6. fejezet - Ennyire egyszerű

Drága, felülmúlhatatlan, pótolhatatlan Olvasóim!

Íme itt az újabb rész, és gondolom feltűnt, hogy maximum két hetente fog jönni, ha megy hamarabb, akkor természetesen ki fogom tenni.
Szeretném elmondani, mennyire, de mennyire örülök, amiért még ezek ellenére mindig vagytok, akik itt vannak az oldalon! Fantasztikus érzés, komolyan, nem számítottam erre, hatalmas köszönet mindegyikőtöknek! Csodálatosak vagytok, köszönöm még egyszer, amiért olvastok és írtok!

Sok sok puszi és még több szeretet, Azy
_________________________________________________________________

július 29. 1:02


Ő nem Te!
De lehetne!
Fejemben újra és újra lejátszom az ominózus pillanatot, próbálom összerakni a darabkákat. Chad azért védett meg, mert csináltam valamit, amit egyszer ő is? Ha igen, csak azt kéne tudnom mégis mit.
- Tessék - nyújt felém egy bögre szilvás teát, ami a melegtől gőzölög. Felé nyúlok, figyelek, hogy még véletlenül se érjen össze a kezünk. Óvatosan elveszem, halk köszönetet mormolok. Belekortyolok, de iszonyatosan forró, a hirtelen ért fájdalomtól felszisszenek.
A konyhában állunk, Chad csinált teát, azt hiszem láthatta rajtam, mennyire átfagytam. Arcot ettől függetlenül még mindig nem mostam, tudni sem akarom, hogyan nézek ki. Csoda, hogy nem rémül meg, amikor rám néz. Nem mintha ez olyan gyakran megesne.
- Van egy vendégszoba, ott tudsz majd aludni - közli, miközben magának fekete teát csinál.
Akaratlanul összevonom a szemöldökömet. Kicsit furcsának tartom, mégis minek iszik késő este ilyet?
- Mégis meddig akarsz fent maradni? - hagyom figyelmen kívül a bejelentését, tekintetemet az fekete bögréjére szegezem.
- Úgyse lennék képes aludni - rázza meg a fejét.
Váratlan, amiért normális válasz ér, kicsit tartottam tőle, hogy bunkón melegebb éghajlatra küld. Tőle ez lenne a megszokott.
Nekitámasztom a csípőmet a konyhapultnak, egy ideig még erősen szemezek a fekete-fehér csempével, utána mély levegőt veszek. Egyszer élünk, és most már nem mindegy, mennyire kínosan távozok majd?
- Miért engedted meg, hogy idejöjjek? - szegezem neki a kérdést, kék szememet végre hajlandó vagyok rá emelni. Nyelek egy aprót, érzem, ahogyan a szívverésem kicsit felgyorsul. Ha most ismét paraszt lesz, inkább nyeljen el a föld.
Chad úgy tesz, mintha fogalma se lenne miről beszélek, összevonja a szemöldökét, egy kérdés nélkül adja tudtomra, hogy nem érti a dolgot. Mintha olyan naiv lennék! Csak nem gondolja komolyan, hogy nem hallottam a közte és Daniel között lezajlott beszélgetést?
- Daniel azt mondta te nem vagy én - sóhajtok egyet, felbátorodva azon, hogyha egyszer belekezdtem ebbe, nem táncolok addig vissza, míg nem lesz őszinte. - Mire azt felelted, lehetnék - mondom halkan.
Mikor megszakítja a szemkontaktust, és hátat fordít, bögréjét hanyagul dobja be a mosogatógépbe, mégis elmegy a kedvem az egésztől.
Zavartan vakarom meg a homlokomat, utána hitetlenségemben beletúrok a hajamba.
- Mit is vártam? - csapom kicsit túl hevesen a pultra a teát, sarkon fordulok.
Vegyes érzelmekkel trappolok fel a lépcsőn, ahol megtorpanok. Tulajdonképpen halvány lila gőzöm sincs, melyik lehet a vendégszoba, ezért találomra nyitogatok be. Egy dolgozó után már meg is találom, az egyszerűségéből ítélve nem lehet más. Fekete bőr garnitúra, tágas belső tér, magas és nagy ablakok, ízléses sötét redőnnyel. Franciaágy és hatalmas plazma tévé, mert miért is ne? Külön fürdőszoba, szimpla fehér színekkel. Tiszta törülközők, egy érintetlen tisztasági csomag, férfi és női tusfürdővel is ellátva, fogkefe, egy hajkefe. Hűha, elég menő.
Ha nem lennék dühös egész biztosan csapkodnék örömömben, amiért egy szállodákat megszégyenítő házban aludhatok, ahol minden olyan, mint amilyenre én is szeretném. De a tudat, hogy itt minden Chad-é vagy legalábbis az ő keze által kerül ide, egyből felhergel. Mérges, szörnyen mérges vagyok rá. Dühít, mert nem tud rendesen válaszolni még egy ilyen nyomorult kérdésre sem. Nem vesz figyelembe, átnéz rajtam, utál, utána összezavar, csakhogy az idegeimre menjen.
- Ahr - morgom, idegességemben ledobom a kabátját, egyenesen a sarokba, miután jól neveltségemhez hűen totális túlzásnak tartom, hogy az ablakon keresztül szabaduljak meg tőle.
Hajamat fejem tetején összegumizom, talán kicsit túl nagy erővel, így néhány kék hajszál bánja. Arcomon már újra folynak a könnyek, bármennyire is meg akarom állítani őket, nem működik. Ahhoz túlságosan is érzékeny vagyok.
A még mindig hideg ruháimat a földre hajítom, fehérneműben zárkózom be a fürdőbe. Normális esetben utálok fürdeni, de jelen helyzetben az egyetlen reményemet most csak ez jelenti. Muszáj megnyugodnom, mielőtt az egész világot elküldeném a jó büdös francba.
Találok finom illatú habfürdőket, így kiválasztok egyet és teleöntöm vele a kádat. Bármennyire is nevetséges bosszú, kis örömmel tölt el a tudat, amiért legalább a felét elhasználom. Nesze neked Chad Kroeger, így hívj meg magadhoz legközelebb...
Legszívesebben felhívnám Mayát, de a telefonom és annak maradványai az utcán maradtak, és valószínűleg már nem venném semmi hasznát. Hatalmas sóhaj szökik ki a számon, utálom a gondolatot, hogy semmi kapcsolatom a külvilággal.
Miután kis híján elalszok a vízben, úgy döntök, eleget voltam már vízben, na meg le is nyugodtam. Még gyorsan megeresztek egy zuhanyt, majd egy vastag törülközőt magam köré tekerve lépek ki a kádból. A tükör teljesen párás, ezért inkább kinyitom az ajtót, hogy meleg kimenjen, és így megtudjam szemlélni a nyilván borzalmas kinézetemet. Addig is fogat mosok, kék hajamat egy jó alapos kifésülés után kiengedve hagyom.
- Te jó ég - suttogom ijedten, mikor végre tiszta lesz a kép. Túlságosan tiszta.
A sminkem elkenődött, az arcom és szemem piros, bőröm száraz. Akárcsak egy menekülté. Rekordgyorsan szabadulok meg a feketeségtől, hideg vízzel alaposan megmosakszom, és végre egy elfogadható látvány tárul elém. Bár még így is túl sápadt vagyok, és kék szemeim már horror filmbe illően üvegesek.
Inkább nem merülök el jobban a dologban, kihúzom a dugót, kiöblítem magam után a kádat, a fürdőszobát magam mögött hagyom, és a fehérneműimet gyorsan visszarángatva magamra bebújok az ágyba. Leoltom az kis komód melletti lámpát. Szemeimet erőszakosan hunyom le, egyedül csak aludni szeretnék. Álmodni, hogy ne kelljen azon gondolkoznom mi lesz holnap.
Zenélni szeretnék, mindennél jobban, de senki se támogat, senki se hisz bennem. Mégis mire megyek azzal, ha visszamegyek anyához, és azt teszem, amit mond? Nem fogok megszeretni egy olyan iskolát, ami totálisan távol áll tőlem. Nem fogom azt tenni, amit ő akar. Utálom, ha megmondják milyennek kéne lennem, mit kellene csinálnom. Néha úgy érzem helyettem akar élni. Tudom, hogy csak meg szeretne adni mindent, amiben sajnos ő nem részesülhetett, de meg kell értenie, hogy külön emberek vagyunk, különböző vágyakkal. Ha ketrecbe zár, és irányít, biztos nem leszek boldog.
Oldalra fordulok, fél lábamat felhúzom, fejemben érzelmek és gondolatok keserű egyvelege kavarog. Semmi értelmes megoldás nem jut eszembe. Ryan nem engedi, hogy velük menjek, anya ugyan nem rángat vissza, de egész biztosan irtózatosan csalódott, nem mellesleg dühös. Igen, ha most nagyon dramatikus akarnék lenni, akkor azt mondhatnám, hogy nincs otthonom. Vagy azt, hogy pontosan az az otthonom, ahol zene van, de az biztosan nem az én közelemben fog előfordulni...
Az a baj, hogy senki nem készített fel erre.
Figyelmeztettek, hogy ne nyúljunk a forró sütőhöz, ránk ordítottak, ha kirohantunk az úttestre, büntetésbe raktak, amikor nem értünk haza éjfél előtt. De sosem mondták, mennyire vigyázni kell, mert könnyen összetörhetik a szívünket, hogy túl hamar felnőhetünk, és hogy az álmaink nem mindig teljesülhetnek.
Senki sem készített fel a csalódásra.

Másnap reggel korán kelek fel, még egy gyors zuhanyt megeresztek, fogat és arcot mosok, majd a tegnapi ruháimat visszakapom magamra. Kék hajamat egy laza copfba fogom, nem érdekel, hogy nyilván totálisan ronda lehetek smink nélkül, kisírt szemekkel.
Nagyjából rendet hagyok magam után, de Chad kabátját "már csak azért sem"- alapon hagyom a sarokban.
Halkan nyitom ki az ajtót, reménykedem, hogy ki tudok surranni, semmi kedvem találkozni vele. Nem kell több hegyi beszéd. Úgyis csak ugyanazt hajtogatná, mint Ryan. Ő is tiniként kezelne.
Halkan, mégis gyorsan megyek le a lépcsőn, amikor sejtésem szerint sehol senki, az kijárat felé iszkolok. Kezem szinte már a kilincsen, de a jó szerencse soha nem hagy el, Chad köhögése szakít félbe. Most már mindegy-gondolattal a fejemben hatalmasat sóhajtok, és megfordulok.
- Leléptem - vágom oda kissé dacosan, fáradt kifejezést öltök magamra, reménykedem benne, hogy hamar lerendezzük ezt az egészet. Mindösszesen el akarok innen húzni, lehetőleg minél messzebb.
- Megsértődtél, amiért haza kell menned? - vonja fel a fél szemöldökét. Arcán gyenge borosta tükröződik, kék szeme kimerült, ha jól látom, nem is aludt az éjszaka. Te jó ég, hogyan bírta ki?
- Nem - forgatom meg a szemeimet.
- Tudod, nem gondoltam volna - rázza meg a fejét.
Érzem, sőt tudom, hogy provokálni akar, csak nem tudom miért.
- Mi van?
- Mit fogsz csinálni ezután? - vonja fel a fél szemöldökét, várakozóan emeli rám a tekintetét. Komolynak tűnik, mégis viccet szeretne csinálni belőlem. - Folytatni fogod a zenélést?
- Honnan tudod ezt, és egyáltalán mi közöd van hozzá? - fakadok ki, megelégelem, amit csinál. - Arra számítasz, hogy megosztok veled bármit is, miután te semmibe veszel?
Chad nyugodt marad, nem hozom ki a sodrából. Pontosan tudja, miért viselkedek így. Tulajdonképpen nem rá vagyok dühös. Jó, persze idegesít, hogy nem tudom miért engedett a házába, viszont sokkal inkább az a bajom, hogy belül én is tudom, itt vége van. Kész, nem harcolhatok mindenkivel szemben. Egyedül nem megy.
- Szerinted nekünk könnyű volt? - Hangja zavartalan, higgadtan kérdezi meg. - A semmiből indultunk, nem volt egy tehetségkutató, ami felfedezett volna. Nem volt egy híres ember, aki felkarolt volna. Nem nyomták a pénzt a kezünkbe, hogy "oké, fordítsátok a zenétekre" - hívja fel rá a figyelmem. - Önerőből küzdöttük fel magunkat idáig.
Fogalmam sincs, hogyan csinálja, de megrendít. Elbizonytalanodom, már sejtem, mire játszik. Igen, kitartóak voltak, megállíthatatlanok. Felnézek rájuk, becsülöm őket ezért. De ez róluk szól, ez meg pedig rólam.
- És feladtuk? - Költői kérdés, nem kell rá válasz. - Nem - ad mégis, fejét csóválja.
Beleiszik a bögréjébe, amivel valószínűleg már kávé van. Megdörzsöli az arcát, rövid hajába túr, ásít egyet. Azt hiszem véget ér a nagy filozófia bölcselkedés.
- Mit akarsz, mit tegyek? - tárom szét a kezeimet tanácstalanul, hiába jött át a lényeg, egy ilyen helyzetben mit tudok vele kezdeni? Legyen egy kicsit egyértelműbb!
- Anyukád azt akarja, hogy tanulj egyetemen, amire tudjuk ösztöndíjas vagy -  vet rám egy jelentőségteljes pillantást.
Az ösztöndíj és a egyetem hallatára elfintorodom, eddig próbáltam teljesen kiűzni a fejemből még a gondolatot is. Nem akarok oda menni, nem és kész.
- Ryan minek beszél ilyenekről? - dünnyögöm inkább.
- Te pedig zenélni akarsz -folytatja. Aztán bele bámul a szemembe, amitől kicsit összerándul a gyomrom, de leküzdöm. - A jó dolgok általában váratnak magukra, így várj pár évet, tanulj zenét, és ha még mindig ezt akarod csinálni, gyere vissza - rántja meg a vállát. - Ez ennyire egyszerű.
Lesokkolva állok, teljesen ledöbbenten. Először is, elképesztően meglepő ez az egész. Chad befogadott, most pedig még jó tanácsokkal is ellát, amik kivételesen nem arról szólnak, hogy húzzak vissza. Támogat, azt mondja, ne adjam fel.
Tanácstalanul bámulok rá, hatalmasat nyelek, úgy érzem egy percen belül sírni fogok.
- Miért vagy most ilyen? - suttogom halkan, felfoghatatlan az egész.
Találkozunk a tekintetünk, de az övébe szinte fáj belenézni. Fájdalmas, keserű. Összeszorul tőle a torkom.
- Mert bárcsak bennem is hitt volna valaki...

5. fejezet - Megőrülök

Drága Olvasóim!

Nagyon sajnálom, amiért csak most jutott időm erre a részre, próbáltam hamarabb, de nem ment. Remélem azért nem haragszotok, és még így is lesz kedvetek olvasni a blogot!
Rettenetesen köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket, komolyan hihetetlen édesek vagytok mind, nem fogom elfelejteni, hogy most is mellettem álltok, köszönöm, köszönöm, ez többet jelent, mint képzelitek!

Millió puszi, Azy
________________________________________________________________

július 29. 0:12


A szívem a torkomban dobog, ajkamat már véresre haraptam, csak várok. Várok egy olyan válaszra, ami képes lenne megváltoztatni az életemet. Várok egy olyan válaszra, ami segítene megtalálni a helyemet a világban. A zene az életemben kulcsfontosságú, el sem tudom képzelni nélküle az életem. 
Ryan arca elkomolyul, úgy vizslat, mintha nem értené a dolgot, utána hihetetlenül elröhögi magát.
- Avril, kérlek - dörzsöli meg a homlokát, nyom egy puszit az arcomra, kikerül. - Megyek aludni - indul el fel az emeleten, de megállítom.
- Nem viccelek - fonom össze karjaimat a mellkasom előtt. - Komolyan veletek akarok menni, látni akarom, milyen is ez - magyarázom. - Segíthetnél, hogy beleszokjak.
Bármennyire is erősnek akarok mutatkozni, belül majd megöl az idegesség. Oké, nem pont így képzeltem a dolgot, azt reméltem, sokkal meggyőzőbb leszek, és Ryan is könnyebben adja be a derekát.
- Mégis mibe akarsz beleszokni? - fordul vissza, széttárja  a kezeit, furcsállóan vonja össze a szemöldökét.
- Ryan, a fenébe is már, a zenével akarok foglalkozni - csattanok fel kicsit erősebb hangerővel, mint illene. Gyorsan állítok magamon, kérlelően pillantok rá. - Ez az álmom.
Nem szól semmit, csendesen méreget. 
- A turnéra semmiképpen nem kísérhetsz el - közli végül némi habozás után. 
A szívem szinte kettéhasad, millió darabra hullik, egyenesen a padlóra. Leállhatnék összeszedegetni, de semmi értelme, mert tudom, itt még nincs vége. Fog még jobban fájni, az álmom is vele együtt a porban végzi.
- Miért nem? - kérdezem halkan, szinte már esedezve. 
- Mert nem lehet, nem neked való - röhögi el magát kínosan Ryan, nehezére esik ilyenekről beszélnie velem. Nem akar bántani, de azt szeretné, ha visszaszállnék a földre. - És ha holnap Judy idejön ő is ezt fogja mondani! 
- Nem fog idejönni - motyogom bosszúsan, eléggé halkan, de pont eléggé hangosan ahhoz, hogy Ryan meghallja.
- Parancsolsz? - vonja fel a szemöldökét, de mikor csak lesütöm a szememet, kezd rájönni. Mély levegőt vesz, lassan kifújja, minden erejével azon van, hogy megőrizze a hidegvérét. - Tudja, hogy itt vagy?
- Igen - bólintok. - Meg azt is, hogy itt akarok maradni...
- És elengedett? - lépked le a lépcsőn, én pedig kicsit hátrálok. Akármennyire is jófej nagybácsi az nem jelenti azt, hogy nem ordít jól le, ha szükséges. 
Nem válaszolok, félve birizgálom a bőrkarkötőimet. Valahogyan érzem, hogy a vulkán most fog kitörni, így még a nyakamat is kissé behúzom. A hallgatásom mindent elárul, végem van.
- Avril Ramona Lavigne, te elmertél szökni otthonról? - üvölt teljes torokból, arca kivörösödött, nem bírja felfogni, amit tettem. - Te jó ég, mégis mit gondolsz magadról? - kap a fejéhez, csalódottan rázza a fejét. - Tényleg úgy viselkedsz, mint egy tizennyolc éves, mégis hogy képzelted el, hogy velünk gyere? 
Tudom, hogy rosszat tettem, tudom, hogy nem így kellett volna. De azt is tudom, hogy ezt akarom, méghozzá mindennél jobban. 
- Értsd meg... - kezdenék bele, de Ryan nem hallgat meg. 
- Elegem van! - kiált rám. - Holnap hazamész, nincs vita - zárja le, sarkon fordul, dühödt léptekkel megy fel az emeletre.
Nekem is elegem van! Elegem van, amiért mindenki tudja hol a helye, csak én nem. Elegem van, hogy senkit se érdekel igazán, mit szeretnék. Elegem van, mert egyedül érzem magamat, senki sem támogat. Azt mondják hagyjam abba, adjam fel, de mégis hogyan lennék rá képes, mikor ez az egyetlen dolog, amit szeretek csinálni? 
A tehetetlenség dühének könnyei folynak végig az arcomon, elönt a méreg. Nem hallgat meg, nem figyel, nem érdekli. Persze, csak meg akar tőlem szabadulni, nem bír velem, ezért elküld. Rohadjon meg!
Ideges vagyok és igazságtalan. Tisztában vagyok vele, hogy Ryan-nek igaza van, de jól esik rajta kitölteni mindent, mikor tulajdonképpen az egész világra mérges vagyok. Mert az élet is igazságtalan.
Felkapom a bakancsomat és a kabátomat, meggondolás nélkül tépem fel az ajtót, hogy majd jól bevágjam magam után. Ha nem akar látni, ám legyen. Nem fog.
Csak rohanok, fogalmam sincs hova, pusztán jól esik. Mélyen azt remélem, hogy kifuthatok a világból, mert senkit se akarok látni. Nem akarom senki kiosztását, okoskodását, véleményét. Mindösszesen arra vágyom, hogy legyen valaki, aki figyelmesen végig hallgat. Aki támogat, aki mellettem áll.
Nem figyeltem merre szaladok, csak el, minél messzebbre. A telefonom szüntelenül csörög, Ryan nyilván észrevette, hogy nem voltam hajlandó ott maradni. Gondolkodás nélkül kinyomom. Ha ő nem volt hajlandó figyelembe venni, én sem fogom. Egy éretlen tizennyolc évesnek tart? Oké, akkor úgy is fogok viselkedni.
Metróról buszra szállok, kimerülésig rohanok. Észre sem veszemem de egészen a Roadrunner Records-ig jutok. Lihegve támaszkodom a térdemre, fogalmam sincs mit fogok ezután tenni, teljesen kifulladtam.
- A rohadt életbe - szitkozódom, semmi se jön össze. Elsírom magamat, tanácstalan vagyok. Lerogyok a hideg lépcsőre, tulajdonképpen az se érdekel, ha éppen most fázok fel.
Kék hajamba túrok, idegesen tépek bele, próbálok megnyugodni, mégsem megy. A telefonom újra megszólal, ezúttal üzenet érkezik. Ryan-től jött. Dühösen meredek rá, aztán a telefont egyszerűen a földhöz vágom, mintha bármiről is tehetne. Ettől még inkább sírásra fakadok. Megőrülök, elegem van mindenből!
Beszédfoszlányokat hallok magam mögül, de nem fordulok meg. Fejemet egészen az ölembe hajtom, remélem, hogy hamar elmennek. Ketten vannak, egyre közelebb érnek. Egyszer csak abbamarad, legszívesebben megnézném miért álltak meg.
Az egyikük átugorja a három lépcsőfokot, egyenesen megáll előttem. Reszketek, nem merek felnézni.
- Törpilla?
Rémülten kapom fel a fejemet, Daniel áll előttem. Először vigyorog, de hamar lefagy az arcáról. Rendben, valószínűleg a halálsápadt fehér bőröm és a szétfolyt sminkem nem mutat túl jól. Még szerencse, hogy nem látom magamat. Azt hiszem még én is sokkot kapnék.
- Baj van? - komolyul el, leguggol. - Hallod, válaszolj! - ráz meg egy kicsit.
Nem bírok a szemébe nézni, magamra rántom a kapucnit, bár már késő. Ha előbb tettem volna a kék hajam nem árult volna el. Ez a tudat csak még inkább az őrületbe kerget. Hallom, ahogyan kicsit megroppan a térde, mikor feláll. Odamegy a másik emberhez, beszélnek valamit. Nem tudom rendesen kivenni, de az Avril nevet tisztán kihallom. Szuper, mintha nem két méterre ülnék.. Lopva hátra sandítok, látom, hogy  csak ketten vannak. Daniel és valamilyen férfi, aki háttal van, nem tudom ki lehet. Miért jöttek vissza a stúdióba?
Daniel telefonál, feltehetőleg Ryan van a vonal másik végén. Annyira szuper, hogy ennyire összetartanak. Utána újra visszatér, kezét óvatosan a csuklóm köré teszi.
- Kurva hideg a kő, állj fel - utasít, mintha csak az apám lenne. Miért gondolja, hogy csak azért mert Ryan zenésztársa van joga bármihez is?
- Ne mond meg mit csináljak - vágom hozzá, próbálok kiszabadulni a szorításából, de nem megy, sokkal erősebb, felhúz.
- Gyere, hazaviszünk - jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon.
- Biztosan nem - csattanok fel, kirántom magamat.
- Chad, gyere segíteni - kiáltja el magát Daniel, kissé mérgesen pillant újra rám.
Chad ráérősen jön le a lépcsőkön, kifejezéstelen arcát egy percre felém kapja.
- Meg kéne megszelídíteni ezt a vadócot - röhög fel egy kicsit, majd amikor újra el akarnék menni, elkapja a csuklómat.  - Nem akar hazamenni, rakjuk be a kocsiba - fejével a Roadrunner Records előtt parkoló autó felé int.
Chad közöttünk váltogatja a tekintetét, nem akarom, hogy ő is ellenem legyen. Ha ketten lefognak egészen biztosan vissza kell mennem Ryan házába. Kizárt, hogy találkozzak vele. Felejtős.
- Nem érünk el semmit, ha rákényszerítjük - rántja meg a vállát.
Ledöbbenve tanulmányozom, minden erőmmel igyekszem rájönni miért mondja ezt. Daniel nem meglepődik, csak felháborodottan sóhajt egyet.
- Ne kezd - rázza a fejét. - Ő nem Te!
- De lehetne - válaszol komolyan.
Daniel és Chad farkasszemet néznek, próbálom felfogni a közöttük lejátszódó néma beszédet, de képtelen vagyok, lemaradtam. Csendesen méregetem őket, várom vajon ki nyer. Aztán Daniel végül kifújja a levegőt, és elereszt. Tudom, hogy elmenekülhetnék, de már nem akarok.
- Oké, de te vállalod a felelősséget.
- Nem gond - biztosítja róla.
- Chad elvisz - mondja nekem, előveszi a telefonát, kikeresi Ryan-t a telefonjából, azt hiszem tájékoztatni fogja a történtekről. Int egyet, majd a kocsijához megy.
Én eközben csak állok, kisírt szemekkel, jéghideg végtagokkal, kócos kék hajjal.
- Hova visz? - kiáltok utána, de már nem válaszol. Zavartan fordulok Chad felé, magyarázatot várok.
- Feltéve ha nem akarsz visszamenni Ryan-hez nálam aludhatsz - jelenti be.
Lesokkolva figyelem, nem értem meg. Egyik pillanatban a pokolba kíván most meg felajánlja, hogy nála maradhassak? Mégis mi a franc van vele?
Egyedül egy bólintásra futja. Ügyetlenül megtörlöm a szememet, csak akkor jövök rá ez mekkora hiba volt, mikor Chad arcán egy apró mosoly jelenik meg. Nincs arra időm, hogy megállapítsam gúnyos-e, de talán jobb is így.
- Ott parkolok - mutat egy fekete Range Rover felé.
Ismét csak bólintanék, de a fogaim összekoccannak, csak most tudatosul bennem igazán mennyire fázok. Elindulunk, Chad leveszi a bőrkabátját, és rám teríti.
- Nem kell - rázom meg a fejemet.
Nem bunkó stílusban mondom, sokkal inkább nem tudom kezelni az ilyen helyzeteket. Nem bírom, ha valaki azt mondja szép vagyok, ha valaki segíteni próbál, bókol vagy sokáig néz. Iszonyúan zavarba hoz, utálom.
Nem veszi vissza, és a helyzet, hogy én sem veszem le. Ahhoz túl hideg van.
Odaérünk a kocsihoz, gyorsan bepattanok az anyós ülésre, már szinte szétfagyok. Elindítja a motort, kitolat, és elindulunk.
Hogy ne legyen csönd bekapcsolja a rádiót, éppen Skillet-től megy az Awake and alive. Imádom a számot, de ennek semmi jelét sem mutatom, fejemet szimplán az üvegnek döntöm, és hallgatom. Figyelem Calgary fényeit, varázslatosak.
Iszonyúan elfáradtam, egyre nagyobbakat pislogok, és bármennyire is próbálok ébren maradni szép lassan elálmosodom, aztán elalszom. Lehet azért, mert a sírás kikészíti az embert, lehet, mert a sok futás nem épp pihentető dolog, de azt hiszem az is közrejátszik benne, hogy a kabátnak Chad-illata van, ami megnyugtat...