6. fejezet - Ennyire egyszerű

Drága, felülmúlhatatlan, pótolhatatlan Olvasóim!

Íme itt az újabb rész, és gondolom feltűnt, hogy maximum két hetente fog jönni, ha megy hamarabb, akkor természetesen ki fogom tenni.
Szeretném elmondani, mennyire, de mennyire örülök, amiért még ezek ellenére mindig vagytok, akik itt vannak az oldalon! Fantasztikus érzés, komolyan, nem számítottam erre, hatalmas köszönet mindegyikőtöknek! Csodálatosak vagytok, köszönöm még egyszer, amiért olvastok és írtok!

Sok sok puszi és még több szeretet, Azy
_________________________________________________________________

július 29. 1:02

Ő nem Te!
De lehetne!
Fejemben újra és újra lejátszom az ominózus pillanatot, próbálom összerakni a darabkákat. Chad azért védett meg, mert csináltam valamit, amit egyszer ő is? Ha igen, csak azt kéne tudnom mégis mit.

- Tessék - nyújt felém egy bögre szilvás teát, ami a melegtől gőzölög. Felé nyúlok, figyelek, hogy még véletlenül se érjen össze a kezünk. Óvatosan elveszem, halk köszönetet mormolok. Belekortyolok, de iszonyatosan forró, a hirtelen ért fájdalomtól felszisszenek.
A konyhában állunk, Chad csinált teát, azt hiszem láthatta rajtam, mennyire átfagytam. Arcot ettől függetlenül még mindig nem mostam, tudni sem akarom, hogyan nézek ki. Csoda, hogy nem rémül meg, amikor rám néz. Nem mintha ez olyan gyakran megesne.
- Van egy vendégszoba, ott tudsz majd aludni - közli, miközben magának fekete teát csinál.
Akaratlanul összevonom a szemöldökömet. Kicsit furcsának tartom, mégis minek iszik késő este ilyet?
- Mégis meddig akarsz fent maradni? - hagyom figyelmen kívül a bejelentését, tekintetemet az fekete bögréjére szegezem.
- Úgyse lennék képes aludni - rázza meg a fejét.
Váratlan, amiért normális válasz ér, kicsit tartottam tőle, hogy bunkón melegebb éghajlatra küld. Tőle ez lenne a megszokott.
Nekitámasztom a csípőmet a konyhapultnak, egy ideig még erősen szemezek a fekete-fehér csempével, utána mély levegőt veszek. Egyszer élünk, és most már nem mindegy, mennyire kínosan távozok majd?
- Miért engedted meg, hogy idejöjjek? - szegezem neki a kérdést, kék szememet végre hajlandó vagyok rá emelni. Nyelek egy aprót, érzem, ahogyan a szívverésem kicsit felgyorsul. Ha most ismét paraszt lesz, inkább nyeljen el a föld.
Chad úgy tesz, mintha fogalma se lenne miről beszélek, összevonja a szemöldökét, egy kérdés nélkül adja tudtomra, hogy nem érti a dolgot. Mintha olyan naiv lennék! Csak nem gondolja komolyan, hogy nem hallottam a közte és Daniel között lezajlott beszélgetést?
- Daniel azt mondta te nem vagy én - sóhajtok egyet, felbátorodva azon, hogyha egyszer belekezdtem ebbe, nem táncolok addig vissza, míg nem lesz őszinte. - Mire azt felelted, lehetnék - mondom halkan.
Mikor megszakítja a szemkontaktust, és hátat fordít, bögréjét hanyagul dobja be a mosogatógépbe, mégis elmegy a kedvem az egésztől.
Zavartan vakarom meg a homlokomat, utána hitetlenségemben beletúrok a hajamba.
- Mit is vártam? - csapom kicsit túl hevesen a pultra a teát, sarkon fordulok.
Vegyes érzelmekkel trappolok fel a lépcsőn, ahol megtorpanok. Tulajdonképpen halvány lila gőzöm sincs, melyik lehet a vendégszoba, ezért találomra nyitogatok be. Egy dolgozó után már meg is találom, az egyszerűségéből ítélve nem lehet más. Fekete bőr garnitúra, tágas belső tér, magas és nagy ablakok, ízléses sötét redőnnyel. Franciaágy és hatalmas plazma tévé, mert miért is ne? Külön fürdőszoba, szimpla fehér színekkel. Tiszta törülközők, egy érintetlen tisztasági csomag, férfi és női tusfürdővel is ellátva, fogkefe, egy hajkefe. Hűha, elég menő.
Ha nem lennék dühös egész biztosan csapkodnék örömömben, amiért egy szállodákat megszégyenítő házban aludhatok, ahol minden olyan, mint amilyenre én is szeretném. De a tudat, hogy itt minden Chad-é vagy legalábbis az ő keze által kerül ide, egyből felhergel. Mérges, szörnyen mérges vagyok rá. Dühít, mert nem tud rendesen válaszolni még egy ilyen nyomorult kérdésre sem. Nem vesz figyelembe, átnéz rajtam, utál, utána összezavar, csakhogy az idegeimre menjen.
- Ahr - morgom, idegességemben ledobom a kabátját, egyenesen a sarokba, miután jól neveltségemhez hűen totális túlzásnak tartom, hogy az ablakon keresztül szabaduljak meg tőle.
Hajamat fejem tetején összegumizom, talán kicsit túl nagy erővel, így néhány kék hajszál bánja. Arcomon már újra folynak a könnyek, bármennyire is meg akarom állítani őket, nem működik. Ahhoz túlságosan is érzékeny vagyok.
A még mindig hideg ruháimat a földre hajítom, fehérneműben zárkózom be a fürdőbe. Normális esetben utálok fürdeni, de jelen helyzetben az egyetlen reményemet most csak ez jelenti. Muszáj megnyugodnom, mielőtt az egész világot elküldeném a jó büdös francba.
Találok finom illatú habfürdőket, így kiválasztok egyet és teleöntöm vele a kádat. Bármennyire is nevetséges bosszú, kis örömmel tölt el a tudat, amiért legalább a felét elhasználom. Nesze neked Chad Kroeger, így hívj meg magadhoz legközelebb...
Legszívesebben felhívnám Mayát, de a telefonom és annak maradványai az utcán maradtak, és valószínűleg már nem venném semmi hasznát. Hatalmas sóhaj szökik ki a számon, utálom a gondolatot, hogy semmi kapcsolatom a külvilággal.
Miután kis híján elalszok a vízben, úgy döntök, eleget voltam már vízben, na meg le is nyugodtam. Még gyorsan megeresztek egy zuhanyt, majd egy vastag törülközőt magam köré tekerve lépek ki a kádból. A tükör teljesen párás, ezért inkább kinyitom az ajtót, hogy meleg kimenjen, és így megtudjam szemlélni a nyilván borzalmas kinézetemet. Addig is fogat mosok, kék hajamat egy jó alapos kifésülés után kiengedve hagyom.
- Te jó ég - suttogom ijedten, mikor végre tiszta lesz a kép. Túlságosan tiszta.
A sminkem elkenődött, az arcom és szemem piros, bőröm száraz. Akárcsak egy menekülté. Rekordgyorsan szabadulok meg a feketeségtől, hideg vízzel alaposan megmosakszom, és végre egy elfogadható látvány tárul elém. Bár még így is túl sápadt vagyok, és kék szemeim már horror filmbe illően üvegesek.
Inkább nem merülök el jobban a dologban, kihúzom a dugót, kiöblítem magam után a kádat, a fürdőszobát magam mögött hagyom, és a fehérneműimet gyorsan visszarángatva magamra bebújok az ágyba. Leoltom az kis komód melletti lámpát. Szemeimet erőszakosan hunyom le, egyedül csak aludni szeretnék. Álmodni, hogy ne kelljen azon gondolkoznom mi lesz holnap.
Zenélni szeretnék, mindennél jobban, de senki se támogat, senki se hisz bennem. Mégis mire megyek azzal, ha visszamegyek anyához, és azt teszem, amit mond? Nem fogok megszeretni egy olyan iskolát, ami totálisan távol áll tőlem. Nem fogom azt tenni, amit ő akar. Utálom, ha megmondják milyennek kéne lennem, mit kellene csinálnom. Néha úgy érzem helyettem akar élni. Tudom, hogy csak meg szeretne adni mindent, amiben sajnos ő nem részesülhetett, de meg kell értenie, hogy külön emberek vagyunk, különböző vágyakkal. Ha ketrecbe zár, és irányít, biztos nem leszek boldog.
Oldalra fordulok, fél lábamat felhúzom, fejemben érzelmek és gondolatok keserű egyvelege kavarog. Semmi értelmes megoldás nem jut eszembe. Ryan nem engedi, hogy velük menjek, anya ugyan nem rángat vissza, de egész biztosan irtózatosan csalódott, nem mellesleg dühös. Igen, ha most nagyon dramatikus akarnék lenni, akkor azt mondhatnám, hogy nincs otthonom. Vagy azt, hogy pontosan az az otthonom, ahol zene van, de az biztosan nem az én közelemben fog előfordulni...
Az a baj, hogy senki nem készített fel erre.
Figyelmeztettek, hogy ne nyúljunk a forró sütőhöz, ránk ordítottak, ha kirohantunk az úttestre, büntetésbe raktak, amikor nem értünk haza éjfél előtt. De sosem mondták, mennyire vigyázni kell, mert könnyen összetörhetik a szívünket, hogy túl hamar felnőhetünk, és hogy az álmaink nem mindig teljesülhetnek.
Senki sem készített fel a csalódásra.

Másnap reggel korán kelek fel, még egy gyors zuhanyt megeresztek, fogat és arcot mosok, majd a tegnapi ruháimat visszakapom magamra. Kék hajamat egy laza copfba fogom, nem érdekel, hogy nyilván totálisan ronda lehetek smink nélkül, kisírt szemekkel.
Nagyjából rendet hagyok magam után, de Chad kabátját "már csak azért sem"- alapon hagyom a sarokban.
Halkan nyitom ki az ajtót, reménykedem, hogy ki tudok surranni, semmi kedvem találkozni vele. Nem kell több hegyi beszéd. Úgyis csak ugyanazt hajtogatná, mint Ryan. Ő is tiniként kezelne.
Halkan, mégis gyorsan megyek le a lépcsőn, amikor sejtésem szerint sehol senki, az kijárat felé iszkolok. Kezem szinte már a kilincsen, de a jó szerencse soha nem hagy el, Chad köhögése szakít félbe. Most már mindegy-gondolattal a fejemben hatalmasat sóhajtok, és megfordulok.
- Leléptem - vágom oda kissé dacosan, fáradt kifejezést öltök magamra, reménykedem benne, hogy hamar lerendezzük ezt az egészet. Mindösszesen el akarok innen húzni, lehetőleg minél messzebb.
- Megsértődtél, amiért haza kell menned? - vonja fel a fél szemöldökét. Arcán gyenge borosta tükröződik, kék szeme kimerült, ha jól látom, nem is aludt az éjszaka. Te jó ég, hogyan bírta ki?
- Nem - forgatom meg a szemeimet.
- Tudod, nem gondoltam volna - rázza meg a fejét.
Érzem, sőt tudom, hogy provokálni akar, csak nem tudom miért.
- Mi van?
- Mit fogsz csinálni ezután? - vonja fel a fél szemöldökét, várakozóan emeli rám a tekintetét. Komolynak tűnik, mégis viccet szeretne csinálni belőlem. - Folytatni fogod a zenélést?
- Honnan tudod ezt, és egyáltalán mi közöd van hozzá? - fakadok ki, megelégelem, amit csinál. - Arra számítasz, hogy megosztok veled bármit is, miután te semmibe veszel?
Chad nyugodt marad, nem hozom ki a sodrából. Pontosan tudja, miért viselkedek így. Tulajdonképpen nem rá vagyok dühös. Jó, persze idegesít, hogy nem tudom miért engedett a házába, viszont sokkal inkább az a bajom, hogy belül én is tudom, itt vége van. Kész, nem harcolhatok mindenkivel szemben. Egyedül nem megy.
- Szerinted nekünk könnyű volt? - Hangja zavartalan, higgadtan kérdezi meg. - A semmiből indultunk, nem volt egy tehetségkutató, ami felfedezett volna. Nem volt egy híres ember, aki felkarolt volna. Nem nyomták a pénzt a kezünkbe, hogy "oké, fordítsátok a zenétekre" - hívja fel rá a figyelmem. - Önerőből küzdöttük fel magunkat idáig.
Fogalmam sincs, hogyan csinálja, de megrendít. Elbizonytalanodom, már sejtem, mire játszik. Igen, kitartóak voltak, megállíthatatlanok. Felnézek rájuk, becsülöm őket ezért. De ez róluk szól, ez meg pedig rólam.
- És feladtuk? - Költői kérdés, nem kell rá válasz. - Nem - ad mégis, fejét csóválja.
Beleiszik a bögréjébe, amivel valószínűleg már kávé van. Megdörzsöli az arcát, rövid hajába túr, ásít egyet. Azt hiszem véget ér a nagy filozófia bölcselkedés.
- Mit akarsz, mit tegyek? - tárom szét a kezeimet tanácstalanul, hiába jött át a lényeg, egy ilyen helyzetben mit tudok vele kezdeni? Legyen egy kicsit egyértelműbb!
- Anyukád azt akarja, hogy tanulj egyetemen, amire tudjuk ösztöndíjas vagy -  vet rám egy jelentőségteljes pillantást.
Az ösztöndíj és a egyetem hallatára elfintorodom, eddig próbáltam teljesen kiűzni a fejemből még a gondolatot is. Nem akarok oda menni, nem és kész.
- Ryan minek beszél ilyenekről? - dünnyögöm inkább.
- Te pedig zenélni akarsz -folytatja. Aztán bele bámul a szemembe, amitől kicsit összerándul a gyomrom, de leküzdöm. - A jó dolgok általában váratnak magukra, így várj pár évet, tanulj zenét, és ha még mindig ezt akarod csinálni, gyere vissza - rántja meg a vállát. - Ez ennyire egyszerű.
Lesokkolva állok, teljesen ledöbbenten. Először is, elképesztően meglepő ez az egész. Chad befogadott, most pedig még jó tanácsokkal is ellát, amik kivételesen nem arról szólnak, hogy húzzak vissza. Támogat, azt mondja, ne adjam fel.
Tanácstalanul bámulok rá, hatalmasat nyelek, úgy érzem egy percen belül sírni fogok.
- Miért vagy most ilyen? - suttogom halkan, felfoghatatlan az egész.
Találkozunk a tekintetünk, de az övébe szinte fáj belenézni. Fájdalmas, keserű. Összeszorul tőle a torkom.
- Mert bárcsak bennem is hitt volna valaki...