nem nehéz kitalálni, hogy ki az okozója. Chad.
Nem volt mellettem reggel, egyedül hagyott.
Bármennyire is rosszul esik, valamennyire számítottam rá. Amikor megtettük, már akkor éreztem, hogy ezután nem fogok belecsöppenni egy hirtelen jött tündérmesébe. Rávettem, hogy ne akkor beszéljünk, kihasználtam a helyzetet. Viszont végig tudtam, hogy utána fájdalmas lesz visszaesni a valóságba.
Hiába szeret, valami még van itt, amiről nem tudok. Ami mindent megváltoztathat.
Kimegyek, egy széles folyosóra érek, ahonnan további három ajtó nyílik. Szemem fél pillanat alatt ráakad a lefelé vezető lépcsőre, amire most szükségem van. Ugyanis lentről jön fel a hang.
A következő pillanatban éktelen ordítás szeli ketté a viszonylagos csendet.
Megijedek, kettesével kezdem szedni a fokokat, el sem tudom képzelni, hogy mi ez az egész. Üvöltött, tisztán hallottam, hogy Chad üvöltött fel, mintha legalábbis kínoznák.
Sietek, látni akarom mi történt, csak arra tudok gondolni, hogy valami baja esett. Hogy nincs jól. Segíteni akarok.
Lerohanok a nappaliba, körülnézek, egy tizedmásodperc is elég, hogy felmérjem: nincs itt. Ráadásul mostanra minden újra néma, mintha az kiáltás nem is lett volna.
A falépcső folytatódik, egyenesen levezet mélygarázsba. Gyenge sárga fény szűrődik fel alulról. Görcsösen rámarkolok a korlátra, szinte lerohanok.
Tudnom kell mi ez .
Leérek.
A garázs tetejére fel van akasztva egy fehér bokszzsák, valószínűleg percekkel ezelőtt még püfölhették, mert ide-oda himbálózik. Itt már minden beton, ijesztően szürke. Szerszámok a földön, bokszkesztyűk felakasztva, kettő motor a falnak döntve, ócska festékes vödrök szétdobálva, mocskos rongy, kiégett izzó a plafonról lelógva, szemeteszsákok a bejárathoz támasztva.
Chad fekete ujjatlant visel, így látom, ahogyan izzadságban úszik az egész felső teste. Rátapad a felsője, kirajzolódik hatalmas válla. Arca grimaszba torzul a kíntól, öklét szorítja. Ajkába harap, szemeit összeszorítja, elfojtja a fájdalmat.
Puszta kézzel vert bele a zsákba, nem csoda, hogy ennyire szenved.
- Mi a francot csináltál?!
Hangom erőteljes és mégis félelemmel teli egyszerre. Bármennyire is szeretnék, képtelen vagyok közelebb menni hozzá, leszobroztam az utolsó lépcsőfoknál. Fél kezem még mindig kétségbeesetten fogja a korlátot.
Felém kapja a fejét, az öklét el nem engedve mered rám. Nem tudok olvasni a tekintetéből.
Nem hiszem, hogy mérges rám, inkább magára. De iszonyúan. Mert tegnap este nyilvánvalóan olyan történt, amit nem kalkulált bele. Azt akarta volna, hogy előbb beszéljünk, hogy megtudjam, mi az, ami szerinte annyira rossz, hogy szóba se akarnék vele állni többet.
- Menj el könyörögve kérlek - suttogja elfúló hangon. Azért beszél ennyire halkan, mert ez az egyetlen út, hogy visszatartsa valahogyan az idegességét.
- Nem megyek sehova - rázom meg a fejemet határozottan. - Többé már nem.
- Avril - veszi szaggatottan a levegőt, nehezen kontrollálja magát.
- Tudom, hogy nem volt fair tőlem, amit tettem tegnap, de nem értem, miért nem tudtál mellettem maradni - vallom be feszülten.
- Már mondtam - csattan fel hirtelen. - Nem lett volna szabad úgy megtennem ezt veled, hogy nem tudsz mindent! És ez nem fair!
- Akkor könyörgöm avass be, úgyis ezért vagyok itt! - emelem fel én is a hangomat, felhúz ezzel az idióta mártírkodással. - Mondd el, mi olyan szörnyű benned, és lépjünk tovább! Mert én biztos vagyok benne, hogy semmi se tudja megváltoztatni az érzéseimet irántad!
- Erre ne fogadj - rázza meg a fejét lemondóan. Egy ideig hallgat, tekintetét az öklére irányítja, óvatosan megdörzsöli. Aztán felnéz rám, egyenesen bele a szemembe. Attól a keserűségtől, amit ott látok, összeszorul a gyomrom. - Nyilván tudod, hogy szétvertem George-ot.
- Igen, viszont nem számít - rázom a fejemet. - Ez nem olyan nagy cucc.
- De számít - szorítja össze az állkapcsát, durván szűri a szavakat. - Pontosan tudta, hogy szeretlek. Tudta, hogy nem akarom, hogy így láss. Tudott mindenről, én meg ostobán megbíztam benne! Amikor megcsókoltad a bulin, megnyugtatott, hogy nincs köztetek semmi, csak féltékennyé akarsz tenni... - frusztráltan túr bele a hajába, nem tudja folytassa-e. Aztán mély levegőt vesz, és tovább beszél. - Szóval továbbra is beszéltem neki arról, hogy mennyire baszottul hiányzol, erre ő Maya születésnapján azt hazudta, hogy már régen tovább léptél, és nem érzel semmit! És tudod miért!? - kezeit hitetlenül tárja szét, arcán fanyar mosoly játszik.
Nem annyira ideges, mint várhatná tőle az ember, szinte már... A vesztesek nyugalmával mesél. És ez rémisztő.
- Nem lehet iga... - kezdenék bele, de egyszerűen befejezni se tudom.
A könnyeim már rég eláztatták az arcomat, alig állok a lábamon. Nem hiszem el, hogy egy röpke perc alatt minden felfordul körülöttem, minden abban hittem, mint egy kártyavár, egyszerűen összedől. Még fel sem dolgoztam azt, amit előbb mondott, és máris újabb és újabb információkat zúdított rám, amiket képtelen vagyok megemészteni.
Nem, nem és nem. Nem lehet, hogy ez az igazság.
Nem lehet, hogy ennyi minden történt, amiről fogalmam sem volt.
Elég, nem bírok többet.
- Mert még ő is tudja, hogy nem érdemellek meg...
Nincs időm átgondolni a dolgokat, mégis reflexből ellenkezni szeretnék. Chad megérdemel engem, nem számít George mit mond.
- Soha nem tetted fel magadnak a kérdést, hogy honnan ismertem Logan Rosst?
"- Pár évig Torontóban voltam, de maradni akarok - meséli, majd kapva kap az alkalmon, és ő is gyorsan leszólítja a pincért, ellenben ő whiskeyt kér. - Jártál már ott?
- Nem, de szeretnék. Egyébként miért voltál ott? - érdeklődök, mindig is vonzott a város, azonban még egyszer sem volt alkalmam oda utazni.
- Mert börtönben volt.
Hirtelen tűnik fel, alig veszem észre, hogy mellettem terem. Egy percre se néz rám, egyenesen Logan-re bámul, szinte képes lenne megölni."
Nincs erőm megkérdezni, úgyis tudom a választ: Igen, Chad is börtönben volt.
Szaggatottan veszem a levegőt, érzem, ahogyan a világ szép lassan felfordul velem.
- Majdnem halálra vertem az apámat.
"A hangok szép lassan belekúsznak a fülembe, az ismeretlen sorok egyszerre eljutnak a tudatomig, meghallom a dalt. Azt a dalt, ami nyilván többet jelent számukra, mint először képzelném. Már csak a mondanivalója is erről árulkodik. Too Bad a címe. Egy családról szól, amiben az apa nem volt a gyerekek mellett, miközben felnőttek. Egy szétszakított családról.
Mike és Chad egymásra pillant, kissé fájdalmasan. Elismerő pillantás, keserű mosoly, elveszett arcok. És akkor leesik... Az ő apjukról szól."
Nem találom a szavakat, elszorul a torkom. Csak bámulok rá, próbálom felfogni a szavai jelentését.
- Nem álltam le, majdnem halálra vertem, és nem bánom. Ha tehetném, meg is ölném.
- Chad - nyögöm ki nagy nehezen, megrémiszt az az eltökéltség, az... az, hogy tényleg megtenné. Képes lenne megölni egy embert. A saját apját.
- Nem engedhetem meg, hogy mellettem legyél, mert neked egy olyan valakire van szükséged, aki... aki jó ember. Én nem vagyok az.
"- Nem, nem egyszerű, tudod, mennyi minden van, ami ellenünk szól? - látom rajta, hogy próbál nyugodt lenni, azonban már nem bírja sokáig türtőztetni magát. Hangosan beszél, ami lassan már egyenlő a kiáltozással. Szóval megint itt tartunk, - És nem is akarlak belerángatni a világomba!
- Miért nem? - tárom szét a kezeimet kétségbeesetten, közel állok hozzá, hogy elsírjam magamat. - Mi az, amit ennyire féltesz előlem? Miért nem vagy képes végre segíteni megérteni ezt az egészet? Én...
- Avril, én téged féltelek, érted? - vág a szavamba, nem tudom eldönteni, hogy inkább feszült vagy mérges. Talán mindkettő. - Féltelek, mert egész biztosan meg foglak bántani és te nem ezt érdemled, hanem egy sokkal jobbat! Aki nem lehetek én!"
Lehet egyáltalán szeretni valakit, akiben ennyi gyűlölet van? Aki képes lenne megölni egy embert? Aki lehet, hogy tényleg rossz?
Hogyan lehetséges, hogy egyik pillanatról a másikra minden megváltozik? Mintha az egész világ kicserélődne, pontosan az ellentéte lenne annak, amit már olyan jól ismertem.
Senki nem készített fel arra, hogy szeretni ennyire nehéz.
És tudom. El kellene engednem őt. Végleg.
Hatalmasat nyelek, el sem hiszem, hogy ez most velem történik meg. Próbálom visszatartani a könnyeimet.
Nem értem őt. Még ennyi idő sem tudok kiigazodni rajta.
Hogy mondhatja, hogy szeret azok után, ami történt? Akkor mivel magyarázza azt a sok szenvedést, amit okozott? Miért nem vallotta be előbb?
Miért, miért, miért?!
- Remélem nem bánod - jelenti ki, de úgy, amiből arra következtetek, hogy ha bánnám is, nem valószínű, hogy leszedné. Hiszen ő ilyen. Furcsállnám is, ha szabadkozni kezdene, vagy felajánlaná, hogy leszedi.
Még mindig érzem a tekintetét magamon, ahogyan folyamatosan méreget. Szeretné tudni mi lesz a következő lépésem, mit fogok ezután tenni.
Képtelen vagyok bármit is kinyögni az elején, túl sok érzelem kavarog bennem, és nem tudom melyik az uralkodó. Melyik fogja elnyomni a többit.
Sírni tudnék, mert azt mondta szeret. Most először. Meg akarom ölelni, és éreztetni vele, hogy én is őt.
De eközben szétfeszít a düh, amiért csak most történik ez meg. Amiért nem volt képes hamarabb meglépni ezt. Hogy hagyott őrlődni, hogy soha nem éreztette velem igazán, hogy fontos vagyok neki.
- Dehogy bánom - rázom meg gyorsan a fejemet némi habozás után. - De összezavar.
Elvégre beszélni jöttem vele ide, erre... erre olyan, mintha pusztán azzal, hogy meglátok egy képet magamról, minden elsimulna, és rendbe jönne. Ellenben ez nem lehet így, ennek nem szabadna így lennie. Ezzel csak késleltetni tudjuk a pillanatot, amit mindketten el akarunk kerülni.
Nem akarok beszélni vele arról, mi történt. Most nem. Attól tartok, ha megtesszük, már soha többé nem lesz ugyanolyan. Mi van, ha utána végleg vége? Ha nem úgy sül el, ahogyan szeretném?
Képes lennék megbirkózni azzal, hogy újra eltávolodunk?
- Mi zavar össze?
Komolyan, kutatóan és kíváncsian bámul.
Állom a tekintetét, bár nagyon sok erő kell hozzá, hogy ne hajtsam le a fejem. Muszáj a szemébe néznem, ahogy megkérdezem. Látnom kell, amikor válaszol.
- Szeretsz?
A hangom megremeg, a pulzusom felgyorsul, érzem, ahogyan a vér lüktet az ereimben.
- Igen. - Határozott válasz, egy csepp kétely vagy habozás nincs benne. Te jó ég. - Igen, Avril, túlságosan is szeretlek.
A gyomrom apróra zsugorodik össze, a mellkasom összeszorul a szívem dobogása kihagy egy ütemet. Szédülök, mégis magamra erőszakolom, hogy talpon maradjak, és ne essek össze. Ez most fontos.
- Mióta? - remeg meg az ajkam, nehezemre esik formázni a szavakat.
Nem tudom fel lehet-e felkészülni egy ilyenre, én biztosan nem vagyok rá képes. Meg sem mozdulok, miközben úgy érzem felrobbanok. Ezer dolgot mondanék, mégsem szólalok meg. Sírnék, de mosolyognék is. Teljesen kusza minden.
- Attól a pillanattól kezdve, hogy rájöttem, pontosan olyan vagy, mint Ő - mutat az anyukáját ábrázoló képre futólag, utána megint nekem szenteli minden figyelmét. - Olyan, aki képes tűzbe is menni azért, akit szeret. Aki szinte mindent elfelejt és megbocsát, mert annyira jó. Aki soha nem adja fel. Aki szembe mer szállni mindennel, hogy megkapja, amit szeretne. Egy olyan valaki, aki ugyanakkor rengetegszer elgyengül, és segítségre van szüksége. Aki veszélyes, mert bármikor feláldozná magát a másikért.
Elakad a szavam.
Fogalmam sem volt róla, hogy Chad így lát engem. Hogy minden vakmerő tettemet, heves veszekedésemet és szánalmas próbálkozásomat teljesen máshogyan értelmezi, mint ahogyan én gondoltam.
Az elején elhatároztam magamban, hogy nem fogok elgyengülni, és nem teszek semmi meggondolatlanságot, mielőtt elmondaná, akkor miért is hagyott magamra, és engedte, hogy elhiggyem; nem is szeret.
Azonban minden ilyen tervem kútba esik, amikor óvatosan a kezem után nyúl.
A szememet ellepik a könnyek, és nem akarom, hogy lássa. Közelebb lépek hozzá, kezemet a tarkójára csúsztatom, onnan fel a hajába. Ezzel egy időben pedig már pontosan izmos mellkasának simulva állok lábujjhegyre, hogy megcsókolhassam. Ujjaim a puha és vizes tincsei között járnak, ajkam szinte válaszért könyörögnék az övéinek.
- Ezt nem lehet - suttogja, amikor kicsit eltol magától. Szánk alig pár milliméterre van egymástól. - Nem, ameddig nem tudsz rólam mindent.
- Annyit már tudok, hogy szeretsz - simítok végig az arcán, serceg a borosta a tenyerem alatt. - És ez pont elég.
- Avril... - állítana le, de ekkor újból megcsókolom, szinte könyörögve ölelem át a nyakát.
- Kérlek, csak bizonyítsd be - folyik le a könny az arcomon, pedig már teljesen úgy éreztem, hogy megálljt tudok parancsolni neki. - Kérlek - ismétlem, elcsuklik a hangom.
És megteszi.
Izmos kezével közelebb húz magához, márha ez még lehetséges. Szorosan ölel, csókja éget. Tenyerét az arcomra simítja, érzem rajta, hogy mennyire küzd ellene, hogy ne tegye ezt. Ellenben nem tudja megakadályozni saját magát. Sőt, minél jobban le akar állni, annál jobban felhevül, és szenvedélyesebbé válik. Mintha csak érezné, hogy itt már nincs megállás.
Mert nincs is.
Puff. Puff. Puff. Puff. Puff. Puff. Puff. Puff.
Folyamatos püfölés.
A kezem az üres helyet tapogatja magam mellett. Nincs mellettem.
Bár még félálomban vagyok, hirtelen riadok fel. Mivel nem szeretném kísérteni a sorsot, hogy visszaalszom, inkább rögtön felülök. Beletúrok szőke hajamba, ami kócosan hullik vissza majd a vállamra. Zavarodottan nézek körül.
Hajnalodik.
Egy emeleti szobában fekszem. Iszonyú kicsi, egy szekrényen és egy ágyon kívül nincs benne semmi. A tetőablak bukóra van állítva, bejön rajta a friss levegő. Mivel el van sötétítve, nem látok ki, de a gyenge világosságból, ami beszűrődik, arra következtetek, hogy tényleg nem lehet több öt óránál.
Az ágy melletti komódon megtalálom az eredeti ruháimat, amik a tegnap este folyamán szépen megszáradtak, így újra viselhetem őket. Felkapom őket, majd magamra csavarom a pokrócot, ami eddig rajtam volt. Szorosan összefonva magam előtt lassan elbotorkálok a fürdőbe.
Most szinte rekordidő alatt elkészülök. Gyors zuhany, fogmosás az ott talált fogkefével, az arcom letisztítása, fésülködés, felöltözés. Semmi smink nincs rajtam, így legalábbis egy hullára hasonlítok, de jelen helyzetben nem érdekel.
A jó vastag zoknimat magamra húzva kilépek a fürdőszobából, jól esik újra a hidegebb helyiségbe áttérni, a párától szinte már megfulladtam.
A püfölés még mindig hallatszik.
Fogalmam sincs honnan jöhet a zaj, de azt nem nehéz kitalálni, hogy ki az okozója. Chad.
Nem volt mellettem reggel, egyedül hagyott.
Bármennyire is rosszul esik, valamennyire számítottam rá. Amikor megtettük, már akkor éreztem, hogy ezután nem fogok belecsöppenni egy hirtelen jött tündérmesébe. Rávettem, hogy ne akkor beszéljünk, kihasználtam a helyzetet. Viszont végig tudtam, hogy utána fájdalmas lesz visszaesni a valóságba.
Hiába szeret, valami még van itt, amiről nem tudok. Ami mindent megváltoztathat.
Kimegyek, egy széles folyosóra érek, ahonnan további három ajtó nyílik. Szemem fél pillanat alatt ráakad a lefelé vezető lépcsőre, amire most szükségem van. Ugyanis lentről jön fel a hang.
A következő pillanatban éktelen ordítás szeli ketté a viszonylagos csendet.
Megijedek, kettesével kezdem szedni a fokokat, el sem tudom képzelni, hogy mi ez az egész. Üvöltött, tisztán hallottam, hogy Chad üvöltött fel, mintha legalábbis kínoznák.
Sietek, látni akarom mi történt, csak arra tudok gondolni, hogy valami baja esett. Hogy nincs jól. Segíteni akarok.
Lerohanok a nappaliba, körülnézek, egy tizedmásodperc is elég, hogy felmérjem: nincs itt. Ráadásul mostanra minden újra néma, mintha az kiáltás nem is lett volna.
A falépcső folytatódik, egyenesen levezet mélygarázsba. Gyenge sárga fény szűrődik fel alulról. Görcsösen rámarkolok a korlátra, szinte lerohanok.
Tudnom kell mi ez .
Leérek.
A garázs tetejére fel van akasztva egy fehér bokszzsák, valószínűleg percekkel ezelőtt még püfölhették, mert ide-oda himbálózik. Itt már minden beton, ijesztően szürke. Szerszámok a földön, bokszkesztyűk felakasztva, kettő motor a falnak döntve, ócska festékes vödrök szétdobálva, mocskos rongy, kiégett izzó a plafonról lelógva, szemeteszsákok a bejárathoz támasztva.
Chad fekete ujjatlant visel, így látom, ahogyan izzadságban úszik az egész felső teste. Rátapad a felsője, kirajzolódik hatalmas válla. Arca grimaszba torzul a kíntól, öklét szorítja. Ajkába harap, szemeit összeszorítja, elfojtja a fájdalmat.
Puszta kézzel vert bele a zsákba, nem csoda, hogy ennyire szenved.
- Mi a francot csináltál?!
Hangom erőteljes és mégis félelemmel teli egyszerre. Bármennyire is szeretnék, képtelen vagyok közelebb menni hozzá, leszobroztam az utolsó lépcsőfoknál. Fél kezem még mindig kétségbeesetten fogja a korlátot.
Felém kapja a fejét, az öklét el nem engedve mered rám. Nem tudok olvasni a tekintetéből.
Nem hiszem, hogy mérges rám, inkább magára. De iszonyúan. Mert tegnap este nyilvánvalóan olyan történt, amit nem kalkulált bele. Azt akarta volna, hogy előbb beszéljünk, hogy megtudjam, mi az, ami szerinte annyira rossz, hogy szóba se akarnék vele állni többet.
- Menj el könyörögve kérlek - suttogja elfúló hangon. Azért beszél ennyire halkan, mert ez az egyetlen út, hogy visszatartsa valahogyan az idegességét.
- Nem megyek sehova - rázom meg a fejemet határozottan. - Többé már nem.
- Avril - veszi szaggatottan a levegőt, nehezen kontrollálja magát.
- Tudom, hogy nem volt fair tőlem, amit tettem tegnap, de nem értem, miért nem tudtál mellettem maradni - vallom be feszülten.
- Már mondtam - csattan fel hirtelen. - Nem lett volna szabad úgy megtennem ezt veled, hogy nem tudsz mindent! És ez nem fair!
- Akkor könyörgöm avass be, úgyis ezért vagyok itt! - emelem fel én is a hangomat, felhúz ezzel az idióta mártírkodással. - Mondd el, mi olyan szörnyű benned, és lépjünk tovább! Mert én biztos vagyok benne, hogy semmi se tudja megváltoztatni az érzéseimet irántad!
- Erre ne fogadj - rázza meg a fejét lemondóan. Egy ideig hallgat, tekintetét az öklére irányítja, óvatosan megdörzsöli. Aztán felnéz rám, egyenesen bele a szemembe. Attól a keserűségtől, amit ott látok, összeszorul a gyomrom. - Nyilván tudod, hogy szétvertem George-ot.
- Igen, viszont nem számít - rázom a fejemet. - Ez nem olyan nagy cucc.
- De számít - szorítja össze az állkapcsát, durván szűri a szavakat. - Pontosan tudta, hogy szeretlek. Tudta, hogy nem akarom, hogy így láss. Tudott mindenről, én meg ostobán megbíztam benne! Amikor megcsókoltad a bulin, megnyugtatott, hogy nincs köztetek semmi, csak féltékennyé akarsz tenni... - frusztráltan túr bele a hajába, nem tudja folytassa-e. Aztán mély levegőt vesz, és tovább beszél. - Szóval továbbra is beszéltem neki arról, hogy mennyire baszottul hiányzol, erre ő Maya születésnapján azt hazudta, hogy már régen tovább léptél, és nem érzel semmit! És tudod miért!? - kezeit hitetlenül tárja szét, arcán fanyar mosoly játszik.
Nem annyira ideges, mint várhatná tőle az ember, szinte már... A vesztesek nyugalmával mesél. És ez rémisztő.
- Nem lehet iga... - kezdenék bele, de egyszerűen befejezni se tudom.
A könnyeim már rég eláztatták az arcomat, alig állok a lábamon. Nem hiszem el, hogy egy röpke perc alatt minden felfordul körülöttem, minden abban hittem, mint egy kártyavár, egyszerűen összedől. Még fel sem dolgoztam azt, amit előbb mondott, és máris újabb és újabb információkat zúdított rám, amiket képtelen vagyok megemészteni.
Nem, nem és nem. Nem lehet, hogy ez az igazság.
Nem lehet, hogy ennyi minden történt, amiről fogalmam sem volt.
Elég, nem bírok többet.
- Mert még ő is tudja, hogy nem érdemellek meg...
Nincs időm átgondolni a dolgokat, mégis reflexből ellenkezni szeretnék. Chad megérdemel engem, nem számít George mit mond.
- Soha nem tetted fel magadnak a kérdést, hogy honnan ismertem Logan Rosst?
"- Pár évig Torontóban voltam, de maradni akarok - meséli, majd kapva kap az alkalmon, és ő is gyorsan leszólítja a pincért, ellenben ő whiskeyt kér. - Jártál már ott?
- Nem, de szeretnék. Egyébként miért voltál ott? - érdeklődök, mindig is vonzott a város, azonban még egyszer sem volt alkalmam oda utazni.
- Mert börtönben volt.
Hirtelen tűnik fel, alig veszem észre, hogy mellettem terem. Egy percre se néz rám, egyenesen Logan-re bámul, szinte képes lenne megölni."
Nincs erőm megkérdezni, úgyis tudom a választ: Igen, Chad is börtönben volt.
Szaggatottan veszem a levegőt, érzem, ahogyan a világ szép lassan felfordul velem.
- Majdnem halálra vertem az apámat.
"A hangok szép lassan belekúsznak a fülembe, az ismeretlen sorok egyszerre eljutnak a tudatomig, meghallom a dalt. Azt a dalt, ami nyilván többet jelent számukra, mint először képzelném. Már csak a mondanivalója is erről árulkodik. Too Bad a címe. Egy családról szól, amiben az apa nem volt a gyerekek mellett, miközben felnőttek. Egy szétszakított családról.
Mike és Chad egymásra pillant, kissé fájdalmasan. Elismerő pillantás, keserű mosoly, elveszett arcok. És akkor leesik... Az ő apjukról szól."
Nem találom a szavakat, elszorul a torkom. Csak bámulok rá, próbálom felfogni a szavai jelentését.
- Nem álltam le, majdnem halálra vertem, és nem bánom. Ha tehetném, meg is ölném.
- Chad - nyögöm ki nagy nehezen, megrémiszt az az eltökéltség, az... az, hogy tényleg megtenné. Képes lenne megölni egy embert. A saját apját.
- Nem engedhetem meg, hogy mellettem legyél, mert neked egy olyan valakire van szükséged, aki... aki jó ember. Én nem vagyok az.
"- Nem, nem egyszerű, tudod, mennyi minden van, ami ellenünk szól? - látom rajta, hogy próbál nyugodt lenni, azonban már nem bírja sokáig türtőztetni magát. Hangosan beszél, ami lassan már egyenlő a kiáltozással. Szóval megint itt tartunk, - És nem is akarlak belerángatni a világomba!
- Miért nem? - tárom szét a kezeimet kétségbeesetten, közel állok hozzá, hogy elsírjam magamat. - Mi az, amit ennyire féltesz előlem? Miért nem vagy képes végre segíteni megérteni ezt az egészet? Én...
- Avril, én téged féltelek, érted? - vág a szavamba, nem tudom eldönteni, hogy inkább feszült vagy mérges. Talán mindkettő. - Féltelek, mert egész biztosan meg foglak bántani és te nem ezt érdemled, hanem egy sokkal jobbat! Aki nem lehetek én!"
Lehet egyáltalán szeretni valakit, akiben ennyi gyűlölet van? Aki képes lenne megölni egy embert? Aki lehet, hogy tényleg rossz?
Hogyan lehetséges, hogy egyik pillanatról a másikra minden megváltozik? Mintha az egész világ kicserélődne, pontosan az ellentéte lenne annak, amit már olyan jól ismertem.
Senki nem készített fel arra, hogy szeretni ennyire nehéz.
És tudom. El kellene engednem őt. Végleg.
Drága Azy!
VálaszTörlésAmint megláttam, hogy van új rész, egyből olvasni kezdtem. Mint Avril, én is meglepődtem, hogy Chad kitett róla egy képet, és plusz még be is vallotta, hogy szereti. Meg ami utána történt, azon mégjobban.
Itt a végén olyan jó volt, hogy a vissza emlékezésekkel tetted kerekké a történetet! Nem hittem volna, hogy Chadnek ilyen múltja van.
De mindez miatt így megváltoztat mindent Avrilben? Hogy végleg elakarja felejteni Chadet?
Egyszerűen nem tudom elképzelni a folytatást! Kérlek gyorsan hozd az epilógust, mert így nagyon kíváncsi lettem!
Nagyon várom, bár tudom, hogy az lesz az utolsó! :') ♥
Drága Adrienn!
TörlésÖrülök neki, hogy meglepődtél rajta, bevallom, én sem terveztem, csupán így alakult, úgyhogy féltem is, hogy mti fogtok majd így az egészhez szólni. De nagyon jól esik olvasni, hogy elfogadhatóra sikerült, ez tényleg rengeteget jelent számomra.
Igen, én úgy terveztem, hogy Avril-nek itt jön el az a pont, amikor tényleg megkérdőjelezi, hogy volt-e értelme annak az egésznek, ami kettejük között zajlott. :)
Még egyszer rettenetesen hálás vagyok, amiért írtál, és sietek vele, ígérem! <3333333
Sok-sok puszi, Azy
UI: Én sem hiszem el, hogy onnantól már nincs tovább. :(
Drága, drága Azy!
VálaszTörlésA végét egy picit megkönnyeztem, remélem azért az utószóba beleírsz egy kis happy endet. Az ő történetüknek nem szabad így végződnie. Hiszen összeházasodnak... Ahj...
Gyönyörűen összehoztad ezt a részt, minden sorát imádtam. Nem tudok mit írni. De nagyon-nagyon-nagyon várom a következő részt, bár egy kicsit elszomorít, hogy nincs tovább.
És sajnálom, hogy csak a végefelé tudam "bekapcsolódni".
Bronwyn B.
Drága Bronwyn!
TörlésJaj, tényleg? Hű, ezt nem gondoltam volna, mármint, hogy valakiből tényleg ilyesmi érzéseket tudok majd kiváltani, ezt iszonyú furcsa, és persze közben jó is olvasni, köszönöm. Ahogyan azt is, hogy nagyon város az epilógust, annak ellenére, hogy nem lesz továb... És ne sajnáld, nekem az számít, hogy egyáltalán elolvastad a feltett részeket, és írtál, amikor tudtál! Rengeteget jelentenek az ilyenek!:') <3333333
Puszi, Azy
Drága Azy-m!
VálaszTörlésA múlt héten vettem észre azt, hogy csupán 2 (mostmar egy) rész van ebből a blogból. Nem akartam elhinni, hiszen tudom, hogy azt írtad; hamarosan vége, azonban nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar. Mert imádom ezt a történetedet is (talán a legjobban) és nem szeretném, hogy vége legyen, hogy ne olvashassunk többet ebből a történetből. Szóval én is, úgy mint Avril, elengedem őket, végleg.
Hogy ne csak jártassam a szám, a részről is pötyögnék neked. Szóval: Hogy, mi?! Mikor már azt hittem, hogy minden rendben lesz, és talán probléma mentesen siklunk tovább az Epilógushoz, erre meg...? Bár sosem gondoltam, hogy happy end lesz, de azért reménykedtem.
És Chad... Hű... Tudod, ez volt az utolsó amire számítottam volna. Ez, ledöbbentett. Mármint, teljesen jó értelemben. Nem is tudom, hogy hogyan tudod így szabadjára engedni a fantáziád. Oh, és egyébként, mikor az e-mail jelzett, hogy új rész van fönt, majd kiugrottam a bőrömből, hiszen egész héten, sőt a múlt rész óta vártam az új fejezetet. Frissítgettem a bloggert... :D
Csodálatos vagy Azy, és hidd el, nekem ez a történet a szívemhez nőtt, egész végig itt voltam!
Hatalmas ölelés, Bo<333
Drága Bo-m!
TörlésAz a legrosszabb, hogy bár én tudtam, mennyi rész van hátra, sose éreztem még annyira a végét, mint most, amikor már csak az epilógus van hátra. És szerintem igazából, ameddig nem jön el úgy az első vasárnap, hogy nincsen rész, nem is fogok rádöbbeni, hogy mit jelentett írni ezt a blogot... :(
Nem szeretnék elárulni semmit a végével kapcsoltban, nagyon-nagyon reménykedek benne, hogy akármi lesz is, azért tetszeni fog. Ah, email jelez, amikor rész érkezik? Oh, te jó ég, ezt el sem hiszem! Eszmélelten aranyos vagy, de komolyan, el sem hiszem, hogy ilyen megtörténet, és hogy olvasol! Köszönök neked mindent, az összes kedves szót, hogy ennyire várod a folytatást és hasonlók. Mindent! <33333333333
Millió puszi & hatalmas ölelés, Azy
Drága drága Azym!
VálaszTörlésSzóval itt a vége.
Nem is tudom mit kellene vagy illene ilyenkor mondanom. Még tegnap este 1 óra fele elolvastam a részt, de nem volt erőm írni. Túlságosan fájt volna az "elbúcsúzás". Próbállak megfejteni, hogy miért is tetted ezt, hogy miért alakítottad így a dolgokat. De nem megy. Tudom, hogy okkal tetted és csak reménykedni tudok benne, hogy az epilógus valami jóval fog végződni.
Örülök, hogy végre bevallották egymásnak mennyire szeretik egymást. Örülök, hogy együtt töltötték az estét. De annak nem örülök, hogy ez a börtönös dolog kiderült. Már akkor amikor a verekedés volt, sejtettem, hogy nem véletlenül mondta Chad, nagyon is jól ismeri a pasit. De eszembe se jutott volna, hogy ezért mondta. Nem ítélem el, egy szemernyit sem változott emiatt a szememben. De mégis olyan furcsa érzés van most bennem emiatt.
Viszont mikor olvastam azt a részt, ahol leírtad pontosan hogy is néz ki a ház.. na igen ott egy nagyot nevettem. Nem fogod elhinni, de pontosan ilyennek képzeltem el. Egy csöndes, eldugott faháznak.
Komolyan mondom nem találom a megfelelő szavakat. Csak írok és írok és közben még el sem jutottam, oda ami igazán lényeges.
Miután elolvastam a részt elmentem aludni, de bármennyire is próbálkoztam vele nem tudtam. Forgolódtam az ágyban és végig azon kattogott az agyam, hogy most már nem lesz több rész. Nem lesz miért felnéznem minden egyes nap. Annyira.. hihetetlen. Óriási ürességet érzek most emiatt, olyan mintha valami hiányozna belőlem.
Aztán ahogy gondolkoztam, eszembe jutott az is, hogy hogyan találtam Rád, az oldalra. Szívem mélyéből kívánom, bárcsak visszapörgethetném az időt arra a pillanatra. Legszívesebben újra kezdeném az egészet, csak azért, hogy újra átélhessem azokat a pillanatokat, azokat a nevetéseket és könnyezéseket, amelyeket a történeted, a te tehetséged előcsalt belőlem.
Meséltem már, hogy miért olyan fontos számomra ez az együttes. Nagyon sok emlék fűz hozzájuk és nagyon sok minden jut eszembe miattuk. És azt hiszem a te történetednek köszönhetően van még egy okom, hogy soha ne felejtsem el őket! Azzal, hogy megismertelek Téged... nem is tudom mit mondjak. Egy csodát kaptam! Szebbé varázsoltad az életem, valami olyasmit hoztál, amit még én magam sem tudok megfogalmazni. Talán, ha pontosan akarnám kifejezni magam, azt mondanám a Te oldaladon és a te történetednek köszönhetően hazataláltam. Tudom furcsán hangzik.. de akkor is így érzem!♥
Milliószor megköszöntem már, most is meg kell köszönnöm Neked, hogy megírtad ezt a történetet! Köszönöm, hogy a részese lehettem, köszönöm, hogy előhoztad belőlem azokat a rég elnyomott emlékeket, hogy megsirattál, megnevettettél! Mindent köszönök!
És bár már alig látok a könnyektől, még mindig folytatom..
TörlésMár több, mint 10 éve imádom a Nickelback-et, de mégis ezalatt az idő alatt soha nem gondoltam volna, hogy valaki ennyire megindít! Kihoztál belőlem olyan dolgokat, amiket rég elfelejtettem már. Rengeteg mindent eszembe juttattál és nagyon hálás vagyok, hogy Neked köszönhetően újra átélhettem őket! Tudom most csak beszélek és beszélek.. semmi értelme nincs annak amit írok.. de egyszerűen nem tudom megállni, hogy ne szóljak.
Tudod.. vannak olyan emberek akik csak úgy tudnak elaludni, ha gyógyszert vesznek be. Van, aki csak úgy tud, ha beszél valakivel. Én úgy tudtam elaludni, kizárólag csak akkor, ha Téged olvastalak! Beteges vagy nem, az írásaidnak köszönhetően melegség járta át a szívem és emiatt megnyugodtam és mosollyal az arcomon aludtam el. Tudod, hogy miért mondom ezt, mivel még korábban meséltem neked a betegségemről. Azóta, hogy megtaláltalak és elkezdtem olvasni a történetet szinte már szenvedélybetegként faltam a szavaidat. Esküszöm olyan volt minden egyes rész számomra, mint egy drog. Mindig véget értek a részek de én akkor is többet és többet akartam.
Ez az az érzés ami annyira rettenetesen fog hiányozni! Nem tudom mi lesz ezután. Nem tudom, hogy valaha is átélhetek még ilyen pillanatokat. De ha nem is, én akkor is egy életre hálás leszek Neked azért, hogy megalkottad ezt a csodát! Ha nem egy egyszerű lány lennél, hanem egy híres író akkor már réges-rég a polcomon díszelegnének a könyveid! Remélem egyszer a kezemben tarthatom majd a könyved! Mert van hozzá tehetséged az nem is kérdés.
Ne hagyd abba soha az írást! Ne hagyd, hogy elvesszen belőled ez a csoda! Csináld amíg lehet és amíg tudod, és legyen bármennyi új blogod, legyen bármennyi új történeted, én Mindig itt leszek veled! Követni foglak és nem hagyom, hogy ezután csak úgy eltűnj a semmiben!
Azt hiszem lassan abba kellene hagynom mert már tényleg nincs értelme ennyit írnom. Ne haragudj, ha sokat süketeltem, remélem elnézed nekem. De amit írtam az mind úgy van! :)
Soha, de soha nem fogom elfelejteni ezt a történetet! Kívánom, hogy még nagyon sokáig blogolj és rengeteg olvasód legyen, mert megérdemled! Egy csodálatos lány vagy, akit soha nem fogok tudni elfelejteni! :)♥♥♥♥♥♥
Nagyon sokszor ölel és puszil, Alicia egy olvasó, aki örökre felnéz Rád! :)♥♥
Úristen, drága, egyetlen, édes Aliciám!
TörlésOké, kezdjük ott, hogy most én sírok. Egyszerűen nem hiszem el, és tényleg nem tudom felfogni, hogy van valaki, aki ennyire... önzetlen, kedves, és aki tényleg ennyire szerette olvasni. Fú, tényleg nehezen találom a szavakat, és próbálom összeszedni magamat, pedig egyáltalán nem könnyű, mert olyan szinten meghatódtam, hogy kifejezni is képtelen vagyok. Amit értem tettél az elmúlt időben, az tényleg hihetetlen. Mindig írtál, mindig bíztattál, és ezen kívül még olyan dolgokat is elmondtál magadról, amik nagyon sokat jelentenek, hogy tudhatom őket, hogy megosztottad őket velem. Ilyen az, hogy milyen a betegséged, hogy hogyan kötődsz a Nickelback-hez, mit érzel, amikor rájuk gondolsz. Vagyis a Te történetednek úgymond egy darabját elmeséled, és ez rengeteget jelent számomra! Már eleve ezért tartozom köszönettel, és akkor még nem is említettem azt, hogy folyamatosan dicsérsz. Komolyan nem érdemlem meg, nagyon-nagyon túlzol velem kapcsolatban, és ez annyira jól esik! Köszönöm, köszönöm, és még ezerszer köszönöm. Mert amikor néha például arra gondolok, hogy lassan abba kéne hagyni a bloglást, akkor az olyan Olvasók szavai, biztatásai jutnak az eszembe, mint Te! Úgyhogy köszönöm! Tényleg az összes jó kívánságot, az összes kommentedet, az összes megosztott történetedet, az összes bátorításodat, az összes mesédet, tényleg mindent! Nem is tudok már mást mondani: Imádlak! <33333333333333333333333
Rengeteg puszi, Azy
UI: Sajnálom, ha nem sikerült valami értelmesre, de ennél szebb kommentet, még sosem írtál nekem! :') <3
Drága Azy!
VálaszTörlésFogalmam sincs, melyek azok a szavak, amik leirják, amt a rész kiváltott belőlem. Imádom a történetet, de erre nem számitottam. Mármint arra, hogy Chad még most sem lesz hajlandó maga mellett tartani Avrilt. Kissé már bosszantó, hosz Av mindent elkövetett, hogy bizonyitsa, szereti és mellette akar lenni.
Az első szivstopot akkor kaptam, amikor Chad végre bevallotta, szereti Avrilt. Az viszont bosszantó, hogy Av rögtön ráveti magát, hiszen azért kereste meg, hogy megbeszéljék a dolgaikat és, amikor Chad végre hajlandó beszélni, belé folytja a szót. Ezzel nagy hülyeséget követett el. Azt érte el, hogy Chad még inkább visszahúzódik, és eltaszitja magától.
Őszintén remánykedem benne, hogy az Epilógus boldog befejezést hoz.Mindketten megérdemlik már.
Remélem, hogy Chad végre észhez tér, mert ha nem mindkettejük életét megkeseriti.
Most jönne az a duma, hogy mennyire várom a folytatást, de nem tudom, hogy ez igy van-e. Nem szeretném, hogy vége legyen. Annyira megszerettem... Habár kétségtelenül kiváncsi vagyok a végkifejletre.
Legyen szép heted!
Ölel, Jule B.
Drága Jule!
TörlésHú, számíthattam volna rá, hogy talán egy kicsit túl... váratlanra(?) sikerült a rész. Bocsánat, hogy bosszantóra sikerült ez az egész, és nem így gondoltad el. Igen, Avril (is) hülyeséget követett el, Chad pedig még mindig olyan, amilyen. De sajnos nekem ez is hozzájuk tartozik, úgyhogy most ez így alakult, de azért nagyon reménykedem benne, hogy bármi is legyen az epilógusban, az azért tetszeni fog, tényleg rengeteget jelentene. :')
Én sem szeretném, hogy vége legyen, úgy megszoktam már... :(
Köszönöm, amiért most sem hagytál cserben, hogy még most is írsz nekem, hogy elmondod a véleményedet! Nagyon számít, hogy mit gondolsz, hogy szereted a történetet, te jó ég, az utóbbi annyira hihetetlen. Hálás vagyok, legyen szép heted neked is! <33333333333
Sok puszi, Azy
Kedves Azy!
VálaszTörlésHű, na erre aztán tényleg nem számítottam. Nagyon tetszett a rész végén, ahogy Avril felidézte a régi emlékeket, amikre akkor még nem tudta a választ. Most minden a helyére került, legalábbis a fejében. Nem gondoltam volna, hogy ez lesz a történet vége, reménykedtem benne, hogy minden jóra fordul majd - de így talán jobb is, mert az élet nem csak a jó dolgokból áll. Kíváncsi vagyok, hogy fognak Avril érzései változni az epilógusban, hogy túl fog-e tudni lépni Chaden és mindketten megtalálják-e majd az igaz szerelmüket, vagy örökké egymást fogják-e szeretni.
Imádtam a történeted, az epilógushoz részletesebben írok majd! :)
Puszi, Devie
Kedves Devie!
TörlésÖrülök, hogy ezzel a résszel sikerült meglepnem Téged, és attól függetlenül, hogy nem erre számítottál, elnyerte a tetszésed. Hű, arról, hogy mi lesz az epilógusban inkább nem szeretnék beszélni, remélem, hogy a végétől függetlenül tetszeni fog majd, ez rengeteget jelentene nekem. Én pedig Téged imádlak, és nagyon-nagyon megköszönöm már azt is, ha oda írsz, hát még ha részletesen, te jó ég! Köszönöm, amiért most is hagytál nyomot magad után, felemelő tudni, hogy mit gondolsz! <3333333
Puszi, Azy
Drága, egyetlen és utánozhatatlan Azy-m ♥!
VálaszTörlésHúh, még most sem tértem magamhoz :3 Enyhe sokkot kaptam... Ez van, hogy egy hibátlan történet végére érek :3 Elakad a szavam és csak a hüppögés marad :3 Fantasztikus fejezet volt, egyszerűen imádtam ♥! Chad-t az égig magasztalnám, ha nem taszítaná el magától Avril-t... Mégis örülök, hogy bevallotta az érzéseit a lánynak :D Addig arra a pillanatra azt mondhattam: aranyos :) Ami viszont utána jött... Számomra szívszaggató volt és fájdalmas ://
Tűkön ülve várom az Epilógust ♥! További jó éjt és hetet kívánok ♥!
Love Ya,
Mace
Drága, pótolhatatlan és édes Macym!
TörlésHuh, ha akkor most jól értelmezem, akkor azért nem térsz magadoz, mert azért tetszett, amitől pedig én térek magamhoz, haha! Tudom, hogy már nagyon sokszor mondtam, de nem bírom ki, hogy megint el ne ismételjem, hogy mennyire sokat jelent számomra az, hogy az elejétől kezdve itt vagy, és minden rész alá írsz... csodálatos vagy komolyan! Köszönöm neked a sok-sok-sok, és még annál is több támogatást! Köszönök mindent! <33333333
Sok puszi, Azy
Egyetlen Azy-m!
VálaszTörlésTovábbra sem tudok más írni, mint, hogy megunhatatlan, egyszerűen csodálatos, és részről-részre izgalmasabb! Imádom az írási stílust, amit megszemélyesítesz. :)
Valamint szeretnék bocsánatot kérni, hogy keveset írtam neked. :c Igyekszem ezt bepótolni, már ha lehetséges ez alatt az egy epilógus alatt. xD
Ölel és sok szerencsét kíván: Green
Drága, egyetlen Greenem!
TörlésAhw, komolyan? Te jó ég, fantasztikus, hogy ezt írod, el sem hiszem! Köszönöm szépen! És ne aggódj amiatt, hogy nem kommenteltél, már eleve az is sokat jelent, hogy olvasál. Ha pedig az epilógus alá írsz.... az tényleg borzalmasan jól esne. Ettől függetlenül már ezért is az vagyok, még egyszer köszönöm! <3333
Puszi, Azy
Drága Azy!
VálaszTörlésMikor megláttam, hogy tettél fel részt hihetetlenül boldog voltam, de a bökkenő csupán csak annyi volt, hogy semmi ambíciom nem volt megjegyzést írni neked. De most itt van.
Mit ne mondjak egy ügyes csavarral keresztbe húztad a számításaim, ezzel elérve, hogy elbőgjem magam. Én teljesen azt hittem, hogy ebben a részben szuper lesz minden; boldogság. Egy ideig az is volt, de utána káosz! Kiderül, hogy Chad majdnem agyonverte az apját és nem is bánja - a szám is tátva maradt - és arra hivatkozik, hogy Avril jobbat érdemel. De... de mikor a végére értem eltört a mécses. Av ne engedd el! Nee! Ez nekem is fájt nem, hogy neki. Nagyjából ennyi mindent tudok most összeszedni. Szomorúan, de annál izgatottabban várom a következő részt, hogy kiderüljön mi lesz velük. *-*
Bocsi az esetleges elütésért, hibáért, a kommentár hosszáért és ha nem is igazán érteted amit írtam.
Puszi, Imádlak <333
Drága Bells!
TörlésÉn pedig mindig akkor vagyok hihetetlenül boldog, ha elolvasod a részt és még írsz is! Ez nem hiszem, hogy bökkenő, nekem is sokszor van, hogy semmi kedvem. :)
Elbőgted magad? Jaj, édes! Hú, nagyon-nagyon sokat jelent, hogy ez történt, oké, tudom, hogy ez így mennyire hülyén hangzik, de tényleg. Mert akkor legalább valamilyen érzést sikerült kiváltanom belőled, ami rengeteg jelent! Úgyhogy nagyon köszönöm, hogy most ez megosztottad velem, mert kimondhatatlanul jól esik!
Eszméletlen aranyos Tőled, hogy már nem tudom hányadjára írsz nekem! <33333333
Puszi, Azy
Drágaságos Azy!♥
VálaszTörlésAhogy ígértem itt is lennék. Bőven kifejtem a véleményem, hisz az előző fejezetről is lecsúsztam. Elmondani sem tudom milyen szomorú vagyok, hogy a történet lassan a végéhez közeledik - mi az, hogy lassan? már itt lóg a fejünk felett - hisz így akarva-akaratalnul eszembe jut, hogy mi lesz ezután? Mi a frászt fogok én olvasni? Persze ez túlzottan önző, de valahogy mégsem tudom kiverni a fejemből. Másik oldalról pedig hihetetlenül örülök, örülök, hisz tudom milyen nehéz végigírni egy történetet, és ez annyira a szívemhez nőtt, hogy olyan empátiát érzek magamban, ami engem is meglep.
A fejezetre visszatérve- az a lényeg - hihetetlen volt. Azt hittem ezt még nem lehet tovább csavarni, hogy már nincs semmi, amivel meg tudnál lepni minket erre tessék. Itt van! Az én állam pedig a padlón. Titokban reménykedtem benne, hogy most lesz az a nagy egymás nyakába borulás, bár Av és Chad kapcsolatát ismerve elég hihetetlennek tűnt volna. Nem is tudok mit mondani arra, hogy Mr. Kroeger mit tett, fogalmam sincs egy ilyen helyzet miképp lehet kezelni, hogy mi lesz velük, és hogy esetleg Chad ismét azt a lehetőséget választja, hogy eltaszítja magától a mi főhősnőnket.
Fogalmam sincs mi lesz a következőkben, de még -itt - utoljára kimondhatatlanul várom.
Puszi Cassy
Drágaságos Cassym!
TörlésElőször is igen, és nagyon köszönöm, amiért tényleg írtál! Nem, szerintem nem önzőség, sőt! Nekem nagyon jó érzés olvasni, hogy ilyenekre gondolsz, hiszen ez az jelenti számomra, hogy jelentett a blog számodra valamit, és talán hiányozni fog. És ha tényleg így van, akkor én vagyok a legboldogabb, de tényleg! Szóval köszönöm!
Annak is nagyon örülök, hogy hihetetlennek találtad volna a gyors boldog véget, és úgy gondolod ez a befejezés is rájuk vall. Remélem nem fogok csalódást okozni a folytatással! Köszönöm, hogy itt vagy! <33333333333
Puszi, Azy
Drága Azym!
VálaszTörlésNagyon nehézségeket okoz, hogy megtaláljam a megfelelő szavakat, amik letudják írni az érzelmeimet. Nagy hatást gyakorolt rám ez a rész is, bár ez nem meglepő egy ilyen fantasztikus írótól, mint amilyen TE vagy! Ötletem sincs, hogy Avril hogyan fogja feldolgozni a hallottakat, de csak remélni tudom, hogy megtalálják a módját annak, hogy együtt lehessenek, ilyen szörnyűség ellenére is. Az egyik szemem sír míg a másik izgalommal várja azt, hogy megtudjam mi lesz ennek a csodálatos történetnek a vége!
Őszinte leszek hozzád, nekem ez volt a kedvencem az eddigi történeteid közül. Nehéz ezt kimondani, mert az Angyal az éjben c blogban két kedvenc személyem volt a főszereplő, de valahogy ez mégis közelebb áll hozzám annál. Az érzelmek amik részről részben végig mentek a szereplőkben ugyanolyanok, mint amiket én is átéltem! Ezért hatalmas köszönet jár. Mert úgy, hogy fogalmad sem volt róla leírtad nyíltan azt, amit én nem mertem kimondani! Köszönök mindent! Már nagy izgalommal várom az epilógust és remélem majd elkezdesz egy újabb történetet, ami szintén kedvencemmé válhat!
Millió puszi és ölelés, Alexis (Jordi)
Drága Jordim!
TörlésHa nem haragszol akkor én maradok ennél a nevednél, hiszen már annyira megszoktam. Hűha, nem is tudom mit mondjak, komolyan elhalmozol itt olyan bókokkal, amiket azt hiszem meg sem érdemlek. Komolyan! A kedvenced? Te jó ég, ezt el sem hiszem! Rengeteget, sőt, még annál is többet jelent számomra, hogy most ezt mondod, valami elképesztő. Köszönöm, köszönöm! És hidd el, én vagyok a legboldogabb, ha tényleg sikerül együtt érezned Avril-el, illetve a történet közel áll hozzád. Még most tudom felfogni, hogy milyen szépeket írsz! Hálás vagyok, de nagyon! Imádlak! <333333333333
Millió puszi és ölelés, Azy
Drága, egyetlen, édes és tehetséges Azym!
VálaszTörlésEz lett a legcsodálatosabb utolsó fejezet, amit valaha olvastam, pedig mostanában annyi blog a végére ér azok közül, amiket olvasok. Fura látni az új designt, ami nem mellesleg gyönyörű, és azt a befejezett feliratot a fejlécet, miközben még nem is olvastam az Epilógust. Ígérem sietek, hogy hamar elérjek oda is, hiszen hamarabb szeretném olvasni, mint te a miénket. Bibibi :)
Nos, akkor visszatérve a fejezethez. Sosem gondoltam volna, hogy képes voltam figyelmen kívül hagyni egy ennyire fontos apróságot, ami végül létfontosságúvá vált. A zenét, amit énekelt. Hiszen rájöttem arra, hogy George annyira kedvelte Avrilt, hogy hazudott neki, arra is rájöttem, hogy Chadnek nem kéne ismerni a börtöntölteléket, mert egy igazán jó ember nem ismer ilyeneket. Na de az apja... gondolom annak is megvan az oka, hogy miért akarta megölni és valójában, ha belegondolunk mindebbe, annyira már nem is megbocsáthatatlan a bűne. Verte az anyját, nemigaz? Hiszen amikor az anyukájáról mesélt - nem mellesleg szerintem tökéletesen körülírta Avrilt -, látszott rajta s a képen is, hogy bántották. Szerette a férfit, aki fájdalmat okozott neki. Hmm, nagyon szép és kerek lett tőle a történet, Mosolyogtam, amikor kiderült, hogy mennyire fontos volt neki - s ez a jelenben is megállja a helyét - a lány. A kép a házban, ahogy bevallotta az érzéseit, ahogy megpróbálta megvédeni nem csak a világtól, az esőtől, de önmagától is... imádom!
Nagyon tehetséges vagy, ezt sose feledd, nagyon szeretlek ám <3
Millio puszi Xx
Drága, pótolhatatlan, kedves és imádni való szerecsendiom!
TörlésBorzasztóan örülök neki, hogy ezt mondod, el sem hiszem, hogy tényleg így gondolod! A designnal kapcsolatban pedig ezt most én csináltam, úgyhogy kicsit tartok tőle, hogy milyen lett, de megkönnyebbülök, ha Neked tetszik, mert ez sokat jelent. :')
Annyira szeretem olvasni, hogy mit gondolsz, hogy hogyan jössz rá a dolgokra, ez olyan fantasztikus, de komolyan! Na, visszakanyarodva a dolgokhoz, nem szerettem volna teljesen egyértelművé tenni, hogy mi történt, hiszen szerintem elég az is, hogy az apja nem volt jó ember, el is hagyta őket, így megérdemelte azt, amit kapott. Ettől függetlenül örülök, hogy Te valamennyire érzékelted a dolgot! :')
Szeretem, hogy mindenre figyelsz, hogy minden fejezet alá írsz, szeretlek Téged, és hálás vagyok, amiért mindig itt vagy! <3333333333333
Millió puszi, Azy