5. fejezet - Megőrülök

Drága Olvasóim!

Nagyon sajnálom, amiért csak most jutott időm erre a részre, próbáltam hamarabb, de nem ment. Remélem azért nem haragszotok, és még így is lesz kedvetek olvasni a blogot!
Rettenetesen köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket, komolyan hihetetlen édesek vagytok mind, nem fogom elfelejteni, hogy most is mellettem álltok, köszönöm, köszönöm, ez többet jelent, mint képzelitek!

Millió puszi, Azy
________________________________________________________________

július 29. 0:12

A szívem a torkomban dobog, ajkamat már véresre haraptam, csak várok. Várok egy olyan válaszra, ami képes lenne megváltoztatni az életemet. Várok egy olyan válaszra, ami segítene megtalálni a helyemet a világban. A zene az életemben kulcsfontosságú, el sem tudom képzelni nélküle az életem. 

Ryan arca elkomolyul, úgy vizslat, mintha nem értené a dolgot, utána hihetetlenül elröhögi magát.

- Avril, kérlek - dörzsöli meg a homlokát, nyom egy puszit az arcomra, kikerül. - Megyek aludni - indul el fel az emeleten, de megállítom.

- Nem viccelek - fonom össze karjaimat a mellkasom előtt. - Komolyan veletek akarok menni, látni akarom, milyen is ez - magyarázom. - Segíthetnél, hogy beleszokjak.

Bármennyire is erősnek akarok mutatkozni, belül majd megöl az idegesség. Oké, nem pont így képzeltem a dolgot, azt reméltem, sokkal meggyőzőbb leszek, és Ryan is könnyebben adja be a derekát.

- Mégis mibe akarsz beleszokni? - fordul vissza, széttárja  a kezeit, furcsállóan vonja össze a szemöldökét.

- Ryan, a fenébe is már, a zenével akarok foglalkozni - csattanok fel kicsit erősebb hangerővel, mint illene. Gyorsan állítok magamon, kérlelően pillantok rá. - Ez az álmom.

Nem szól semmit, csendesen méreget. 

- A turnéra semmiképpen nem kísérhetsz el - közli végül némi habozás után. 

A szívem szinte kettéhasad, millió darabra hullik, egyenesen a padlóra. Leállhatnék összeszedegetni, de semmi értelme, mert tudom, itt még nincs vége. Fog még jobban fájni, az álmom is vele együtt a porban végzi.

- Miért nem? - kérdezem halkan, szinte már esedezve. 

- Mert nem lehet, nem neked való - röhögi el magát kínosan Ryan, nehezére esik ilyenekről beszélnie velem. Nem akar bántani, de azt szeretné, ha visszaszállnék a földre. - És ha holnap Judy idejön ő is ezt fogja mondani! 

- Nem fog idejönni - motyogom bosszúsan, eléggé halkan, de pont eléggé hangosan ahhoz, hogy Ryan meghallja.

- Parancsolsz? - vonja fel a szemöldökét, de mikor csak lesütöm a szememet, kezd rájönni. Mély levegőt vesz, lassan kifújja, minden erejével azon van, hogy megőrizze a hidegvérét. - Tudja, hogy itt vagy?

- Igen - bólintok. - Meg azt is, hogy itt akarok maradni...

- És elengedett? - lépked le a lépcsőn, én pedig kicsit hátrálok. Akármennyire is jófej nagybácsi az nem jelenti azt, hogy nem ordít jól le, ha szükséges. 

Nem válaszolok, félve birizgálom a bőrkarkötőimet. Valahogyan érzem, hogy a vulkán most fog kitörni, így még a nyakamat is kissé behúzom. A hallgatásom mindent elárul, végem van.

- Avril Ramona Lavigne, te elmertél szökni otthonról? - üvölt teljes torokból, arca kivörösödött, nem bírja felfogni, amit tettem. - Te jó ég, mégis mit gondolsz magadról? - kap a fejéhez, csalódottan rázza a fejét. - Tényleg úgy viselkedsz, mint egy tizennyolc éves, mégis hogy képzelted el, hogy velünk gyere? 

Tudom, hogy rosszat tettem, tudom, hogy nem így kellett volna. De azt is tudom, hogy ezt akarom, méghozzá mindennél jobban. 

- Értsd meg... - kezdenék bele, de Ryan nem hallgat meg. 

- Elegem van! - kiált rám. - Holnap hazamész, nincs vita - zárja le, sarkon fordul, dühödt léptekkel megy fel az emeletre.

Nekem is elegem van! Elegem van, amiért mindenki tudja hol a helye, csak én nem. Elegem van, hogy senkit se érdekel igazán, mit szeretnék. Elegem van, mert egyedül érzem magamat, senki sem támogat. Azt mondják hagyjam abba, adjam fel, de mégis hogyan lennék rá képes, mikor ez az egyetlen dolog, amit szeretek csinálni? 

A tehetetlenség dühének könnyei folynak végig az arcomon, elönt a méreg. Nem hallgat meg, nem figyel, nem érdekli. Persze, csak meg akar tőlem szabadulni, nem bír velem, ezért elküld. Rohadjon meg!

Ideges vagyok és igazságtalan. Tisztában vagyok vele, hogy Ryan-nek igaza van, de jól esik rajta kitölteni mindent, mikor tulajdonképpen az egész világra mérges vagyok. Mert az élet is igazságtalan.

Felkapom a bakancsomat és a kabátomat, meggondolás nélkül tépem fel az ajtót, hogy majd jól bevágjam magam után. Ha nem akar látni, ám legyen. Nem fog.

Csak rohanok, fogalmam sincs hova, pusztán jól esik. Mélyen azt remélem, hogy kifuthatok a világból, mert senkit se akarok látni. Nem akarom senki kiosztását, okoskodását, véleményét. Mindösszesen arra vágyom, hogy legyen valaki, aki figyelmesen végig hallgat. Aki támogat, aki mellettem áll.
Nem figyeltem merre szaladok, csak el, minél messzebbre. A telefonom szüntelenül csörög, Ryan nyilván észrevette, hogy nem voltam hajlandó ott maradni. Gondolkodás nélkül kinyomom. Ha ő nem volt hajlandó figyelembe venni, én sem fogom. Egy éretlen tizennyolc évesnek tart? Oké, akkor úgy is fogok viselkedni.
Metróról buszra szállok, kimerülésig rohanok. Észre sem veszemem de egészen a Roadrunner Records-ig jutok. Lihegve támaszkodom a térdemre, fogalmam sincs mit fogok ezután tenni, teljesen kifulladtam.
- A rohadt életbe - szitkozódom, semmi se jön össze. Elsírom magamat, tanácstalan vagyok. Lerogyok a hideg lépcsőre, tulajdonképpen az se érdekel, ha éppen most fázok fel.
Kék hajamba túrok, idegesen tépek bele, próbálok megnyugodni, mégsem megy. A telefonom újra megszólal, ezúttal üzenet érkezik. Ryan-től jött. Dühösen meredek rá, aztán a telefont egyszerűen a földhöz vágom, mintha bármiről is tehetne. Ettől még inkább sírásra fakadok. Megőrülök, elegem van mindenből!
Beszédfoszlányokat hallok magam mögül, de nem fordulok meg. Fejemet egészen az ölembe hajtom, remélem, hogy hamar elmennek. Ketten vannak, egyre közelebb érnek. Egyszer csak abbamarad, legszívesebben megnézném miért álltak meg.
Az egyikük átugorja a három lépcsőfokot, egyenesen megáll előttem. Reszketek, nem merek felnézni.
- Törpilla?
Rémülten kapom fel a fejemet, Daniel áll előttem. Először vigyorog, de hamar lefagy az arcáról. Rendben, valószínűleg a halálsápadt fehér bőröm és a szétfolyt sminkem nem mutat túl jól. Még szerencse, hogy nem látom magamat. Azt hiszem még én is sokkot kapnék.
- Baj van? - komolyul el, leguggol. - Hallod, válaszolj! - ráz meg egy kicsit.
Nem bírok a szemébe nézni, magamra rántom a kapucnit, bár már késő. Ha előbb tettem volna a kék hajam nem árult volna el. Ez a tudat csak még inkább az őrületbe kerget. Hallom, ahogyan kicsit megroppan a térde, mikor feláll. Odamegy a másik emberhez, beszélnek valamit. Nem tudom rendesen kivenni, de az Avril nevet tisztán kihallom. Szuper, mintha nem két méterre ülnék.. Lopva hátra sandítok, látom, hogy  csak ketten vannak. Daniel és valamilyen férfi, aki háttal van, nem tudom ki lehet. Miért jöttek vissza a stúdióba?
Daniel telefonál, feltehetőleg Ryan van a vonal másik végén. Annyira szuper, hogy ennyire összetartanak. Utána újra visszatér, kezét óvatosan a csuklóm köré teszi.
- Kurva hideg a kő, állj fel - utasít, mintha csak az apám lenne. Miért gondolja, hogy csak azért mert Ryan zenésztársa van joga bármihez is?
- Ne mond meg mit csináljak - vágom hozzá, próbálok kiszabadulni a szorításából, de nem megy, sokkal erősebb, felhúz.
- Gyere, hazaviszünk - jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon.
- Biztosan nem - csattanok fel, kirántom magamat.
- Chad, gyere segíteni - kiáltja el magát Daniel, kissé mérgesen pillant újra rám.
Chad ráérősen jön le a lépcsőkön, kifejezéstelen arcát egy percre felém kapja.
- Meg kéne megszelídíteni ezt a vadócot - röhög fel egy kicsit, majd amikor újra el akarnék menni, elkapja a csuklómat.  - Nem akar hazamenni, rakjuk be a kocsiba - fejével a Roadrunner Records előtt parkoló autó felé int.
Chad közöttünk váltogatja a tekintetét, nem akarom, hogy ő is ellenem legyen. Ha ketten lefognak egészen biztosan vissza kell mennem Ryan házába. Kizárt, hogy találkozzak vele. Felejtős.
- Nem érünk el semmit, ha rákényszerítjük - rántja meg a vállát.
Ledöbbenve tanulmányozom, minden erőmmel igyekszem rájönni miért mondja ezt. Daniel nem meglepődik, csak felháborodottan sóhajt egyet.
- Ne kezd - rázza a fejét. - Ő nem Te!
- De lehetne - válaszol komolyan.
Daniel és Chad farkasszemet néznek, próbálom felfogni a közöttük lejátszódó néma beszédet, de képtelen vagyok, lemaradtam. Csendesen méregetem őket, várom vajon ki nyer. Aztán Daniel végül kifújja a levegőt, és elereszt. Tudom, hogy elmenekülhetnék, de már nem akarok.
- Oké, de te vállalod a felelősséget.
- Nem gond - biztosítja róla.
- Chad elvisz - mondja nekem, előveszi a telefonát, kikeresi Ryan-t a telefonjából, azt hiszem tájékoztatni fogja a történtekről. Int egyet, majd a kocsijához megy.
Én eközben csak állok, kisírt szemekkel, jéghideg végtagokkal, kócos kék hajjal.
- Hova visz? - kiáltok utána, de már nem válaszol. Zavartan fordulok Chad felé, magyarázatot várok.
- Feltéve ha nem akarsz visszamenni Ryan-hez nálam aludhatsz - jelenti be.
Lesokkolva figyelem, nem értem meg. Egyik pillanatban a pokolba kíván most meg felajánlja, hogy nála maradhassak? Mégis mi a franc van vele?
Egyedül egy bólintásra futja. Ügyetlenül megtörlöm a szememet, csak akkor jövök rá ez mekkora hiba volt, mikor Chad arcán egy apró mosoly jelenik meg. Nincs arra időm, hogy megállapítsam gúnyos-e, de talán jobb is így.
- Ott parkolok - mutat egy fekete Range Rover felé.
Ismét csak bólintanék, de a fogaim összekoccannak, csak most tudatosul bennem igazán mennyire fázok. Elindulunk, Chad leveszi a bőrkabátját, és rám teríti.
- Nem kell - rázom meg a fejemet.
Nem bunkó stílusban mondom, sokkal inkább nem tudom kezelni az ilyen helyzeteket. Nem bírom, ha valaki azt mondja szép vagyok, ha valaki segíteni próbál, bókol vagy sokáig néz. Iszonyúan zavarba hoz, utálom.
Nem veszi vissza, és a helyzet, hogy én sem veszem le. Ahhoz túl hideg van.
Odaérünk a kocsihoz, gyorsan bepattanok az anyós ülésre, már szinte szétfagyok. Elindítja a motort, kitolat, és elindulunk.
Hogy ne legyen csönd bekapcsolja a rádiót, éppen Skillet-től megy az Awake and alive. Imádom a számot, de ennek semmi jelét sem mutatom, fejemet szimplán az üvegnek döntöm, és hallgatom. Figyelem Calgary fényeit, varázslatosak.
Iszonyúan elfáradtam, egyre nagyobbakat pislogok, és bármennyire is próbálok ébren maradni szép lassan elálmosodom, aztán elalszom. Lehet azért, mert a sírás kikészíti az embert, lehet, mert a sok futás nem épp pihentető dolog, de azt hiszem az is közrejátszik benne, hogy a kabátnak Chad-illata van, ami megnyugtat...